Szabolcsi Alexander A Hévíz folyóirat idén már a harmadik lapszámát mutatja be, aminek kapcsán egy hosszabb összefoglalót szeretnék adni a lapról az újraindulásától kezdve. Lehet, keveseknek tűnt fel – a magyar folyóiratdömpingben – hogy a Hévíz a 2021-es évben csak két antológiakötetben volt jelen, lapszámot semmilyen formában nem tudtak kiadni. Ez főleg a covid okozta gazdasági átalakulás hozta magával, ugyanis az eddig (részben) hévízi turisták pénzéből finanszírozott lap a korlátozások értelmében nem tudott tovább működni. Szerencsére a 2022-es évben már – mint láthatjuk – újabb lábakra állva olvashatjuk újra a folyóiratot. A lap újraindulásáról még tavasszal készítettem interjút Fehér Renátóval a Nincs online folyóirat oldalára. Azóta már három lapszámot megélt a Hévíz – Forradalom, Repülés, Lelátó –, illetve ezzel együtt három lapszámbemutatót is (a legutóbbit itt vissza is tudjátok nézni, ha lemaradtatok volna). Ami májusban egy ígéretes újraindulásnak mutatkozott, az egy erőteljes jelenlétté ért be. Bár nem voltak kétségeim a Hévíz felől, Fehér Renátó, mint főszerkesztő, illetve a Cser Kiadó intézményi hátterének belépése a terjesztői és gazdasági feladatokba olyan lehetőségeknek mutatkoztak, amik megfelelően (sőt!) folytatják ott, ahol a 2020-as években a folyóirat – covid-okok miatt – félbehagyta. És így az utóbbi három lapszámmal a kezemben nem is lehetnék jobban megbizonyosodva erről.
Ha jobban megnézzük ezeket a lapszámokat, pár dolog egyből feltűnhet. Ritkán beszélnek erről lapszámok esetén, de ki kell emelnem a lap általános dizájnját. Számomra a régi (2020 és azelőtti) számok is tetszettek – a régi magazinszerű stílusukkal és néhol pop-art jellegű dizájnnal –, de az újabb számok letisztultsága és a papír jobb minősége (itt ne csak a látványra, hanem a tapintásra is gondoljunk) hozzáadnak az új Hévíz érzetéhez. Ehhez kapcsolódik továbbá, hogy a rovatok szerkesztettsége is átalakult, igaz, hogy – látszólag – kevesebb szépirodalommal találkozunk, ha csak a mennyiségét nézzük, de a lapszámok tematikus összeállítása miatt ezek a szövegek sokkal inkább alkotnak egy egészet, és diskurzust folytatnak nem csak egymással, hanem a lapszám más rovataival is. Az esszék nagyobb számban jelentkeznek, mint ezelőtt – számomra talán ezek voltak a legérdekesebbek (de erről később) –, illetve olyan szövegtípusokkal is találkozunk, amik csak egy-egy lapszámban fordulnak elő (pl. O. Réti Zsófia – Játszható forradalmak vagy Ladik Katalin – Miért gyere velem a mitológiába?). Továbbá nagyon fontosak az új lapszámok nyitó szövegei – a Cunami rovat – mivel ezek mind-mind tökéletesen megadják azt a fajta alapot, amihez az egyes szövegek kapcsolódnak a lapszám olvasása során. Végül a régi-új Hévíz kapcsán még két apróságot muszáj megemlíteni, egyrészt, hogy a lapszámokhoz adott poszterek még mindig nagyon jó kiegészítésnek hatnak – ha talán valami, akkor ez menő[1] – illetve, hogy az eddigi számokban a Hajószakács rovat nem jelent meg, azaz a gasztroirodalom, ami a 2020-as és az azelőtti Hévíz szerves része volt, most valahogy hiányzik. De természetesen a tavaly megjelent A hévízi hajószakács (Cser Kiadó, 2021) egy ideig pótolhatja éhségünket, és bármelyik lapszámban újra feltűnhet majd a rovat.
A Forradalom egy erős kezdésnek látszott már megjelenésekor is. Bartók Imre nyitószövege – Terror és Epokhé – olyan magasra teszi a lécet, amelyet a lapszámban nehezen tud utolérni bármi is; legalábbis én az utóbbi időben kevés olyan dolgot olvastam, ami ennyire meghatározó volt. De még fontos kiemelni Vonnák Diána Forradalmakat szeretni? című esszéjét, amiben – ahogy a cím is mutatja – a forradalom intézményének valóságát közelíti meg, és ezzel együtt lebontja azt a romantikus gondolatot, ami talán mindannyiunknak az első asszociációja erről a szóról. Vagy akár csak André Ferenc ciklusrészletét, Szőcs Petra verseit említenünk, mind-mind eltalált szövegek.
Külön érdekes a lapszám végén lévő, Játszható forradalmak című esszé, amiben O. Réti Zsófia az elmúlt évek videójátékait vizsgálja a forradalom tematikájában. Ebből a szempontból érdekes lehet feltenni a kérdést, hogy kiknek is szól a Hévíz. Nyilván nem számon kérni akarom a lapszámon, hogy nem irodalmi vagy művészeti feldolgozását adta a forradalomnak, sőt, még akár üdítően is hat egy olyan cikk, ami ettől a világtól markánsan eltér. A szöveg ugyan kissé kiaknázatlan marad, részletes áttekintést nem kapunk a megkonstruált világok forradalmairól, de ez így ebben a formában, egy irodalmi folyóiratban inkább előny, mint probléma. A videójátékokban és/vagy ezeknek a tudományos feldolgozásában kevésbé jártas olvasók kellő mennyiségű és érdekességű információt tudhatnak meg. Ezzel pedig talán egy újabb lehetőséget látunk a fiatalabb generáció – akár a gimisek – irányába való nyitásban. Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, ugyanis szeretném azt mondani, hogy ez a gimnáziumi tanulók számára is ugyanúgy releváns és érdekes. Gondoljunk akár csak a legutóbbi, futball témájú lapszámra, ami természetszerűen egy könnyebb kapcsolódási pontot kínál a fiatalok számára, mint bármelyik másik lap. Ahogy egyre többet mozgok a kortárs irodalmi szférában, egyre jobban ezt a kérdést látom körvonalazódni – Jó, oké, de mi lesz a fiatalokkal? –, és ennek irányába a Hévíz eddig jelentős lépéseket tett; feltételezem, hogy tudatosan.
Az ezt követő Repülés már egy összetettebb kérdés. Evidensnek tűnik elsőre a tematika, de ezt a lapszám végig nagyon tágan kezeli. Nyilván itt maga a repülés mint téma már eleve tágabb, mint akár egy forradalom vagy futball. Itt már kevéssé indul olyan erőteljesen a lapszám, mint ahogy a Forradalom esetében, Győrffy Ákos emlékezésre, történelemre épülő novellája lassan építkezik – bár ez is a stílusa – és a megérkezés érzete a szöveg végére javarészt elmarad. De ezt több mint kompenzálja Moskát Anita A röpképtelenek című novellája, amely a mágikus realizmus és az allegória mentén egy nagyon érzékletes szöveg, főleg testpoétikai vonatkozásaiban. Viszont ebben a lapszámban is – számomra – főleg az esszék (vagy hát csak az első értelmezhető teljes egészében ennek) jelentik. Bolba Márta – Mit adott nekünk az ég? – esszéje, amely egy nagyon fontos hermeneutikai kérdést taglal, vagyis maga a menny és a föld kapcsolatának, illetve a paradicsom és az Isten terének kérdései olyan értelmezést (vagy annak a lehetőségét) vetítenek előre, amely vallástól függetlenül érdekes lehet minden irodalmár számára. Már csak a hermeneutikai problémafelvetéseit tekintve is. És az ezt követő Parti Nagy Lajos-szöveg, még ha talán kevéssé is értelmezhető itt esszé jellegűnek, nagyon szépen emlékezik meg Esterházy prózapoétikai hagyatékáról. A Repülést pedig egy Dag Solstad-novella zárja (Veress Kata fordításában), ami önmagában is kiemelkedő, de az ezt követő életmű átfogó és részletes – a pálya egyes kötetein végighaladó – áttekintése Domsa Zsófiától még fontosabb teljesítménynek látszik.
És végül megérkezünk a legfrissebb lapszámhoz, a Lelátóhoz. Talán a három közül ennek a legmeglepőbb a tematikája, de úgy érzem, a modern, posztmodern és kortárs (magyar) irodalmat olyan mértékben járja át a futball, hogy ezen meg se kéne lepődni. Természetesen ezzel nem a játék fontosságát szeretném érzékeltetni, inkább csak saját magam kívülállóságát – ugyanis semmit nem tudok a futballról. De mindezek tekintetében (is) több mint érdekes a lapszám, Kiss Noémi bevezető szövege – ami itt a fentiekkel ellentétben már egy sokkal közelibb (és valóságos) tapasztalatot mutat be – a sportról és azzal együtt való felnövés nehézségeiről beszél. És ezzel itt sem maradnak el a kiemelendő szépirodalmi szövegek, Szécsi Noémi Ez sem az című, illetve G. István László mitológiai szerveződésű versei egyaránt jelesnek mutatkoznak. Mint futball-laikus az esszékkel (bár minőségben egy szóval sem maradnak el a fentebbi két lapszám szövegeitől) kevéssé tudtam kapcsolódni, kivéve Vida Kamilla mostmiértvanszöglet.blogspot.com szövege, amiből itt hosszabban is idéznék: „De mi már ’95 után születtünk, egy felvilágosultabb világ fruskái vagyunk, és a csajokkal elvonulni és a rezervátumban a faszikról meg a táskákról dumálni, az sajnos ma már nem más, mint a vereség beismerése. Feministának lenni – vagy ha valaki nem szereti ezt a szót, akkor kicserélheti azzal, hogy a saját méltóságára tudatosan érzékeny nőnek lenni, aki ezt hajlandó közösségileg-politikailag artikulálni – pedig azt jelenti: mindent elveszíteni, a vereségeinket pedig megtanulni döntetlenként keretezni. Nem győzelemként. Kinek lenne mersze? Döntetlenként.” Bár maga az esszé sokkal többet ad, mint amit ez a kiemelt részlet mutatni képes – illetve a teljes esszét sajnos itt nem tudom idézni –, de maga a stílus, a reflektív igény, illetve a heves, mégis egyfajta ironikus fegyelemmel építkező szöveg látható számunkra. Nagyon fontos itt a gesztus, nem csak a szöveg; a lapszám két férfi által írt, elsősorban a focit kiemelő, emelkedett hangnemben tárgyaló esszéi mellett Vida esszéje a női pozícióról kiemelkedően hat ebben az alapvetően férfiak által uralt diskurzusban.
Ahogyan az elején is említettem, egy erős jelenlétről van szó a Hévíz kapcsán. Ezek a lapszámok, együtt, de magukban is kiemelkedőek, újdonságérzetük pedig csak növeli ázsiójukat. Összefoglalónak ezért is nehéz mit mondani, az „olvassatok Hévízet” szlogenért pedig nem szponzoráltak, így nem is érzem jogosnak puffogtatni. De vicc nélkül, a Hévíz egy fontos találkozási pontnak tűnik fiatalok és tapasztaltak, kezdők és szakmabeliek, régi és új generációk/iskolák/klikkek szempontjából. Remélhetőleg ez a találkozási pont csak nagyobb jelentőséget kap a jövőben és akár még én is beszerzek egy Kántor Péter- vagy egy Hervay Gizella-posztert.
A kiemelt kép forrása: https://www.facebook.com/hevizfolyoirat
[1] A menőt fontos itt jól értenünk. Nem ironizálni vagy viccelődni akarok, úgy gondolom, a kortárs magyar folyóirat kultúra eleve nagyon konzervatív, és ezek az apró gesztusok – mint a poszter – nem csak a fiatalabbak könnyebb integrációját teszik esetlegesen lehetővé, hanem minket is emlékeztetnek arra, hogy nem minden irodalom a fausti ember létértelmezésének kezdő- és végpontja. A poszter menő, mert legalább ezzel kapcsolódunk ahhoz a popkulturális valósághoz, amin annyiszor nevetünk vagy sírunk az irodalomban. Ezek (is) mi vagyunk.
