Zsófia Ráday A magyar költészet napja alkalmából szerkesztőségünk idén is kedvenc verseivel készült az ELTE Online olvasóinak, fotósaink pedig a szövegekhez illő képeikkel teszik még teljesebbé a versolvasás élményét.
Eleazar: Napút
Sebesen hulló nyugvó nap
Pusztulásával tűztengert fakaszt
A horizont égető fényében úszik
Szívem látványa belenyugszik
.
Színe meg nem festhető
Káprázat e tündöklő erő
Csak én láthattam
Ég veled, te nyugvó csoda
.
ιμλ
~
Eleazar barátom rejtélyes alak. Egyébként nem is költő, foglalkozására nézve festő-mázoló: mozgó varangy-királyokat és rágógumi-istenségeket fest. Nem beszél sokat, s ha szól, ígéje bölcs és megfontolt. Néhány versét mintha ecsettel költené; ilyen ez a vers is, a Napút, amelynek bár színei nem festhetők, s tündöklő erejét nem láthatta senki más, Eleazar mégis meg tudta idézni az érzést.
(Graca Endre)
Fehér Renátó: Leggyakrabban tárcsázott szám
Egy telefonfülkébe menekülök be az eső elől.
Az oldalára a tízparancsolat van plakátolva,
és bent álldogál egy öreg kora reggeltől estig.
Parfümöt fúj magára, mielőtt belép,
mintha bárki is érezné a vonal túlsó végén.
Elképzelem, hogy folyton a lányát hívja,
mert nem jött meg a nyugdíj, nem tudja fizetni a számlákat,
oldja meg rögtön vagy vigye innen el!
Szóval ma éjjel én foglalom a helyet,
lapozgatom a telefonkönyvet,
keresem a leggyakrabban tárcsázott számot,
és ő reggel majd döbbenten rám néz, mert nem érti,
hogy mért nem jött a lányom,
de örül, hogy eltanultam a módszert.
~
Szeretem az olyan verseket, melyek történeteket mesélnek el, ezeken keresztül jelenítik meg a valóság egy kis szeletét. Ha ezek a történetek konkrét helyekhez köthetők, könnyebben belehelyezkedik az olvasó a költemény által felvázolt világba. Ez a vers egy szombathelyi telefonfülkéről szól, amiről nekem is vannak emlékeim. Így ér össze a versben megalkotott valóság és a saját valóságom.
(Zahuczki Dorottya)
József Attila: Amit szívedbe rejtesz
Freud nyolcvanadik születésnapjára
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
.
A szerelembe – mondják –
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek –
a harctér nászi ágy.
.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
~
Szinte biztos voltam benne, hogy József Attila valamelyik versét fogom választani ebbe a válogatásba. Hétköznapi szituációkban is eszembe jut néha egy-egy keserédes sor valamelyik költeményéből, és mióta először szembejött velem az Amit szívedbe rejtesz, valahogy nem akar elengedni.
(Gecse Zsófi)
József Attila: JÓZSEF ATTILA
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még
anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító
intézethez, mégiscsak másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak
gyufát se gyújtani, ha így megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy
bennetek lakik, az bizonyos
Minden reggel hideg vízben fürdetem gondolataimat, igy
lesznek frissek és épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is
gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek,
mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan
őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.
(1928)
~
Bár közelebb áll hozzám a regények és a színház világa, mint a líra, mégis, ha látok egy igazán szép költői képet, az sokáig a fejemben marad. József Attila költészetéről elmondható, hogy tele van heves érzelmekkel, fájdalmas és megdöbbentő képi világgal. József Attila azonos című versében két olyan sor is van, amit olvasva megdöbbentem, hogyan lehet egy-egy jelenséget ennyire szépen megragadni. A „Naponta háromszor megváltják a világot…” és „Jó volna jegyet szerezni…” sorok hidegrázósan csengenek és közel 100 év elteltével talán sosem voltak ennyire aktuálisak.
(Németh Oliver)
Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
(1917)
~
Tinédzserként kevés vershez tudtam úgy igazán kapcsolódni, de ehhez sikerült. Attól függetlenül, mire is gondolt pontosan a költő, úgy éreztem, az én lelkiállapotomat is jól kifejezi, főleg a gyerekkoromba való visszavágyódást, valami elvesztettségének az érzését. Megváltozott a világ, vagy legalábbis a hozzá való viszonyom, és nem éreztem magam beleillőnek. Talán kicsit irigy is voltam, Kosztolányira, hogy ez így nem nekem jutott először eszembe. Azt a kérdést pedig szerintem mind feltehetjük magunknak: megvan a kincs, mire vágytunk?
(Zelena Balázs)
Faludy György: Nyugat-Ausztrália
Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta.
Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria:
nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa,
s alatta, vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.
.
Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,
ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát;
szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek,
s öklükben meg-megrázzák az araszos pipát.
.
Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,
tóparton épül, kész is és oly csendes a ház,
akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,
mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.
.
Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán
mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek.
Nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,
nézik magukat néha; s alig öregszenek.
.
Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,
nem tudják, Bismarck mit tesz, s Khártumért ki hibás,
míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,
majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.
.
Lágy esti konyhatűznél ír gulyásfőzelék fő
s kinn birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,
a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaideből,
a fiú vizipuskát kap s karmantyút a nő.
.
Nagyritkán összeülnek – az ünnep szent kiváltság –
füstös kocsmán, hol láncon lóg a petról-világ,
s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,
köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.
.
Vén párok kerti padon ülnek az alkonyatban
s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,
nagy hattyú jön fel s libben át, szinte mozdulatlan
s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.
.
S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem,
s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után
elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel,
s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán,
.
hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,
feledtem, mi a hűség, az etika, a hír,
s álmomban ráfonódtam egy idegen karóra
és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,
.
lettem alattvalója a holt Viktóriának,
magam is boldog hulla, nem élő pária
s homlokcsontomra hívtam szemergő glóriádat,
te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!
.
Nem így, mondom s felállok vad mosollyal a számon,
melyet véresre rúgtak és némán szavalom,
hogy börtönben, rabláncon küzdök a zsarnok állam
ellen és rímeimben még holtan sem hagyom,
.
s hogy százszor újra kezdem, ha kell százszor hiába,
míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,
s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,
de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.
(1952)
~
Súlyos vers a szabadságról, súlyos vers a délibábról. Eltekintve a történeti kontextus elemzésétől – mely önmagában egy mély beszélgetésért kiált (!) – most az utolsó két sorban ragadnám meg a lényeget. „S ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába / De azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.” Első pillantásra a sehol nem feledhető honszeretet megnyilvánulása ez a két sor, ám ahogy hullanak le szemünk előtt a betűk, úgy világlik ki a sorok közül egy újabb tartalom: az értékközlés és értékhordozás. Mert értéket, a szó nagybetűs értelmében vett, valódi értéket bárhol tudunk teremteni. A magunk módján, a magunk tudásával, de a legfőbb, hogy „azt a boldog hattyút, azt elhozzuk haza.” Ki a családjának, ki az embertársainak, s ki a hazájának. Az értékhordozás kulcsa pedig az odaadó szeretet – de ez már a továbbgondolt üzenet.
(Tömő Ákos)
Rónay György: Hűség
Ez volt idén a legszebb: ezek az elhagyott
kertben tovább virító rózsák.
Holtig hűnek kell lenni, mondják.
Az lement hűtlenekhez? – Ahhoz, aki vagyok.
(1975)
~
Maga a négysoros mindig nagyon tömör s rendelkezik egyfajta sajátos száraz egyenességgel. Számomra ez az érzés, mi késztetést ad arra, hogy egy ilyen válogatásba ajánljam. Valamint hogy gimnazista korom és a költészettel való kapcsolatom egy meghatározó darabja. Ugyanis ez volt az első olyan vers, ami nagy hatással volt rám, de senki nem ajánlotta. Én fedeztem fel.
(Zengő Benedek)
Hervay Gizella – Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (I)
már fél tíz van és senki se jön
otthonról csak én megyek
de nélküled nem mehetek
írógépemen tulipán
és olyan egyedül vagyok
mint látók között a vakok
emlékszel mikor Páll Laji
csak mondta mondta a verseket
faltól falig és elesett
mikor a versekből kifogyott?
kihűlt a krumplipaprikás
és este lett és börtön a ház
a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
csak loptuk a villanyáramot
az államtól mert nem adott
csak alhatatlan éjszakát
de lefeküdtünk mégis a földre
a villamosok mennydörögve
dühöngtek arrébb hat méterrel
és hat éve nem festett Páll Laji
nem tudtunk mit mondani
eladtunk kétméternyi könyvet
vettünk festéket ecsetet
és Laji négykézláb esett
úgy festett egyszerre minden képet
ahogy most rád gondolok
faltól falig mert rab vagyok
de dolgozom – ezt akarod?
ha kimoshatnám az ingedet
jaj úgy félek ha integet
a rendőr ha zebra mellé lépek
mindentől félek egyedül
és bántottalak – elkerül
árnyékod is – nem néz vissza
varrnék neked végtelen
délutánokat éjeket
elmennénk együtt Diósadra
néznénk hogy a kékiringó
szára mint a messze ringó
csillagokban a vérerek
és homlokodon most is lüktet
a pici ér a föld alatt tüntet
mert minden itt van ami volt
már fél tíz van és nem lehet
hogy nem halhattam meg veled!
~
A vers beszélgetés azokkal, akikkel nem lehet. Olyan érzések gyűjteménye, amiket nem merünk szemtől szembe kimondani, vagy amiket nincs aki meghallgasson. Mindig találkozás. Egy megfoghatatlan térben, egy behatárolhatatlan világban. Hervay szinte egész élete során szenvedett, a verseiben kitapintható mély fájdalom átütő erejét mégsem ez adja, hanem a személyesség. Egy sokat látott nő meséli azt a rengeteg tragikus eseményt, amelyeken átesett. Egyszerű mondatokkal, letisztult nyelvvel. És ha mi, akik olvassuk, teljesen más miatt vagyunk elkeseredve, átérezzük. És megnyugszunk, mert a mondhatatlant is ki lehet engedni.
(Horváth Florencia)
Závada Péter: Boldog óra
Élek, s ez ritka alkalom.
A fény kisujjnyi, törtfehér
sugár a kerti asztalon.
Tán megjössz, mire körbeér.
E nyári kert az árnyaké.
Nyugodt ez így ma. Gondolom.
A fény, akár az árpalé
szivárog át a lombokon.
Ma mégse jössz. A sarkon állsz.
A nap korongja fölragyog:
ezernyi égi vaskohász
locsolja szét a sörhabot.
Tudom, hogy ez nem épp vidám:
e nemjövés, ez ócska szesz
– élek, s ez nem az én hibám.
Ígérem, orvosolva lesz.
~
Valamiért ez a vers gimnázium óta óriási hatással van rám, és egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. A hibátlan idill bemutatásán túlnyúlik a vers; számomra reményt mutat a reménytelenségben. A melankólia szépsége és keserédessége az, amit nagyon jól megragad Závada ebben az írásban.
(Tóth Emese)
Szőcs Kálmán: Én úgy tudom
Én úgy tudom, hogy Petőfi győzött Segesváron,
Nem zúgtak el holtteste fölött kozáklovak,
És úgy tudom, Puskin lelőtte ellenfelét,
Hazatért aztán szerényen mosolyogva,
És úgy tudom, hogy megállt a tehervonat,
Attila felkelt, leporolta a ruháját,
S csendesen hazament.
.
Én úgy tudom, a költők sokáig élnek,
Bár nem lesznek elnökök s hercegi miniszterek,
Én úgy tudom, a költők erősek, és nincsen hatalom
Szemük, szavuk, szerelmük ellen,
Én úgy tudom, a mesék valóra válnak,
Én úgy tudom, a költők sokáig élnek.
.
És hogyha mégis tavasz ellen
Csalni, tiporni harcra indul szajha-indulat,
A szobrok sorra útra kelnek,
És áll a fal, és itt is, ott is felzeng az ének,
S talán költővé válik minden ember,
S a szobrok sorra útra kelnek.
.
Bronzból, tömegsírból kikelnek sorra mind,
Szurony törik, pisztoly a földre hull,
Őrület kövét nem görgetik okos fejek felé
Csinált-véletlenek,
Félre-szóból, hallgatásból kelnek sorra mind,
S a világ eltelik verssel, borral, szerelemmel,
Talán a költők mégis győznek egyszer…
~
Teljesen véletlenül botlottam bele egyszer a tragikusan korán elhunyt erdélyi költő verseskötetébe. Szőcs – kissé túlírt, de így is erős – verse nekem első olvasásra is a „mindig menni, ha nincs is út” elszántságával, csakazértis-hitével, a szembeszegülés dacosságával hatott rám. Némely versében megbúvó játékossága és világszeretete („Becsaphat lány és szónok engem, / de csupán egy vak éjszakára. / Mert másnap rámosolygok csendben / a nyíló, tisztuló világra”), a vers világmegváltó erejében való bizalma és életének szomorú befejezése is akaratlanul arra int, hogy rokonítsam sorsát József Attiláéval.
(Selmeczi Péter)
Nemes Nagy Ágnes: Majom
Óvatosan oldalazom
az értelmetlenség felé.
A parton, mely még senkié,
mint nagy füge, egy csepp majom
himbálózik az ágakon,
vagy mintha frissen otthagyott,
rezgő, pohos lant függne ott –
nem kötök ki, hiába vágyom.
Csak állok a fedélzeten,
fut az eső arcon, kezen,
s a fekete gumi-kabáton.
~
Nehéz volt választanom Nemes Nagy Ágnes verseiből. A számomra legfontosabbakat szorosabb kötetkompozícióból vagy egy ciklusból kellett volna kiszakítani. A kötetbe nem sorolt versek talán kevésbé ismert darabja ez. Önmagában is elgondolkodtató, de például a szintén hajó- és szigettoposzra épülő, ám súlyosabb, komorabb Szobrokat vittemmel is összeolvasható a képi világa miatt elsőre talán könnyedebbnek tűnő, de korántsem tét nélküli vers.
(Farkas Flóra)
.
Czóbel Minka: Sárkányok útja
Elégett erdő lilán feketéllik,
Belőle mint csonthalmaz kiviláglik
Szétszórt kövek vakító fehérsége.
A sziklák mereven, komoran állnak,
Ezüstös zöld moha leégett róluk,
Füstös, kormos fátyolba burkolózva,
Vagy eső verte-mosta hófehérben,
A magas hegység kísértetlakói.
.
Mondják, két hét előtt sárkány járt erre,
A tűz vérvörös lángoló sárkánya,
Lobogó-libegő piros szárnyával
Lecsapott a hegység láng-szörnyetegje.
Izzó taraja sziporkázásától
Tüzet fogtak a fák, bokrok, füvek, cserjék,
S égett a hegység, mint egy tüzes fáklya
Veres, füstölgő, csavarodó lángja.
.
Menekült a vad futó rohanással:
Fehér hegyi tyúk, őzek, nyulak, varjak,
De a pillangók mind a tűzbe hulltak,
Sok millió darázs, hangya odaégett.
Sárkány libbenő szárnya csak még jobban
Szította lángok csavargó szalagját,
Parázstüzek izzó, sistergő fényét.
.
Aztán jött kúszva egy más szürke sárkány,
Ezüst pikkelyzet fedte hosszú testét,
Lehelete felhőket fújt a tűzre,
S megeredt sűrű, szaporázó eső.
Sisteregve húzódott nyomról nyomra
A tűz sárkánya vissza az ellenétől.
Most gyalogfenyők hajlíthatatlan ága
Megszirkósodva kúszik szenes földön,
Nagy fekete kígyóként, s mondja, jelzi,
A két hatalmas ellen-sárkány útját.
(1927)
~
Czóbel Minka sárkányai sokfélék, épp, mint azok a természeti erők, amelyeket megtestesítenek. Szándékaik és jellemeik is különbözőek: vannak köztük dúló-fosztók, tavaszvárók, boldogok és aggodalmaskodók, emberlányba szerelmesek, betegek és ők, akik felforgatják a mindenséget, míg egymással viaskodnak. De mégis hogyan neveli verssé a szerző ezeket a változatosan zabolátlan lényeket? A lehető legnagyobb természetességgel. Hiszen mind ugyanúgy organikus, már-már magától értetődő részei a világának – a világunknak, akárcsak a varjú, a kő, a pillangó, a pálma, a gyalogfenyő, a megszirkósodott ága, a tenger, a hó, a nap és a hold. Egy Czóbel Minka-szöveg olyan, mint a Skyrim: bármikor felbukkanhat bennük egy sárkány. Persze lehet, hogy végül valami egészen más fog. De mindig érdemes résen lenni.
(Ráday Zsófia)
