2024. március 23-án tartotta Segítség, nyelvtan! című projektnapját a pályakezdő magyartanárok által létrehozott és működtetett Lehetőségek a Mai Magyartanításban (LEMMA) szervezet. Elsősorban a nyelvtantanítás kihívásairól, kérdéseiről és a pedagógusok ezekre adott, illetve adható egyéni és kollektív válaszairól, lehetséges megoldási stratégiáiról szólt ez a nap. De már a program legelején kiderült az is, hogy a kérdéskör túlmutat egyetlen tantárgy helyzetén, ez ugyanis hatással van az órarend számos más pontjára – úgy is, mint a nyelvi, a történelem-, a matematika- és természetesen az irodalomórákra –, valamint fő tárgya, a nyelv a diákok világról, egymásról és saját magukról alkotott képét, mindennapi élményeiket, tapasztalataikat is meghatározza. Ebben a szellemben zajlottak a kerekasztal-beszélgetések és az interaktív workshopok. A cikk első részét ide kattintva olvashatjátok.
ValMar, trubadúrok, dunnyezó
A nyelvtan és irodalom összefüggéseire fókuszáló párhuzamos foglalkozásokat Pintér Borbála és Nagy-Varga Zsolt tartották. Az utóbbié, az Utak, hidak, reptér – kapcsolódási lehetőségek irodalmi és magyar nyelvi témakörök között című mellett döntöttem, és ezúttal – részben a workshop nevéből adódóan – már fel voltam készülve az „utazásra”, de még így is bőven értek meglepetések.
Nagy-Varga Zsolt saját szerkesztésű minta-munkafüzettel készült, mely sok-sok izgalmas és szórakoztató, nem utolsó sorban pedig már tesztelt és működő feladatot tartalmazott. Ezekből próbáltunk ki annyit, amennyi csak belefért tanórányi időkeretünkbe. A foglalkozás nagy részében a populáris kultúra tanításba emelhetőségéről vettünk sorra példákat. Megnéztük, hogyan érdemes közelíteni a ValMar-duó számaihoz kommunikációelméleti szempontból, milyen nyelvhelyességi gyakorlatokat lehet csinálni a dalszöveg.hu hibáiból, és miként taníthatók a különböző szóképek szerelmes popslágereken keresztül.
Fontos megállapítások hangzottak el a népszerű magyar előadók (pl. Follow the Flow, Azahriah, beton.hofi) szövegeinek stilisztikai elemezhetőségéről. Hemzsegnek bennük az alakzatok, és általuk a diákok megbizonyosodhatnak arról, hogy nem csak a régi művekben lehet felfedezni például metaforákat és megszemélyesítéseket. Természetesen a klasszikusok sem maradhattak el. Megtudhattuk, hogy Babits különböző versein Nagy-Varga a verbális és nominális stílus felismerését szokta gyakorolni az osztályokkal, a Petőfi vagy népdal?-játékkal ugyancsak a markáns stílusjegyek közti eltérésekre lehet felhívni a tanulók figyelmét, a trubadúrlíra egyes darabjainak mozaikokból való összeillesztése a szövegtani ismeretek aktiválására ösztökéli a gyerekeket.
Sosem hittem volna, hogy a házibulik tető- (vagy épp mély?)pontjain rendszeresen felcsendülő Az Erdő Titkát (ki milyen partikra jár, ugye…) egyszer nyelvtantanítási kontextusban is hallani fogom, de a foglalkozás végén éppen ez történt.
Vargányák, kisiklott rénszarvasok és dunnyezók között kutattuk a grice-i maximákat a zene szövegében,
illetve mindazt, ami alapján szövegnek tekinthető ez a nyelvet magát is megbontó, ikonikus alkotás – már ha annak számítjuk egyáltalán, és persze, hogy miért és hogyan érdemes e dal (ebben a kategóriában talán megegyezhetünk) segítségével a hasonló problémákat megcélozni a tanórán. És elárulhatom, nem csak azért, „mert az emberek az erdőben az erdőt szeretik”; a hogyanokra talán a lezárásként elhangzott megállapítás felelt a legpontosabban:
„az a jó óra, amelyikről nem lehet megmondani, hogy nyelvtan vagy irodalom”.
[Fejérvári Katalin]: Hogy miképpen segíthetik a tanulót grammatikai ismeretei a műelemzés során, arról Pintér Borbála tanárnő tartott átfogó és lebilincselő előadást.
Klasszikus versrészletek között barangolva fedezhettük fel, milyen fontos információk bonthatók ki a szövegből csupán egy ige segítségével is. Az igeidőn túl a megszólaló és megszólított azonosítása is segíthet megállapítani a vershelyzetet, amely a tanárnő szerint is a költői szöveg magja és az elemzés fő kérdése.
Az igéhez járuló toldalékokon túl a szófajtani szempontok is előrébb vihetnek egy-egy versszöveg elemzésében. Az indulatszók, ellentétes kötőszók például szinte törvényszerűen valamilyen fordulatot jelölnek a költeményben, jelzik, hogy valamilyen ellentétes jelenet, megállapítás fog következni a továbbiakban. A névmások, határozószók sem elhanyagolható tényezői egy elemzésnek – a közelre és távolra mutató névmásokat azonosítva fontos tartalmi-logikai kapcsolatra következtethetünk bizonyos esetekben.
Emellett számos további szempontot is bemutatott a tanárnő, mindegyiket szövegpéldával támasztva alá. Az előadás tudatosította a hallgatóságban, miért lehet rendkívül fontos a leíró grammatikai ismeretek elmélyítése – ugyanis ezek nyomán egy irodalmi szöveg rendszertana is felfejthetővé válik.
„Kiprintelte a handoutját a laptopjáról”
Az utolsó blokk előadói a nyelvtantanítás további lehetséges közelítésmódjait vázolták fel a hallgatóságnak. Schiller Mariann Speak Hungarian? Hogyan hathat a nyelvtan a nyelvtanulásra és viszont?, illetve Keisz Ágoston Mire jó és mire nem? Mit érdemes és mit nem? – Tévutak és lehetőségek a leíró nyelvtan tanításában című foglalkozásai közül választhattunk (Kugler Nóra betegség miatt sajnos nem tudta megtartani funkcionális kognitív nyelvészetről szóló műhelyét). Ezúttal az idegen nyelvi témakör fogott meg.
Schiller Mariann workshopja a magyar nyelvtan és az angoltanulás összefüggéseiről szólt. A két nyelv különböző nyelvtani rétegeinek hasonlóságait és különbségeit vettük sorra egy szemléletes példatár segítségével.
Előkerültek a szórend és a sorrend cseréjének nyelvtípustól is függő, lehetséges jelentésmódosító következményei, a latin ábécé mindkét nyelvet érintő alkalmatlansága hangok, betűk és fonémák szintjén, és az angol jövevényszavak nyelvünkbe történő beilleszkedése is (toldalékolhatóság, igekötők, mondatbeli viselkedés). Beszéltünk továbbá „angolszerű” kifejezésekről, a hazai digitalizáció hajnalán született számítógépes szótár elfeledett eredményeiről (pl. az angol chip eredetileg a morzsa fordítást kapta), valamint a kétszófajú szavak a két nyelv analógiáira épülő vizsgálatáról.
Végezetül a magyar és az angol eltérő attitűdjei, a világhoz való viszonyulásának különbségei is felmerültek – mint például a címek és dátumok elemeinek sorrendje, a többes szám egy mondaton belüli használata, a tagadás mikéntje és az igehiány megengedhetősége. Röviden: a nyelvtan rengeteg olyan aspektusa, ami nemcsak izgalmas adalék, hanem hasznos tudás is lehet a diákok számára – a magyarórán túl akár egy idegen nyelv elsajátításában is.
„Ha a nyelvtanórán tanuljuk meg a nyelvet, akkor biológián lélegezni meg emészteni?”
A programot újabb kerekasztal-beszélgetés zárta, melynek tárgya ezúttal a tananyagszervezés volt. A meghívottakat, Pomázi Bencét, Keisz Ágostont és Schiller Mariannt Havas-Kovács Dominika kérdezte a témáról, elsőként a tananyaggal kapcsolatos rossz tapasztalatokról.
Schiller válaszában a tanmenet rossz sorrendjét emelte ki. Úgy látja,
még csak strukturális rendszere sincs az anyagrészeknek, pedig sokkal jobb lenne a tanítás is, ha a tananyag következetesen vinné végig a témaköröket.
Emellett a tanulókról és a tantárgyról való általános elképzelések problematikus voltát fejtegette. „Ha a nyelvtanórán tanuljuk meg a nyelvet, akkor biológián lélegezni meg emészteni?” – tette fel a kérdést, amely szerintem nagyon pontosan rávilágít a nyelvtannal kapcsolatos közvélekedés tévedéseire. Keisz Ágoston szerint nemcsak a sorrend, hanem a témák sokasága is problémát okoz. Felső tagozatban például az órák jelentős része leíró nyelvtannal megy el, alig jut idő szövegalkotásra és szövegértésre, holott a diákok ezen életszakaszában inkább utóbbiakat kellene fejleszteni, gyakorolni. Pomázi Bence nemrég szembesült azzal, hogy az iskolában gyakran a beszélőtől teljesen elidegenített nyelvváltozatot tanítanak. A tárgy helyzete kapcsán megosztotta velünk, hogy kedvenc érettségiszakasza a „mikor 11.-ben a gyerek rájön, hogy nyelvtanból lesz 26 érettségi tétel”.
A moderátor ezután arra volt kíváncsi, a jelenlévők mit gondolnak, milyen lenne az ideális tananyagszervezés. Schiller elmondta, neki már megvan az az ív, amelyet következetesen épít fel az évek alatt. A mondatokkal kezdi és csak nagyon későn jut el az osztályokkal a hangokig.
Szerinte az az ideális, ha egyben kezelik a nyelvtan egyes szegmenseit,
nem pedig különálló részekként morfológiát, szintaxist és a többit. Károsnak tartja a tantárgyra rakódott morális terhet, az ugyanis nem arra való, hogy megtanítsa „jobban beszélni” a diákokat. Keiszt elsősorban az foglalkoztatja, hogyan kapcsolódhat össze a tanulóknál a szövegalkotás és -értés a nyelv működésének megismerésével. Pomázi úgy véli, a nyelv kontinuum-jellegét kellene erőteljesebben hangsúlyozni a nyelvtanórákon.
A tankönyvek kérdése ez alkalommal sem maradhatott el. Schiller megosztotta velünk azzal kapcsolatos érzéseit, hogy a nyelvtantanítás rendszerint nem igazán tart lépést a világgal; a „digitális eszközök” nagy része nem jelent mást, mint a könyv pdf-változatát. Pomázi ellenben nagyon jó eszközt talált: nem kinyitni a tankönyvet. Kollégája egyetértett, de egyúttal a szülő és a tanuló elvárásaira is felhívta a figyelmet, és arra is, hogy bár ezek teljesítése fontos, mégis önkizsákmányoló gesztus a tanár részéről megfelelő segédeszköz híján minden órára egy saját fejezetet összeírni a tananyagból. Keisz így összegezte az állapotot:
valahol a tanár része egy rendszernek, még akkor is, ha nem tetszik neki.
A pedagógusok feladata sokszor nem könnyű – igyekeznek értelemmel feltölteni a kereteket, s közben próbálják elvinni a gyerekeket azon az úton, amin kell.
A kerekasztal utolsó témaköre a magyarérettségi volt, amely az új rendszer miatt sokakból vált ki vegyes érzelmeket – legtöbben talán a félelmet és a feszültséget tapasztalják. Pomázi (érezhetően nem minden irónia és nem minden őszinteség nélkül) bevallotta:
annyira félnek az irodalmi résztől, hogy még nem is gondolkodtak a nyelvtanon.
Schillernek, amíg gimnáziumban tanított, az volt a felkészítési stratégiája, hogy először nyitottá kell tenni a tanulókat a tantárgy témái iránt, és csak ez után megtanítani, hogy „valami mód- vagy állapothatározó-e”; ezt továbbra is a pedagógus fő feladatának tartja. Keisz véleménye az, hogy a döntéshozók akár meg is mondhatták volna, hogy mi várható a mostani érettségiben. Jelenleg ugyanis ez egy olyan vizsga, amelyre úgy kell felkészülni, hogy nem tudjuk, mi lesz benne. Egyetemen gyakran találkozunk ilyen szituációkkal, de ezúttal 80 000 gyereket és egy csomó tanárkollégát hoztak ebbe a helyzetbe, amit ők végig is idegeskednek. Végül azzal a megállapításával zárult a beszélgetés, hogy ugyan most még nem tudjuk megmondani, jobb vagy rosszabb-e az új magyarérettségi, de egy év múlva ilyenkor már két feladatlapot is látni fogunk belőle.
Az előadások és foglalkozások kavalkádjában észre sem vettük, hogy elrepült az idő. Akárcsak egy jó nyelvtanórán, amilyenből, remélem, sokban lesz része a diákok utánunk jövő generációinak és tanáraiknak egyaránt.
Hogy ez ne csak remény legyen, hanem egyre erősebb bizonyosság, érdemes a továbbiakban is követni a LEMMA munkásságát Facebookon és Instagramon (@__l_e_m_m_a__), és részt venni az általuk szervezett eseményeken – például az idei nyári táborukban július 24–28. között, ahova minden leendő és pályakezdő magyartanárt várnak!
Képek: Havas-Kovács Dominika