Mató Rebeka Fiáth Titanilla az Egyetemi Anyanyelvi Napok rendezvénysorozat keretei közt saját, hospice-ellátásban szerzett tapasztalatairól tartott előadást, melynek fő kérdése az volt, hogy miként lehet – vagy illik – a humort kezelni a beteggondozásban.
Fiáth az ország különböző régióiban – így Kelet- és Nyugat-Magyarországon is – foglalkozott már hospice-ban lévő emberekkel önkéntes pszichológusként. Elárulta, hogy szándékosan nem Budapest környéki helyet választott, hiszen ott több mentálhigiénés szakember dolgozik, mint az agglomeráción kívüli területeken.
Előadása kezdetén fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy ezek a beteggondozó intézmények elkülönülnek a magyar egészségügyi rendszer más részeitől – a hospice-osztályok alapvetően holisztikus szemléletűek, a testi fájdalom kezelése nem prioritás a pszichés terápiával szemben. Azt is kiemelte, hogy a megszokott kórházi hierarchia is más ezeken az osztályokon, a határok kevésbé élesek az orvosok és ápolók közt.
Fiáthot mindig is érdekelték a határhelyzetek, így előadásában prominens kérdés, hogyan viszonyulnak az élethez és annak végéhez a haldoklók – hiszen itt a létezés és az elmúlás kettőssége van jelen. Fiáth hozzátette, hogy a hazai hospice-rendszerben nem csak végstádiumban lévő, halálukhoz közelítő betegek vannak, hanem – ahogyan ő fogalmazott – a „prototípustól eltérő betegek” is bekerülnek.
Sokan felépülnek és kikerülnek az ellátásból, ez pedig reményt adhat a többi beteg számára is. Fiáth pozitív dolognak tartja ezt, nem a haláltagadás vagy a félelem szimptómájának, hiszen a haldoklás nem lineáris folyamat, összetettebb annál. A betegek gyakran érzik, hogy nincs szükségük a haldoklásról szóló beszélgetésekre, inkább másra terelik a fókuszt, ezt az előadó saját tapasztalatai is megerősítik. Fiáth úgy véli,
az a populáris nézet, mely szerint az érzelmeket, gondolatokat érdemes, sőt, ki is kell fejezni, nem feltétlenül igaz, különösen a hospice-ellátottak esetében.
Az előadás egyik lényegi bevezető kérdése, hogy mikortól haldoklik valaki – erre Fiáth inkább megközelítési módokat kínált a hallgatóságnak, mint választ. Amikor a gyógykezelést már a fájdalomenyhítők veszik át a beteg esetében? Vagy amikor az orvosok is úgy látják, „nincs többé remény”? Mi történik, ha ez a státusz megváltozik? Fiáth reflektált arra a jelenségre is, hogy az orvosoknak, egészségügyi szakembereknek nincs jó módszere arra, hogy a rossz híreket közöljék a hozzátartozókkal.
A remény és a haldoklás kettősségére személyes példákat is hozott. Az egyik egy végstádiumban lévő páciens története volt, akinek már az orvosok sem tudnak megfelelő kezelést nyújtani. Nemcsak a hozzátartozóknak, de a betegnek is nehéz volt feltennie a kérdést: „Akkor ez ennyi?” Ezekhez a történetekhez kapcsolódva Fiáth azt a kérdést vetette fel, hogy miként kommunikáljuk a ragaszkodást. Kifejtette, hogy
abban a sikerorientált kultúrkörben, amelyben élünk, a halál elfogadása „feladásként” reprezentálódhat egyesek számára.
Az alapos bevezető után az előadás fő témája következett, a humor megjelenése a hospice-ellátásban. Alapvetően ehhez az intézményhez társított „elvárás” az érzelmek lecsendesítése. Fiáth hozzátette, úgy érezhetjük, ilyen terekben kevésbé van helye a jókedvnek és a humornak – így például az egyik nővérpultban különösnek érezték, amikor egy látogató külön megkérte az ott dolgozókat, hogy hangosabban hallgassák a rádióból szóló Nótár Mary-dalt, mert az a hozzátartozóknak és a betegeknek is jó hangulatot sugároz.
Az előadó arra is rávilágított, hogy nincs olyan kultúra, amiben ne jelenne meg a humor valamilyen formában,
így hogyan lehetne épp a hospice-osztályokról kitiltani?
Az anekdota után a humor három alapvető funkciójára tért át, ezek pedig a kapcsolatépítés, a megküzdés a körülményekkel, valamint a méltóság és tisztelet kifejezése. A kapcsolatépítő funkciónak jégtörő hatása van, a nehezen közölhető tartalmak kommunikációjára szolgál, az emocionális feltárulkozást segíti. Ehhez kapcsolódóan Fiáth azt is megjegyezte, hogy a jó humorú ápolókat és orvosokat jobban kedvelik az ellátottak, és az empátiás együttműködést erősíti szakember és páciens között.
A humor és méltóság kapcsolata nehezebben megragadható – sokak fejében a humorról alkotott kép úgy élhet, mint potenciális eszköz a tisztelettől, méltóságtól való megfosztásra.
Fiáth azonban a humort ebben az esetben a „méltóság szolgálatába” állította.
Kifejtette, hogy egyes testi megnyilvánulások nemkívánatossá váltak a társadalomban, ezek felett pedig jellemző a kontrollvesztés a hospice-osztályon. A humor ezen funkciója a méltóságot érő támadásokat semlegesíti.
A körülményekkel való megküzdésben értelemszerű a humor mint válasz. A haldoklás lehetőséget ad az életösszegzésre, a tabuoldásra, a humor pedig ehhez egyfajta felszabadultságérzetet nyújt. Gyakori, hogy az ellátottak a kórházi körülményeken is nevetnek, nem csak saját állapotukon – humor tárgya lehet a felszolgált étel, az ott dolgozók, illetve a többi beteg is. Fiáth röviden kitért a fekete humorra is – a szorongás és a traumák enyhítésében fontos szerepe van. A nyílt viccelődés a halállal pszichológiai igényeket is kielégíthet a páciensek esetében.
Az előadást a nem helyénvaló humorral zárta. Magától értetődően krízisszituációkban – például haldokláskor – alapvetően kerülendő, ám még ez is személyfüggő, jegyezte meg Fiáth, és egy testvérpár esetét idézte fel, akik az édesanyjuk halálos ágyánál állva mondták, hogy „hagyjad, csak szívat minket”, amikor a haldokló kis kihagyás után ismét levegőt vett.
A bemutató a humor olyan aspektusait tárta fel, amire talán keveset gondolunk, amikor viccelődünk. Fontos felismerni, hogy a humor nem ellentéte, hanem kiegészítője az érzelmeknek, az empátiát és az együttműködést erősítheti az ellátók és betegek között. Rávilágított továbbá arra is, hogy a humor megfelelő alkalmazása segítheti a helyes reakció megtalálását krízishelyzetekben, illetve új perspektívát kínált a hallgatóság számára.
Képek: Temesi Ádám
