Mit hallgat a magyar diák?

Óriási tömeg, kígyózó sorok és az utolsó nyárutói fesztivál Lágymányoson: ez a 15. – azaz jubileumi – BME Egyetemi Napok. Az egész park tele van ülve-fekve beszélgető, iszogató hallgatókkal; egy talpalatnyi fű sem látszik, akkora az érdeklődés. Talán nem is csoda, ha vetünk egy pillantást az első, keddi nap sztárfellépőire: Krúbi, Carson Coma, T.Danny, és ez még csak a nagyszínpad. Az esemény hivatalos felmérése szerint a leginkább szívesen látott fellépő ezek közül Krúbi volt, a legtöbb fiatal őt várja tehát ezen a szeptemberi kedd délutánon. Már a hangszeres beálláson egymást tapossák a leglelkesebbek, kezdésre pedig az egész sátor tömve, pedig az aznapi közönség jelentős része még így is a kordonon kívül vár a bejutásra. A koncert elkezdődik, de nem csak a nagysátor megy maximális kapacitással az öt helyszín közül. Már javában folyik a BME Tíztánc csoport táncháza és a kisebb színpadokhoz is odasereglenek az emberek, Meg Egy Cukorkára, vagy Aurevoir.-ra várva.

A három nap alatt rengeteg olyan fellépő fordult meg Lágymányoson, akiket különösen nagy érdeklődés övezett a fesztiválozók részéről. Az ELTE Online újságírói is kint buliztak a BME Napokon, a koncertek előtt és után pedig néhány fellépőt is sikerült elcsípniük egy-két kérdésre. A következőkben ezeket a beszélgetéseket olvashatjátok el interjú-összeállításunkban.

Elsőként az Aurevoir. zenekar két tagjával, Agócs Mártonnal és Katona Bálinttal beszélgettünk zenekar és közönség közvetlen kapcsolatáról, koncert előtti lámpalázról és izgalomról, az új albumukról és a megjelenését megelőző közös munkafolyamatról, valamint arról, hogy kiket is hallgatnak most a zenészek, illetve mit hallgattak egyetemistaként.

Voltatok-e már a BME Napokon fellépni korábban?

Agócs Márton: Fellépni nem voltunk, én inni voltam már itt két-háromszor. Most mondanám, hogy sokra emlékszem, és, hogy milyen volt, de nem emlékszem sokra egyáltalán. De valószínűleg ez azt jelenti, hogy nagyon jó volt a buli.

Az a közönség, aki idejön titeket meghallgatni, meglehetősen szűrt: nagyrészt egyetemisták. Mit gondoltok, mi az az aspektusa a zenéteknek, ami az ő köreikben – vagy a fiatalok közt általánosságban – népszerűvé tesz titeket?

Agócs Márton: Én egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy a zenében kell keresni ezt a dolgot.

Katona Bálint: Inkább az, amit így cakkumpakk képviselünk.

A. M.: Igen, meg szerintem már rég elmúlt az a kor, hogy csak azért vagyunk kíváncsiak valakire mint előadóra, mert milyenek a számai. Én a magam részéről is mondhatom, hogy nagyon sok zenét szerettem meg csak azért, mert nekem szimpatikusak voltak az emberek, akik csinálták. És most nyáron, a fesztiválokon nagyon sok emberrel beszélgettem, akik eljöttek a fellépésünkre és direkt megkérdeztem, hogy miért szeretnek a mi koncertünkre járni, és olyan visszajelzések jöttek legtöbbször, hogy egyrészt nagyon szeretnek a közönségben lenni, mert jó arc emberek járnak ide, meg hogy viccesek vagyunk és bírnak minket, és akkor kábé utoljára jött az, hogy meg amúgy a zenétek se rossz.

K. B.: Ja, szerintem sok múlik azon, hogy hogyan viszonyul a zenekar a közönségéhez, mennyire közvetlen és hogy kommunikálja ezt az egészet. Nálunk szerintem ez egy ilyen kapocs, hogy tényleg nagyon laza az egész kommunikáció és sokszor még így önmagunknak az ironizálását is túl szoktuk tolni, de talán ez is egy dolog, ami szimpatikus lehet.

A. M.: Hát fogalmazzunk úgy, hogy szerintem meg szerintünk, aki túl komolyan veszi magát, azt nem tudjuk komolyan venni. Magunkkal is így vagyok, hogy így érted, mire? Meg minek? És hál’ Istennek ez nem kontraproduktív, hanem inkább úgy látom, hogy imponáló.

Ti egyébként egyetemistaként – vagy akár fiatalabb korotokban is – milyen zenéket hallgattatok? Volt olyan zenei zsáner, ami kifejezetten közel állt hozzátok?

A. M.: Oasis!

K. B.: Hát, hogyha a műfajt nézzük, mint például világzene, akkor én például Góbét hallgattam nagyon sokat, Góbén nőttem föl, alapjáraton meg metálos voltam.

A. M.: Oasis! Oasis! Oasis!

K. B.: Ja, úgyhogy szerintem ez a kettő így pont összetalálkozik ebben a zenekarban: a zúzás, meg a szép zenei világ. Mindkettő megvan.

Akkor magatokat anno hallgattátok volna ezek szerint.

K. B.: Ezt nem mondtam!

A. M.: Nehéz erre válaszolni, de most mi mást mondhatnék? Én szeretem a zenénket, tehát akkor igen.

K. B.: Ja, nem játszanánk, ha nem szeretnénk.

A. M.: De ugye nem tudjuk ebben az univerzumban értelmezhetővé tenni ezt a kérdést, mert azért szeretem, mert én csinálom, de ha nem csinálnám, akkor nem tudom, hogy milyen lenne, meg hogy hogy tetszene. De mindegy, lényegében, mint minden zenekar, mi is a példaképeinket utánozzuk, és szeretnénk rájuk hasonlítani, és hogyha nem létezne az Aurevoir., legalábbis én nem lennék benne, de ugyanazokat a zenekarokat hallgatnám, akiket így mint Aurevoir.-tag hallgatok, valószínűleg tetszene.

És van most egyébként valamilyen aktuális kedvencetek, akár magyar könnyűzenei terepről, akár feltörekvő előadó, akivel akár még együtt is működnétek?

A. M.: Van egy csomó, persze. Hát mennyire kell fiatalt mondani?

Akármit mondhatsz lényegében.

A. M.: – Hát figyelj, Hiperkarma, 30Y, Supernem, a Pontiac nagyon nagy király, én a Megegycukorkásokat imádom, szoktam is velük együtt játszani, az ilyen populárisabb vonalról nekem a Punnany a kedvencem amúgy, hiphopból a Slow Village, Dj-k közül a Jumodaddy, ilyenek.

K. B.: Metálból nyilván az AWS.

A. M.: Hát az alap, persze.

És nektek egyébként, holott már életmóddá vált ez a folyamatos fellépés, néha van még lámpalázatok? Szoktatok izgulni egy-egy fellépés előtt?

A. M.: Nekem szokott lenni, de az a fura, hogy ilyen teljesen váratlanul. Váratlanul van, vagy váratlanul nincs. Általában a legnagyobb koncerteken nem szokott lenni, de ilyen kisebb vagy közepes bulikon, nagy idézőjelben mondom, „nem tétmeccseken” meg csomószor. Amúgy most a Budapest parkos lemezbemutatón is volt, de azt inkább annak tudnám be, hogy kábé egy éve készültünk rá és nagy mérföldkő volt a zenekar életében, nyilván nem tudtam teljesen leszarni ezeket a körülményeket, szóval kellett egy pár dal, amíg elengedtem magam.

K. B.: Ott például én nem izgultam, viszont én a Belfeszten izgultam rohadtul, mert az nem egy olyan közönség volt, hogy direkt a mi közönségünk, direkt miattunk jöttek, hanem az egy ilyen éppen, aki arra járt, nyílt belvárosi fesztivál. Ott kicsit fáztam attól, hogy ott játszottunk először több új számot az új lemezről, egyrészt, hogy hogy fognak szólni azok az új számok, másrészt, hogy hogy fogja fogadni egy full idegen közönség.

A. M.: Na én ott pont egyáltalán nem izgultam, a Belfeszten.

K. B.: Jó, hát mindenkinél máshogy van.

A. M.: Na, de kérdésedre a válasz: persze, hogy szoktunk izgulni.

És egyébként, ha már Budapest Park, olyan volt az új lemeznek a fogadtatása, mint amire számítottatok?

K. B.: Hát, erre nem lehet számítani szerintem.

A. M.: Szerintem jobb lett. Vagy, amire én számítottam, annál sokkal jobb lett. Ennél a lemeznél az volt a koncepció, hogy ne legyen koncepció, hanem csak írjuk meg a dalokat, ahogy jönnek és ahogy nekünk tetszik, és én azt gondoltam, hogy akkor szükségszerűen ez nem fog akkorát menni. És eddig kábé a legnagyobbat menő lemezünk, ami tök fura. De lehet, hogy pont ez a lényeg, hogy tudod, a siker olyan, mint a bölcsek köve a Harry Potterben: akkor tudod megtalálni, ha igazából nem akarod megtalálni.

Egyébként ilyenkor egy lemez létrejöttének a munkafolyamatát hogyan kell elképzelni? Megoszlik a zenekari tagok között, vagy egyáltalán nem is cél ez a fajta egyensúly?

A. M.: Na, mondjad, mondjad.

K. B.: – Pillanat, csak lenyelem. [befejezi a maradék szendvicset]

A. M.: Ja, mert akkora paraszt, hogy itt zabál az interjú közben, de mindenki nyugodjon meg, pécsi, úgyhogy bocsássatok meg neki!

K. B.: Szóval, hogy az a lényeg, hogy a zenekar elég nehezen rávehető próbára.

A. M.: Bármire.

K. B.: Bármire, és ezért úgy indult a lemezalkotó folyamat, hogy kitűztünk egy dátumot, hogy ekkor megyünk stúdióba és addigra muszáj lesz valamit összerakni.

A. M.: Ja, persze. Csak így működik a meló. Ez a lemezfelvétel úgy indult, hogy a Budapest parkos dátumot megkaptuk kábé tavaly ilyenkor és akkor kitaláltuk, hogy az lemezbemutató legyen, nyilván azt lemez nélkül nehéz lenne abszolválni, úgyhogy az első, végső határidő hozta magával a többit. Akkor áprilisban el kell mennünk stúdióba, akkor mire elmegyünk stúdióba, addigra kész kell lennie nagyjából a lemeznek, emiatt januárban elkezdtünk rajta dolgozni.

K. B.: Voltak ilyen alkotóhétvégék. Az első ilyen úgy volt, hogy három napot lementünk Dunavarsányba, a Kellónak, a basszusgitárosnak ott volt kinn egy háza. Oda lementünk és három nap alatt az agyatlan iváson és a Nintendo-záson, meg a Mortal Kombat-ozáson kívül kemény 20 percet zenéltünk. Az alatt a 20 perc alatt a Mutatványnak az az egy kiállása lett összerakva, ami konkrétan 3 másodperc az egész számból.

A. M.: Igen, de aztán, ahogy közeledett a határidő, egyre többet dolgoztunk tényleg és egyre jobb lett a munkamorál, mert hát kötelező volt. Ja igen, a számok anyaga úgy jött össze, hogy ne felejtsük el, hogy volt most másfél-két év világjárványos időszak, amikor nem volt zeneipar, meg kábé semmi, ami vendéglátás, szórakozás, ilyesmi, úgyhogy nagyon sok ideje volt mindenkinek otthon fogdosni a hangszerét, ezért rengeteg ötletünk volt. Szóval emiatt egyáltalán nem az volt, hogy nulláról, pár hónap alatt hoztuk össze ezt a lemezt, hanem hogy az első alkotó hétvégén, alkotó táborban – bár az alkotás az nagyon modoros szó, szóval nemtom – az első ilyen lemezírós, próbálós hétvégén mindenki elhozta az őáltala jónak vagy érdemesnek ítélt ötleteit, telefonos felvételtől az egészen komolyan összerakott demókig mindenféle volt ezek között. Volt olyan is, ami fel se volt véve, csak hangszeren megmutattuk. Lényeg, hogy volt egy szavazás, és ott asszem három kategória volt, a kettes volt a fasza, az egy az ok és a nulla az a szar vagy off, vagy azt így semmiképp, és összesítettük a pontokat a végén.

K. B.: Közjegyző jelenlétében.

A. M.: Természetesen. Ez egy teljesen törvényes szavazás volt. És akkor ott volt a legjobb tíz ötlet, plusz az alatta lévő három. A legjobb tíznél volt egy záróvonal, meg a következő három alatt egy szaggatott és akkor ezekből lett a lemez anyaga, kivéve a Fenébe és a Tüzes, sajgó, szép című számaink. Az egy dal, csak kettészedtük a lemezen, mindegy, hogy miért, azt így gyakorlatilag az utolsó pillanatban, hirtelen felindulásból, nagyon meglepően ihletett pillanatban, nagyon hamar összeraktuk. És nekünk is az az egyik kedvencünk, meg a különféle statisztikák alapján a közönségünknek is az az egyik kedvenc dala a lemezről. Szóval van ilyen is, de azért a nagy része régóta érlelődő ötletből vagy ötletekből lett összerakva. Szóval kábé elmondtuk szerintem, hogy hogy készült.

Akkor ez egy roppant demokratikus folyamat.

A. M.: Igen, mi hiszünk a demokráciában, meg a liberalizmusban egyébként. A mi kis zenekarunkban működik is. Kár, hogy láthatólag nagyobb formátumú szervezeteknél és államszervezeteknél kevéssé. De hát bárcsak a zenészek irányítanák a világot, ennyi a konklúzió.

K. B.: Ezért kell politikusnak tanulni. Vagy várjál…

A. M.: Vagy várjál…

Egyébként a legutóbbi lemezetek óta volt-e olyan szempont, amin változtatni akartatok? Bármely aspektusa a zenéteknek, az imidzseteknek?

A.M.: Visszakanyarodnék az előző mondandómhoz. Azon akartunk változtatni, hogy elengedjük azt a fajta hozzáállást, hogy na most mi kitaláljuk, mi megváltjuk a zeneipart, meg nagyon tudatosan meg professzionálisan akkor írunk egy olyan lemezt, ami után mindenki leborul előttünk. Egyrészt nem vagyunk ekkora királyok, másrészt meg nem lehet így, vagy nem érdemes, mert igazából kurva jó sikeresnek lenni, de végső soron ez arról szól, hogy mi elmondjuk azt, amit gondolunk, meg önmagunknak ez egy ilyen terápia, hogy zenélhetünk és kijátsszuk magunkból azt, ami bennünk van. Ha nem azt játsszuk, meg nem azt írjuk, ami bennünk van, akkor az csak egy plusz teher, amin utána szorongunk. A zene pont arról szól, hogy a szorongásainkat feloldja és elsősorban a mi világunkat, jobb esetben meg az egész világot jobbá tegye.

K. B.: Meg ez a változás ez igazából magában a zenekarban megtörtént. Volt ugye egy tagcsere, aztán jöttem én. Sziasztok, Baka vagyok, 22, szingli. Ja, szóval, én az elején én úgy találkoztam először a zenekarral, hogy ilyen minimál felállásban, mert az pont a covid ideje volt és nem voltak rendes próbák. Szóval egyszer ezzel a három taggal, aztán azzal a három taggal, és idő volt, mire találkoztam az egész zenekarral és pont egy alkotóhétvége volt. Pont abba csöppentem bele, ami már lemezírási folyamat volt, és nem emlékszem, mit akartam ezzel mondani… akkor inkább kussolok.

30 perc múlva beállás!

Antilope Kid, azaz Linczényi Márkó is válaszolt néhány kérdésünkre koncert előtti hangolódással, inspirációs forrásokkal, a célközönségével és még egy saját kurzusával kapcsolatban is.

Hogyan lehet a legjobban kimaxolni egy fellépést szerinted?

Linczényi Márkó (Antilope Kid).: Kimaxolni? Ez mit jelent? A közönségnek, vagy magamnak?

Hát, igazából mindkettő.

L. M.: Hát magamnak úgy lehet kimaxolni a legjobban egy fellépést, hogy teljesítem a szerződési feltételeket, utána megjön egy teljesítési igazolás és én megkapom a pénzt, tehát ez a legjobb kimaxolása. De hogy igazából… ugye nehéz, hogy hogy hangolódik rá egy ember a fellépésre, én ráadásul egyedül vagyok, tehát nincs az, hogy a zenekari tagoktól kapok valamilyen energiát, tehát nekem kell megteremtenem a közeget, azt a világot, ami megtörténik a közönség és köztem. Erre hangolódom előtte. Ez most nagyon öregesen fog hangzani, de ma például jógáztam előtte, tehát lenyugodtam picit, kiürítettem az agyam és hát számítottam a legjobbakra, aztán benyomtam két vodkát.

És szerinted mi a te célközönséged, illetve például az ide kilátogató egyetemista közeg miért hallgat téged?

L. M.: Hát, itt is volt a válasz. Tehát az én célközönségem tényleg egy ilyen egyetemista közönség, ami azért hallgat engem, mert tud olvasni a sorok között, mert nem egy olyan egyszerű produkciót kap, mint például Mága Zoltán, hogy hallgassátok a hegedűmet és szeressétek azt, akit én, hanem egy szatírát kap, tulajdonképpen egy stand up-ot kap, amit értelmezni kell és szerintem engem azok szeretnek, akik tudnak olvasni a sorok között. Azért nem vagyok naiv, tehát tudom, hogy nekem mindig kevesebb lesz a közönségem, mint mondjuk a Valmarnak vagy a Halott Pénznek, mert azért ez egy nehezebb terep, itt sokan megriadnak. Van egy számom a vegánokról, holott én is fenntarthatóan élek és az egész veganizmus nagyon közel áll az én gondolatiságomhoz, meg a mindennapjaimhoz – tehát csomagolásmentesen, komposztálva élek, abszolút értem az egészet – de közben pedig azt hiszem, hogy feljogosítva érezhetem magam, hogy tarthassak egy torz tükröt, mint ahogy Woody Allen is viccelhet a New York-i zsidósággal, hiszen New York-i zsidó. Tehát én ugyanúgy viccelhetek a vegánsággal, hiszen én is ugyanazért az eszméért küzdök, mint amiért ők.

Te hallgattad volna magadat egyetemistaként?

L. M.: Hát ezt nehéz megmondani, mert hogy én miket hallgatok és miket csinálok, ez nagyon szétválik. Nyilván itt van egy szűkebb keresztmetszet, hogy én mire vagyok képes. Azért nagyon sokáig tanultam jazzt és játszottam jazzt, de mégsem jazz-zenész vagyok. Tehát én otthon azért hallgatok olyan klasszikus zenéket, meg jazz-zenéket, amiktől hánynának azok, akik rám eljönnek, de ez két külön dolog. Ez egy szórakoztató produkció, ez egy buli, amit én csinálok. Ha tetszik, egy házibuli. Ez nem egy klasszikus értelemben vett koncert. Tehát az, hogy én mit hallgatok és én milyen produkciót csinálok, az két külön dolog.

És akkor honnan inspirálódsz?

L.M.: Hát igazából figyelem a társadalmi folyamatokat, figyelem a facebookot, figyelem a politikát, figyelem a közbeszédet, figyelem a mai magyar nyelv állapotát, és onnan inspirálódok. Ez inkább egy reflexió a mai magyar társadalomra, mintsem egy zenei produkció. Szóval én onnan inspirálódok, aztán zeneileg, hát a ‘90-es éveknek mindig is egy nagy rajongója voltam, már akkor is, és ez azóta sem múlt el. Tehát most igazából ez a trance, eurodance, psytrance, ezek vannak rám zeneileg nagy hatással.

És hogyan definiálnád valakinek a zenédet, aki még sosem hallgatott téged?

L.M.: Nem tudom… Átküldenék neki három Youtube-linket: a Szia Uramot, a Vegán Wokot, meg a Virágnyelvet és akkor ebből megvan az univerzum.

Illetve még egy, a magazinunkhoz különösen kapcsolódó kérdés: úgy tudom, te tanítottál az ELTE-n, volt egy kurzusod, erről tudsz mondani pár szót? Miről szólt?

L. M.: Ez egy zeneipari megközelítésű kommunikációs kurzus volt a Kommunikáció Tanszéken. Megbízott óraadó voltam, de volt is saját mesterkurzusom a Majdnem Híres Rocksuliban, ami tulajdonképpen a mai magyar popzenében rejlő kommunikációs lehetőségeket mutatta be produceri szemmel, szakmai szemmel és kommunikációtechnikai vagy médiaismereti szemmel.

És elképzelhető, hogy még a közeljövőben fogsz tartani hasonló kurzust?

L. M.: Figyelj, bármi elképzelhető. Ugyanannyi esélye van annak, hogy az ELTE-n tanár leszek, mint hogy pornózni fogok. Tehát pontosan ugyanannyi esélye van és mindkettőre van lehetőség. Nem zárkózom el egyiktől sem.

A fesztiválon nem csak a zenészek csináltak fergeteges hangulatot, a tánc is nagy szerepet kapott a derűs éjszakákban. A BME Tíztánc társas- és versenytánccsapat éjjeli táncháza sok egyetemistát vonzott. A csapat egyik tagjával, Magyar Boglárkával erről az önfeledt programról, a Tíztánc tagságáról, és a tánc az egyetemisták életében betöltött szerepéről beszélgettünk.

Az ELTE Online nevében tudósítunk erről az eseményről, és azért gondoltuk, hogy titeket is megkérdezünk, mert azért a ti profilotok kicsit más, mint egy hagyományos zenei fesztivál fellépőié. De azon kívül, hogy BME-s szerveződés vagytok, mi hoz titeket erre a fesztiválra?

Magyar Boglárka: Őszintén szólva, először felkérést kaptunk az egyetemről, és így jöttünk ide. Mi meg úgy gondoltuk, hogy ez egy nagyon-nagyon jó lehetőség egyrészt embereket tanítani táncolni, lényegében úgyis a zene és a tánc kéz a kézben járnak, így a koncerten is megállja a helyét. Másrészt meg egy nagyon jó megjelenési platform, így aztán izgalmas volt. Meg amúgy is szeretünk embereket tanítani táncolni, úgyhogy gondoltuk, hogy jó lenne itt egy kis táncházat összedobni.

És mit gondolsz, egy egyetemistának mi az a plusz, amit ad az, hogy tud táncolni, vagy esetleg szeret táncolni?

M. B.: Hát szerintem a legerősebb indok az, hogy stresszoldó. Az egyetemisták rengeteg stresszt hordoznak magukban, rengeteg terhet tesznek rájuk. Az, hogy kijöhetsz táncolni, megélheted önmagad a táncban, mozoghatsz, ez mind nagyon felszabadító. Másrészt meg ez kicsit egy művészkedés, a sok reál tárgy mellett jól jön, főleg a művészhajlamúaknak. Harmadrészt pedig tök jó, ha megtanul valaki táncolni, főleg a fiúk nagyon félősek szoktak lenni egy-egy esküvőn például. De ha itt megtanul táncolni, akkor tud vezetni. Egy fiú, aki tud táncolni, az bármit le tud táncolni.

Mit gondolsz, az életnek mely egyéb területe az, amelyben előrébb segít titeket a tánc?

M. B.: Igazából én egész életemben táncoltam, és olyan skilleket kaptam ettől, amikről soha nem gondoltam volna, hogy ennek köszönhetem majd később. Tehát egyrészt megtanít előadni. Megtanítja azt, hogy bízz önmagadban. Ezek már egyből olyan dolgok, amiket az élet bármely területén fel tudsz használni. Utána ott van, hogy nagyon jó sport, az egészségedre is jó hatással van. És itt már ott tartunk, hogy három nagyon fontos dolgot adott, a közösségről, az összetartozásról nem is beszélve. Megtanít küzdeni. Énszerintem felkészít az életre.

Úgy gondolod, hogy az itteni fellépéseitekkel sikerült újakat toborozni? Bevonzottatok plusz embereket?

M. B.: Igen, jöttek plusz emberek, nagyon jó hangulatot csináltak. Én nagyon jól éreztem magam, fenn voltam a színpadon konferálni, meg elmondani, hogy mit hogyan kell lépni és nemhogy én hoztam a hangulat nagy részét, hanem ők adták nekem a jókedvet, és ez nagyon jó volt.

Egyébként hányan vagytok?

M. B.: Jelenleg 60 és 80 között van az aktív tagok száma. Eddig a pillanatig 36 az új jelentkezők száma, úgyhogy egy ilyen 100 feletti létszámra számítunk a következő félévtől.

Ebből lehet tudni, hogy mennyi BME-s és mennyi külsős?

M. B.: Igen, nagyon sokan szeretnének jönni külső egyetemekről. Sajnos ebben a félévben nem tudunk fogadni több embert külső egyetemről, mert az iskolaszabályzat alapján bizonyos százaléknak BME-snek kell lennie. Ha ezt a számot kicsit feltornáztuk, akkor utána tudunk fogadni külsős egyetemistákat is.

Hát növekszik a népszerűségetek, ebből is látszik.

M. B.: Igen. Nagyon gyorsan, és ez nagyon jó érzés, hogy ennyien szeretnének jönni, ennyire lelkesek. Maga az, hogy az emberek ennyire ösztönzők egymásra, rám, mindenkire, ez zseniális. Hogy még mindig van ilyen, hogy igenis lelkesedünk valamiért.

Egy rövid beszélgetés erejére a Carson Coma-tagokkal is összefutottunk, akik a legnagyobb zenekari sikerüknek a fesztiválon kapott „fasza szendvicseket” tartották, a Zsibongó nevű rajongói csoportjuk fénypontjának pedig a vicces mémeket.