Gecse Zsófia Az 1940-es születésű Annie Ernaux a kortárs francia irodalom egyik kiemelkedő szerzője, hazájában több mint húsz kötete jelent meg. Magyarországon azonban eddig csupán három regényét adták ki, az Árulás, az Évek (melyet 2019-ben jelöltek a Man Booker díjra is), valamint a Lánytörténet című műveit.
Könyveiben a valóság keveredik a fikcióval, múlt a jelennel – ahogyan a Svéd Akadémia indoklásában is olvashatjuk, az írónő a „személyes emlékezés gyökereit, furcsaságait és kollektív korlátait” kutatja.
Az eredetileg 2016-ban (Magyarországon 2020-ban) kiadott, Lánytörténet című, önéletrajzi elemekkel átszőtt könyve esetében sincs ez másként, a narrátor saját, 18 éves énjére visszaemlékezve idézi fel a múltbéli feldolgozatlan traumákat, sebeket, megaláztatásokat.
Rövid olvasmányt kerestem a november végi-december eleji zsúfolt időszakra, ami egyben tartalmas is – Ernaux memoár-regénye csupán 148 oldalas, de könnyednek egyáltalán nem nevezhető, cserébe viszont az egyedi stílus maradandó élményt nyújtott számomra. Sebészi pontossággal elemzett emléktöredékek, események követik egymást ebben a memoár-regényben, amelynek helyszíne 1958 Franciaországa, ahol a katolikus vidéki családból származó, tapasztalatlan Annie Duchesne egy nyári diáktáborban dolgozik gyermekfelügyelőként. A táborban elveszíti a szüzességét, ami az ő életét teljesen felforgatja, partnerének azonban semmit sem jelent. Az esemény azonban nem minden erőszak nélkül zajlik le, amely trauma feldolgozása évtizedekkel későbbre halasztódik. Az ezt követő események felidézése, rögzítése által a narrátor betekintést enged nekünk, olvasóknak a saját fiatalkori lelkivilágába, identitáskeresésébe, konfliktusaiba saját magával és környezetével, valamint az 1950-es évek franciaországi miliőjébe is. Remek korrajzot kapunk a XX. század közepének franciaországi életéről, de megjelennek benne olyan kortárs témák is, mint az evészavarok megítélése vagy a lányok és nők helyzete a társadalomban. A könyv legfontosabb eleme mégis a az emlékezés, az önreflexió, ami egyben terápiának vagy traumafeldolgozásnak is felfogható. A narrátor azért idéz fel magában évtizedek távlatából fájdalmas, olykor elfojtott emlékeket, hogy jobban megértse jelenlegi életét és személyiségét. Ennyi év távlatából viszont az események akkurátus rögzítése nem egyszerű feladat, a trauma évtizedekig tartó elfojtása ellenére azonban Annie ragaszkodik a körülmények és következmények minél pontosabb rekonstruálásához.
Annie „nyomozása” az átélt élményei és a jelen közötti összefüggések után egy szikár és távolságtartó, néhol már-már dokumentarista stílusban rögzített szöveggé áll össze.
A visszaemlékezésekből pontos, de kicsit sem hízelgő képet kapunk a narrátor fiatalkori énjéről. Annie a normandiai, szülei által féltve őrzött lány, akiről „véget nem érő listát lehetne írni, hogy mi mindent nem tudott a társas életről”, nem tudja használni a telefont, sosem volt még házibuliban; aki a világról szerzett ismereteit könyvekből és női magazinokból szerezte, és így mai szemmel nézve kissé ügyetlennek vagy talán faragatlannak hat, mégis „csupa vágy és gőg”. Annak ellenére, hogy egész addigi életében csak a saját világában volt kénytelen mozogni és boldogulni, bizonyos képességei, a „tanuláshoz való tehetsége” kiemelik egyhangú környezetéből – és az ezáltal rendkívül gőgössé vált Annie-nek más vágya sincs, mint sok hasonló korú társának: kiszakadni végre a már terhessé váló szülői figyelem és korlátozások jelentette világból.
Annie néha egyáltalán nem tud azonosulni régi énjével, egészen elhatárolódik saját magától és úgy írja le az eseményeket, mintha másvalakivel történtek volna meg (és csupán „ő”-ként utal magára); máskor jóval engedékenyebb hangon idézi fel a régmúlt hibákat és gyarlóságokat is. Ugyanakkor, mivel a visszaemlékezés nem nosztalgikus indíttatásból történik, az események rideg rekonstrukciója és a saját magával szembeni együttérzés hiánya nehéz olvasmánnyá teszik a könyvet.
Az emléktöredékekből kirajzolódik a felnőtté válás minden nehézsége, az íróvá váló Annie nehézségei az írással, a belátás, hogy az önreflexió és a múlttal való szembenézés nemcsak írói hivatása miatt elkerülhetetlen, hanem a jobb önismeret és a saját magával való megbékélés miatt is. Az ok-okozati tényezők felgöngyölítése és megértése azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a régi érzések teljes egészében semmissé lesznek. A tanulság végső soron az, „hogy nem az a fontos, ami történik, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami történik.”
Képek forrása: Leslibraires.fr, www.100komma7.lu/
🎃⬅️🎄
