Leposa-Hőgye Ádám Michael Mann Ferrarijában hamarabb sül el pisztoly, mint hogy felmordulna az első versenyautó. Ezután pisztollyal már csak versenyautót indítanak el, nem lesz a fegyver mögötti bűnt, a bűnöző létet árnyaló tartalom, a megszokott értelemben talán bűn sem, nem úgy, mint az Az erőszak utcái és a Szemtől szemben esetében. Ez a lövés mégis önreflexíven emeli be a rendező korábbi munkáit és teszi fel a kérdést: lehet-e filmet csinálni a (tipikusan) maszkulin énről úgy, hogy az egyetlen „férfias” pisztolyjelenetet az első pár percben megkapjuk a férjére rálövő feleségtől? Onnantól fogva recept szerint csak önéletrajzi keretekbe ágyazott, egyszerű sportfilm következhet, helyette viszont jön egy összetett, lassú film a gyorsaságról. Lehet-e bűn a legális szenvedély, ha emberéletekbe kerül, lehet-e szép egy autós film és lélektani tér a versenypálya?
Nem szokványos életrajzi történetet kaptunk, a Ferrari a rendező korábbi életrajzi filmjéhez, az Alihozhasonlóan egy szignifikáns szakaszra fókuszál; Enzo Ferrari (Adam Driver) feleségével, Laura Ferrarival (Pénelope Cruz) együtt gyászolják betegségben elhunyt fiukat, házasságuk egyre mérgezettebb, és a cég is veszélyben van. Tipikus sportfilm helyett melodrámát látunk, a sport szimbolikus párhuzam lesz. A végeredmény látványos, de ilyen téren inkább érezzük a rendező rajongói bevonódását, mint a motorsport rajongóinak kiszolgálni akarását. A film a maga sajátos formanyelvével próbálja meg elmondani, miért lehet szeretni az autókat, nem pedig a jól ismert eladható módon.
Pedig utóbbi kézenfekvő lett volna, a motorsport világa szorosan összefonódott a kapitalista gépezettel, annak is a mocskos, embertelen képzetével. Csakúgy, mint Hollywood; és ez a kettő többször jól egymásra is talált, értve ezalatt, hogy profitábilisan. A bevétel hajtja mindkét gépezetet, mégsem határozhatja meg igazán egyiket sem. A hollywoodi filmipar és az autóversenyzés esetében is létezik egy „páncélba zárt szellem” (a poszthumán asszociációk kedvéért), amitől megvalósulhat egy mélyebb, emberibb bevonódás. Ironikus, hogy Mann a Ferrarit a nagy stúdióktól távolságot tartva készítette, a Variety interjúja kiemeli, hogy a film független projekt, részben ebből adódóan „ötven évig készült”, ha azt vesszük a munka kezdetének, mikor Mann 1967-ben meglátott egy London utcáin beguruló Ferrari sportautót (innen a rajongói bevonódás). Ez persze csak az interjúból derül ki, ahogy az is, hogy Mann 1993-ban járt a Ferrari család sírhelyénél, szigorúbban véve ez tekinthető a munka első fázisának. A filmmagas költségvetéssel készült, tipikus stúdióprodukciónak láttatja magát; ezt minden bizonnyal a szokatlanul hosszas munkafolyamatnak köszönheti.
A poszthumán gondolati sík a sport szimbolikus használatából következik, erről megint az Ali juthat eszünkbe. Muhammad Ali történetében az ökölvivívás a motorsporthoz hasonlóan túlmutat önmagán. Mindkét filmben fontos az emberi korlátok feszegetése, átértékelése, a boxnál viszont egy erősen természetközeli, hús-vér testszimbolikáról van szó, melynek keretében jól ábrázolható a „faji” küzdelem, az afroamerikai férfi harca, hogy ember maradhasson egy olyan világban, ahol a buszon elfoglalt helyét is a bőrszíne alapján határozzák meg. Ali megtanulta: ha valaki kezet emel rá, gondoskodjon róla, hogy az illető mással ezt ne tehesse meg. Ez a tanács a filmbevezetőjében kimondottan szembe akar helyezkedni a bibliai „fordítsd oda a másik orcádat is” tanítással. Ali a sportot ringben és ringen kívül egyaránt harcként éli meg, ahogy próbálja megőrizni szuverenitását. Mindezt sokatmondóan körvonalazzák az egymásnak feszülő, végletekig gyötört férfitestek, és a box, mint a „kis harc” valami monumentálisnak a közepén, szűk ringet körbezáró embertömegekkel, két ember harcát keretező társadalmi problémákkal.
Az ökölvívás naturalizmusával ellentétben a motorsport természetellenes kép, lényegében ellentmondásos; egyszerre emberen túli, hús-fém, gép-lélek kapcsolódás, száguldás az embertelen sebességben, biológiai korlátainkon túl, és egyszerre humanista, mert a misztikus szerkezetek valójában emberalkotta csodák, a technológiai fejlődés zálogai. Ilyen paradoxonban jól körvonalazható az elnyomásokkal mérgezett férfijellem. Enzo Ferrari, Alival ellentétben, nem a világgal küzd, hanem önmagával. Mikor egy operaelőadás felidézi benne legkedvesebb emlékeit elvesztett fiával és sírva fakad, a kép éles vágással vált a versenypályát felhasító fémszörnyekre, halljuk üvöltésüket, már-már érezzük a meggyötört gumik szagát, az aszfalt fojtó porát. Felmerül a kérdés: vajon Enzo végleg átgázolt-e önmagán?
Éppen hogy csak felbukkanó vallási motívumok árnyalják az Alihozhasonlóan a Ferrari felvezetését is, előrejelezve a legfőbb tartalmi elemeket; Enzo Ferrari és csapata a szentmise alatt zsebóráját figyeli feszülten, ekkor dől el, rekordot dönt-e egy konkurens autó. Minden az idő múlásának feszültsége körül forog, ahogy azt Mannél már megszokhattuk. Eszünkbe juthat a Szemtől szemben időmotívuma, szintén a film felvezetése; a Natalie Portman alakította kislány „kislányosan” hisztizik, fél, hogy elkésik a találkozójáról. A Mann által ábrázolt férfi-felszín szöges ellentéte a kislány mint kép. Felnőtt férfi, gyermek-nő; és mégis, hangsúlyosan fejezik ki ezek a képsorok, hogy a kettő között nincs is igazán különbség, a maszkulin időszorongás lényegében hiszti, a tipikus férfi valójában gyenge, mint a gyerek. Utóbbi pedig az abszolút, makulátlan humánum, a férfival ellentétben meghasonlottságtól mentes, és képszerű, típussá redukált lét helyett ösztönös és őszinte. Gyengesége miatt fájdalmat érez, ahogy a felnőtt is, aki elveszti gyermekét. Ferrarit rögtön a film első öt-tíz percében látjuk összetörni fia sírhelyénél.
Mann már első nagyjátékfilmjében, Az erőszak utcáiban is beemelte saját rendezői pozíciójának reflexióit; a chicagói kasszafúró elveszti szabadságát, bedarálja a gépezet, akár a függetlenfilmest a stúdió. A filmkészítő harcol az idővel és a léttel. A gép nem veheti át az irányítást, a szerkezet feletti kontroll eggyé válik az én feletti kontrollal. Akár a versenypályán. Vajon a nyolcvanéves filmrendezőnek Enzóhoz hasonlóan hány „falat” kellett felhúznia, hogy filmjei elkészüljenek? „Nem gondolok a halandóságra. Elfoglalt vagyok” – mondja Mann az említett interjúban.
Adott a férfi, aki nem győzheti le az időt, de legyőzheti önmagát. Enzo „felállít egy falat”, ami igencsak jól jön, mert a túloldalán a halál van, az átlag nézőnek már-már feldolgozhatatlan mértékben és megnyilvánulásban. Enzo saját gyermekén kívül ugyanis számos olyan áldozatot számol, aki márkájával összeköttetésben vesztette életét. Ez főleg autóversenyzőket, a Ferrari pilótáit jelenti. A film tetőpontja a Mille Miglia autóverseny 1957-es futama, amikor is egy defektet kapott Ferrari kirepült a nézők közé, így a pilóta mellett még kilenc ember vesztette életét, beleértve gyerekeket is. Ilyesmi után ez a bizonyos „fal” már nem lehet ugyanolyan, mint akkor, amikor a Ferrari névhez vállaltan az életüket kockáztató versenyzők halála tapadt, és rajongóké, nézőké még nem.
Említésre méltó filmérzéket mutat a Ferrari, képileg, formailag hatásos és kifejező, mindemellett mélyebb értelmezések nélkül is, az összkép egyszerűen szórakoztató. Midkult formájában a lassúságot jól ellenpontozzák a helyenként felfokozott akciójelenetek, meg hát, persze, a nők és a kocsik. Az idők során „macsóságra” degradálódott klasszikus maszkulinitás képe jól boncolgatható jellemrajz lehet, ha olyanok nyúlnak a témához, mint Michael Mann. Érdekes kérdés, hogy a nők-autók páros sztereotíp felütésében ki is a megszólított férfi néző, miért érzi magát megszólítva, és miért nem gondolkodunk el sosem azon, vajon van-e valóban szépsége az autóknak? Helyette zsigerből lebutítjuk a témát a kisfiús hóbort szintjére. Aki felnőtt, már nem néz Halálos irambant, ugye, na, a Ferrari megmutatja azt a bizonyos szellemet, hogy magamat ismételjem, de most pátoszosan; az autók jelentéssel, szépséggel bírnak, nem (feltétlen) üres hobbialapanyagok. A motorsport elvontabb megközelítésében kirajzolódhat a lélek, akár női, akár férfi; Pénelopé Cruzkiválóan alakítja a feszültségében esendő, mégis legyőzhetetlen feleséget, Adam Driver pedig a misztikus, „befalazott” Ferrarit. Akit hidegen hagy a téma, időnként talán elunhatja magát a látottakon, de a jól megírt karakterek és az ‘50-es évek Olaszországának korhű, tapintható atmoszférája, gyönyörű képei őt is visszaránthatják. Nem nevezném rétegfilmnek a Ferrarit, ha viszont nem bocsátkozunk mélyelemzésbe, inkább maradnánk a földön egy izgalmas sportfilmmel, akkor átlagosnak fog bizonyulni. Középutas formájában látványosan törekszik valamiféle egyensúlyra, így viszont sem az olajgőzös látvány, sem pedig a lélektani mélységek nem bontakoznak ki igazán. Úgyhogy minden további nélkül csak azoknak ajánlanám, akik szeretik Michael Mannt, vagy a nőket és a kocsikat.
A kiemelt kép és a cikkben szereplő képek forrásai: player.hu, NEON/YouTube, Lorenzo Sisti/Forum Hungary
