Locker Dávid A sci-fi irodalom nem csak csöcsös-lövöldözős könyveket jelent, a Star Wars pedig minden híreszteléssel ellentétben nem űropera, hanem space fantasy. Többek között ezt is megtudhatták azok, akik január 25-én este a Három Szerb SZÓKÖZ-estje felé vették az irányt. A beszélgetéssorozat vendégei ezúttal Moskát Anita és Markovics Botond – Zsoldos Péter-díjas fantasy- és sci-fi-írók – voltak.
A beszélgetés állandó házigazdája, Juhász Tibor az estet – bevallottan, vagy ahogy irodalmi körökben mondják: reflektáltan – egy kis bulvárral indította. Nehéz is lett volna elkerülni a dolgot: hiszen a magas labdát nem csak a műfaji regiszterkeverés dobta fel – ti. hogy „zsánerírók” beszélgetnek egy „magas” irodalmi színpadon –, hanem a meghívottak magánélete is, lévén: mindketten írnak. Egy igazi íróházaspár ült tehát előttünk a színpadon. A bulvármókának azonban hamar vége szakadt – pontosan amiatt, mert, mint ahogy Moskát Anita elmondta, direkt igyekeznek elkerülni az ehhez hasonló címkézéseket. Erre nem csak azért van szükség, hogy megakadályozzák a privát életük művek elé tolakodását, hanem azért is, mert – a hazai kulturális mező viszonyait ismerve nem meglepően – egyes szakmabeliek hajlamosak ilyen esetekben konspirációkat vizionálni. Moskát Zsoldos Péter-díja kapcsán például egyből előjött a megszokott szexista reflex, miszerint az elismerést csak azért kapta meg, mert – az akkorra már befutott és korábban szintén díjazott – férje „odaszólt” stb. stb. Ismerjük a fámát. Moskát Anita – már előre gondolva ezekre – kifejezetten kérte a férjét emiatt, hogy ne segítsen neki az írásban.
A magánéleti vizekről így hamar elkanyarodtunk. Azt azért Moskát még bevallotta – nem okozva ezzel nagy meglepetést –, szoktak otthon írásról beszélgetni.
Juhász Tibor ezután Markovics Botondot kérdezte első, sci-fi körökben egyből sikert hozó novelláskötetéről, az Én, a halhatatlanról. Markovics elmondta, hogy az említett sikerek ellenére ma már nem vállalja szívesen azt a kötetet. Úgy érzi, az még tényleg zsánerirodalom volt abban az értelemben, hogy nem igazán akart egyebet a szórakoztatásnál. Maga a Poszthumán döntés című regényét érzi fordulópontnak az életműben: ez volt az első könyve, amelyet a primer szórakoztatáson túl igyekezett filozófiai és politikai tétekkel is gazdagítani. Ez a könyve olyan szempontból is paradigmatikus, hogy itt fogalmazódtak meg leírva először azok a dilemmák, amelyek azóta is foglalkoztatják: elsősorban az emberi, pontosabban humán identitás, a transzhumanizmus és a test-tudat-technológia kérdései. Utóbbi volt Eldobható testek című regényének alapkoncepciója is, mely egy olyan jövőt vázol fel, amelyben a tudat függetleníthető a testtől – olyannyira, hogy egy digitalizált tudat szabadon költözhet be új és új testekbe, így győzve le a halált.
Markovics ezután beszélt még a kötet megjelenését megelőző évtized zsánerirodalmi kontextusáról is. Mint mondta, ambivalens korszak volt ez a fantasztikum hazai történetében: egyrészt az állami represszió, mely korábban ferde szemmel nézett a fantasztikus irodalomra, elmúlt, viszont a szabad piac hatására elburjánzó – mára szinte 99 százalékban megszűnt – kiadók kilószámra kezdték importálni a „nyugati szennyet”. Ez a zsánerirodalom reputációjának sem tett jót; ekkor szilárdult meg a köztudatban – Moskát Anita megfogalmazásával élve – a „csöcsös-lövöldözős” sci-fi kép. A fantasyról is legfőképp kamaszfiúk maszturbációs segédeszköze volt az elsődleges árukapcsolás. Moskát Anita is főleg erre a társadalmi jelenségre utal blogbejegyzés-sorozatának elnevezésével, mely – mint az sejthető – komoly (és dühös) személetformáló intencióval rendelkezik: a fantasy nem mese!
A fent említett importdömpingnek köszönhető Markovics Botond szerint, hogy a magyar sci-fi elsősorban angolszász mintákat követett. A múlt időt jelen esetben nem csak grammatikai szükségszerűség indokolja: mint az író elmondta, a legtöbben egész egyszerűen kihulltak a piacról. És itt a piac nem metafora, hanem szó szerint értendő. Mint elmondta: ellentétben a „rendes” irodalommal, ahol a szerzők, ha nem is dúskálhatnak, de azért elkaphatnak pár lepattanó Móricz- vagy NKA-ösztöndíjat, a zsánerirodalom semmilyen állami támogatásban nem részesül. Így az e műfajban alkotó szerzők teljesen a piacról „élnek” – persze, csak élnének, hiszen a könyvesboltok polcain a sci-fi- és fantasy-irodalom nemzetközi nagyjaival kell versengeniük, ráadásul úgy, hogy ellentétben az említettekkel, ők szinte kizárólag a magyar piacon remélhetnek bevételt. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Markovics Botond – állítása szerint – egyedül maradt aktív magyar sci-fi író.
Moskát Anitának férjéhez hasonlóan szintén volt egy fordulat a pályáján. Esetében ez az Irha és bőr című regényéhez kapcsolódik. A könyv egy olyan poszthumán világot vázol fel, amelynek kiméraszerű lakóiban elmosódik a határ állat és ember között – a cím is innen nyeri el jelentését. A regény már csak azért is sorsfordító volt számára, mert a „magas” irodalom mintegy innentől fogadta be – fantasy-íróként egyedül – köreibe. Ám ez sem járt kizárólag üdvös következményekkel. Mint elmondta: két szék közé került. A zsánerirodalmi közeg folyamatosan más zsánerírókhoz hasonlítgatja, miközben „a kortárs irodalom” mintha csak valami prózapoétikai eszközkészletnek tekintené a fantasy műfaji hagyományát. Ez jórészt „fantasy, de jó!”-szerű állításokban kulminál.
Juhász Tibor új, A hazugság tézisei című novelláskötetéről is kérdezte az írónőt. Ennek kapcsán szóba jött a „black mirroros” jelleg, ami – Moskát szerint – már-már külön műfajjá önállósult: „A közeli jövőben játszódik, és míg a technológiai fejlődést mutatja be, közben az emberi kapcsolatok megváltozását vizsgálja.” A sorozat hatása – értelemszerűen – az írónő Fekete monitor című szövegével kapcsolatban merült fel. Viszont ironikus módon ebben a novellában elsősorban pont nem a Black Mirror volt az inspiráció, hanem a már fent említett ’90-es évek gagyi fantasy- és elsősorban „lapozgatós könyveinek” giccses címei, pár példa: „Az országút harcosa”, „Bajnokok próbája”, „A hóboszorkány barlangjai”. Merthogy Moskát Anita éppen ezt a – hazánkban a Kaland, Játék, Kockázat-sorozat által ismeretes – extrém trash műfajt akarta megemelni; ha úgy tetszik: egzisztenciális téttel komollyá nemesíteni. Úgy, hogy közben a címadással parodizálja is a műfajt: hiszen a „fekete monitor” hallatán mindenki valami nagyon félelmetes dologra gondol, pedig hát milyen más színű is lenne egy kikapcsolt monitor?!
A két író az est vége felé néhány műhelytitkot is megosztott velünk. Például az olvasói elképzelésekkel ellentétben az író nem épít fel a fejében egy teljes világot – mindig csak annyit, amennyi a történet elbeszéléséhez feltétlen szükséges, de még úgy, hogy az olvasó számára egy kompakt és integer világnak tűnjön a fikció. Markovics – nem tudom, melyik írótól kölcsönzött – hasonlatával élve: a fikció világa olyan, mint a jéghegy, aminek csak a csúcsa látszik ki a vízből; annyi különbséggel, hogy itt a jég alatt nincsen semmi.
Az este Moskát Anita jóvoltából egy „take home message”-nek is beillő észrevétellel zárult. Mind mondta: könyvében azzal akart kísérletezni, milyen elmesélni egy disztopikus társadalomban játszódó történetet – a megszokott elnyomottak helyett ezúttal az elit szemszögéből. Hiszen itt a privilegizáltak – a világ konvenciói miatt – teljesen magától értetődőnek veszik azt, hogy például elragadják és a saját testük fejlesztésére használják az alávetettek testrészeit. Ennek a spekulatív fikciónak épp az adja meg erejét, hogy – a műfaj nagyjaihoz hasonlóan – éppen nem túl sok benne a spekulativitás. Hiszen mi is – igen, mi, magyarok is – adottnak vesszük azokat a privilégiumainkat, amelyek a harmadik világ kizsákmányolásából erednek. Pedig – hogy stílszerű legyek – nem is kellene olyan sokat spekulálnunk a globális kapitalizmuson, hogy rájöjjünk erre.
