Nagy Boglárka Egymás mellé tehető-e egy magyar dokumentumfilmes identitáskeresése és egy dél-indiai zsidó közösség története? A Romakép Műhely filmklub és egyetemi kurzus – melyről itt olvasható előző beszámolónk – ezúttal a Verzió Filmfesztivállal együttműködésben Trencsényi Klára, operatőr, dokumentumfilmes és részvételi filmes szakember Emlékek őrei (2022) című dokumentumfilmjével foglalkozott.
A vetítésnek a Blinken OSA Archivum adott helyet. Az eseményen vendégként Trencsényi Klárához Papp Richárd kulturális antropológus, az ELTE Társadalomtudományi Kar egyetemi docense csatlakozott. A film utáni beszélgetést Bíró Rozália és Kövesi Bálint Zoltán, a kurzus résztvevői moderálták.
„Egy másik filmet forgattam Dél-Indiában. Egyszer csak bekavarodtam egy utcába Cochinban, ahol még a falak is azt suttogták, hogy már csak hét ember él itt a város hajdani zsidó közösségéből. Pánik vett erőt rajtam, úgy éreztem, én vagyok az utolsó, aki még meg tudja őket hallgatni, és tovább tudja adni a történeteiket.” – Trencsényi Klára így talált rá az Emlékek őrei anyagára. Cochin városa 2000 évig adott otthont a vallási közösségnek, amely mára elöregedett. A rendező eleinte az utca egyik lakójával, a kilencvenöt éves Sarah Cohennel ismerkedett meg. Az Emlékek őrei ebből a távoli, antropológiai helyzetből indul ki. Mégis személyes projekt: „Sokáig a BBC műfaja volt a kipusztuló közösségekről szóló dokumentumfilm, én nem ilyet szerettem volna forgatni. Éreztem az első perctől, hogy nagyon különleges anyag van a kezemben. Gondolkodni kezdtem, hogy miért érzem azt, hogy közöm van ehhez a nénihez. Mi lehet az az én családtörténetemben, ami ezt a párhuzamot lelkileg indokolja?” Az elsőre távolinak tűnő párhuzam, amelyet a film tematizál, a zsidó identitás. A rendező fogadott nagymamájaként kezdett kapcsolódni Sarah-hoz, és a kötődésen keresztül a saját kelet-európai zsidó hátterét tárta fel.
A cochini zsidó lakosság azonban nem egynemű: a rendező később megismerkedett a fekete zsidók közösségével, és az őket érő diszkrimináció felé fordult. A film elmélyed a bőrszín alapú elkülönülésben, amely a kasztrendszer hatásaként a helyi zsidóság együttélését is meghatározza. A cochini fekete zsidók a fehérektől szegregáltan élnek: nem közös a zsinagóga, a csoportok ritkán érintkeznek, és nem is házasodnak egymással. A fekete zsidók egy karizmatikus alakján, Babun keresztül Trencsényi Klára ebben a közegben is elmerült, majd egy idő után, ahogyan a beszélgetésen megjegyezte, a fekete zsidókkal azonosította magát. Az Emlékek őrei dokumentumfilmes folyamata az identitás képlékenységét szemlélteti: egy kelet-európai rendező a saját, kezdetekben még nem is vállalt zsidó identitását Sarah-hoz, majd ezt követően a feketékhez kapcsolja. Papp Richárd így kötötte össze a filmet a zsidó identitáson belüli sokszínűséggel: „Az összetartó közösség sztereotípiája nagyon gyakori a zsidóságra vonatkozóan. De nem szabad a zsidókról sem egy tömbként gondolkodnunk. Fontos, hogy az identitás mindig fluid dolog.”
Hogyan közelít egy ilyen kultúrához egy antropológus, és hogyan egy dokumentumfilmes? A közös módszertani nevező a hátralépés. Ahogyan az antropológia a megfigyelő álláspontból indul ki, úgy az Emlékek őrei-ben a rendezői pozíció is hasonló: „Nem zsidóként mentem a szereplők közé, sőt, pontosan arról a folyamatról szól a film, hogy kívülről érkezőként próbálom tanulni, dekódolni ezt a közeget. Ez az az őszinteség, amely azt hiszem sokat adott a filmnek.” Trencsényi Klára ebből a külső álláspontból vállaltan a szubjektív nézőpont felé kezd közelíteni a dokumentumfilmben. Ezzel szemben az antropológus – ameddig lehetséges – fenntartja a távolságot. Papp Richárd így jellemezte ezt megközelítést:
„Az antropológus elsőként megérteni próbálja a kultúrát, amit vizsgál, és nem bírálni azt. Egy kissé romantikus elképzelésért dolgozik: azért, hogy az emberek értelmezőbben fogadják be a valóságot, mások felé nyitottabbak, maguk felé pedig önreflexívebbek legyenek. Persze így is óhatatlanul változást generál a terepen. Nem lehet, pláne egy kamerával, teljes mértékben láthatatlanná válni.”
Trencsényi Klára nem csak dokumentumfilmezéssel, de részvételi filmezéssel is foglalkozik. „Olyan közösségekkel dolgozunk, akiknek alapvetően nem lenne kamera a kezében, nem forgatnának. Nem filmezni tanítjuk őket, hanem arra, hogy ha a kezükbe kerül egy kamera, hogyan tudják a leghitelesebben elmondani azt, amit éreznek, amit gondolnak, hogyan tudják kifejezni az identitásukat.” Az egyik így feldolgozott visszatérő témája a családi emlékezet: hogyan tudják fiatalok a filmen keresztül jobban artikulálni azt, amit a családjuktól örököltek? Ahogyan a rendező kifejtette, a hasonló gyakorlatok jelentősége abban rejlik, hogy a családi emlékezés korábbi folyamata átalakult. Hagyományosan a történetek továbbadói a nagyszülők voltak, ez Trencsényi Klára szerint részben a nukleáris család és az idősebb generációk nagyobb távolságának köszönhetően változott meg. A közösségi média hatására átalakultak a gyerekek szerepmintái, és már nemcsak családi, de máshonnan megismert történetekkel és identitásokkal is azonosulnak, amely gerjeszti a személyes emlékezetre irányuló felejtést.
Papp Richárd a holokauszt tabusításával és eltávolításával kapcsolatban emelte ki, hogy az emlékezés gyakorlatának hiányossága lehet, hogy az nélkülözi a személyességet és a lokalitást. Egy család vagy egy kisebb közösség privát megélései, transzgenerációs traumái és a kollektív emlékezet így nem választhatók el egymástól: „Ha az emlékezetből elveszik a személyes kapcsolódás, akkor elhidegül, elidegenedik és egy merev kötelező programmá válik. Nem jellemző például az iskolákban, hogy a tanárok megmutatják a gyerekeknek, hogy a közvetlen környezetükben hol ment végbe ez a folyamat. Így nem látják a gyerekek azt, hogy a holokauszt nem ott Auschwitzban történt, hanem már itt a sarkon.”
Ahogyan Trencsényi Klára fogalmazott, a családi emlékezet ismerete a személyes fejlődésen túl „egy ország együttélési stratégiájára” is hatással van. Az Emlékek őrei nem a szigorú értelemben vett zsidó identitásról és az ahhoz tartozó emlékezésről szól, hanem tágabb értelemben erről az önismereti gyakorlatról. „A vetítések után olyanok is odajönnek hozzám, akik nem zsidók, és elmesélik nekem, hogy milyen saját családi történet jutott eszükbe. A film megszólít olyan embereket is, akiknek más a családi narratívája, és bennük is a személyes emlékezés hiányát ébreszti fel.”
Kiemelt kép forrása: a filmből kivágott képkocka.
