Dorottya Zahuczki Színes összművészeti forgatag költözött két napra a Gólyába szeptember közepén. Az Ukmukfukk Zinefesztet immár hatodik alkalommal rendezték meg, igaz, nem mindig Budapest adott otthont a rendezvénynek, tavaly például a pécsi Drukker nyomdaműhellyel működtek együtt a szervezők. A fesztivál feltette a magyar zine-készítőket a nemzetközi térképre is, itthon pedig sokan nekik köszönhetően találtak rá az önkifejezés ezen formájára.
Na de mielőtt elmerülnénk a megannyi kollázsolt, ragasztott, rajzolt lap tengerében, tisztázzuk, mi is az a zine, és honnan ered. A történeti kontextus megtalálásában nagy segítségemre volt Fehér Enikő, a Háttérzaj irodalmi zine egyik alapító tagja – mely az első ilyen tematikájú zine volt hazánkban, de erről majd később bővebben –, és a doktori disszertációját is a zine-ekről írja.
A zine-ek [zin], teljes nevükön a fanzine-ek a hatvanas években jelentek meg. A kifejezés a fanatics és a magazine szavak összevonásából származik. Eleinte a fantasyrajongók köreiben terjedt, majd a punkok is felfedezték maguknak, tehát sok eltérő szubkultúra tagjai gondolták úgy, hogy a kis terjedelmű, rajzokkal, rövidebb lélegzetű szövegekkel, fotókollázsokkal tarkított, nem hivatalos helyeken kiadott nyomtatványokkal tudják a legfrappánsabban kifejezni világlátásukat, hovatartozásukat – még katolikus zine-ek is megjelentek.
Hazánkba a nyolcvanas évekre ért el ez az áramlat, addigra külföldön már megannyi underground közösség adott ki ilyen füzeteket – azért is, mert ez egy nagy szabadságot adó formátum, hiszen a papírban rejlő lehetőségeket teljes mértékben képes kiaknázni, elszakad a klasszikus fehér-alapon-fekete-betűk felfogástól.
A zine-ek szinte soha nem hivatalos kiadók gondozásában jelennek meg, a rendszerváltozás előtti időkben – amikor a könyvek egy része is csak szamizdat kiadásokban kerülhetett az olvasók kezébe – jóval nehezebb is volt emiatt a terjesztésük, főleg mert sokszor politikai üzeneteket is tartalmaztak.
A rendszerváltás után inkább a képzőművészek foglalkoztak ilyen jellegű kiadványokkal, irodalmi zine-ek elvétve akadtak csupán – például a JAK és a FISZ próbálkozott meg ezzel a koncepcióval – de inkább az elmúlt években kezdték el nagyobb számban felütni a fejüket a kisalakú füzetek. A Háttérzaj volt az első, mely immár hat éve töretlenül működik, egy irodalmi csoportosulás is szerveződött köré, és podcastet is gyártanak. Majd jött a Halszájoptika, a Zabella, de már a Pestext is ad ki zine-t.
Ám az irodalmi törekvéseken túlmutatva nagyon sok olyan kiadvány született, melyek több művészeti ágat ötvöznek, nagyon jó érzékkel. Ilyen a Skizodroid is, irodalom, képzőművészet, és zene fúziója. Az egyik megálmodója, Kolozs Balázs, már gimis korában elkezdett érdeklődni a zine-ek iránt, de valódi mélységeiben punk koncertek és fesztiválok – például a Fekete Zaj – révén fedezte fel magának ezt a világot. A Háttérzajhoz csatlakozva vette ki a részét először a zinekészítésből, ott ismert meg egy zenészt, aki az egyik albumához készített egy kis nyomtatványt. Balázsnak van egy zenekara, a Teeth című dalukhoz készült el a Skizodroid zine. A helyszínen a dal hallgatása közben forgathatta az ember a nehéz, grafitszürke lapokat, amiken groteszk rajzok és húsbavágó szövegek váltották egymást. A pulzáló, elektronikus alapokat és metált elegyítő taktusok kiegészítették a nyomtatott alkotások hatását. A zine-ből befolyó bevételt egyébként egy mentális betegeket felkaroló szervezetnek, az Ébredések Alapítványnak juttatják el a készítők.
Horváth Sándor történetét azért szeretném kiemelni, mert őt az első vagy a második Ukmukfukk Zinefeszt indította el azon az úton, melynek végén megalkotta a Borzműhelyt, saját kis alkotóbarlangját. A fesztiválra a kitelepülőknek pályázniuk kell. Sándor az idei megmeríttetésre hozta teljesen tető alá a projektjét, a logón és a néven túl hamar bővült a Borzműhely repertoárja, mégpedig a Hipernonsense – Dolgok, amiket nem értek a Föld nevű bolygón című kis kiadvánnyal. Az apró rózsaszín füzetet Sándor olyan rajzokkal töltötte meg, amilyeneket eddig csak a saját szórakoztatására készített. Mivel ezzel belopta magát a szervezők szívébe, lelkesen készített egy második füzetkét is, a Sikeres vérszipolyt, egy útmutatót ahhoz, hogyan lehet a legtöbbet kihozni a vámpírságból. A fesztiválon aztán sorra érték Sándort a pozitív visszacsatolások, az emberek kedvessége, érdeklődése olyan érzést keltett benne, mintha valaki kedvesen megcsiklandozná a szívét. Ha ezt hamarabb tudta volna, sokkal hamarabb belekezdett volna a zinegyártásba!
A Műút folyóirat szombaton délután az Ukmukfukkon mutatta be legújabb, Dűlő című dupla különszámát, középpontban a zinetörténelemmel. A mintegy 180 oldalas kiadványt bárki letöltheti az internetről, aki szeretne még jobban elmélyedni ennek az egyedi orgánumnak a térnyerésében.
Ha kicsit továbbgondoljuk, hogyan illeszthetők be ezek a kis füzetek jelenünkbe, arra jutunk, hogy zsúfolt hétköznapjainkat a technológia vívmányaival összefonódva éljük, viszont egyre nagyobb szeletet hasít ki magának figyelmünkből a posztdigitális éra. Sok fiatal tud azonosulni az analóg dolgok felé fordulással – újra divatba jöttek a polaroid képek készítésére alkalmas kamerák, a filmre fotózás, a bakelitlemez-gyűjtés – ez pedig az összművészeti füzetek horizontját is képes tágítani. Sok környező országban – Lengyelországban, Csehországban – már archívumokat is készítettek ezeknek a kiadványoknak, intézményesített térben is helyet adtak nekik. A csehek még egy konferenciát is rendeztek, melynek középpontjában a fanzine-ek szerepe állt a posztszovjet országokban, az eseményen pedig magyar előadók is képviseltették magukat. Ahhoz persze még idő kell, hogy begyűrűzzenek a zine-ek a hazai köztudatba, de az olyan közösségépítő események, mint az Ukmukfukk Zinefeszt, sokat segítenek a népszerűsítésben.
Élményekkel és ismeretségekkel gazdagodva léphettem ki a Gólya piros vasajtaján, és ami a legfontosabb, láthattam, hogy milyen egy nyitott, befogadó közösség, ahol a művészet szeretete bőven elegendő összekötő erő.
Képek forrása: Horváth Sándor
