Török Sára Gömörpéterfala, avagy Gömörpéterfalva – még a helyiek is váltakozva használják – egy nagyjából kétszáz lakost számláló község Szlovákiában, a Rimaszombati járásban. Az itt élők túlnyomó része magyar, alig egypár szlovák és átutazóban letelepedő roma lelhető fel a faluban. Az itteniek a palóc nyelvjárási magyart beszélik, amitől semmilyen szituációban nem térnek el, nem rejtegetik mások előtt a „szavajárásukat”. A következő cikkben az itt lezajlott nyelvjárásgyűjtés tanulságait vesszük sorra, és a tapasztalatokat összevetjük az előző, Kürtön történt gyűjtésen szerzett ismeretekkel.
Úti célunk felé tartva megálltunk Zsip községben, amely szintén a Rimaszombati járásban fekszik. Alig kétszáz fős falu, a magyarok túlnyomó többséget alkotnak. Eredetileg ide terveztük a gyűjtést, azonban a polgármester sajnos mindössze két adatközlőt tudott beszervezni: az egyik ő maga volt, a másik pedig az édesanyja. Utóbbi őrizte a falu Árpád-kori templomának kulcsát, ahova végül bevitte kis csapatunkat. A freskók, a karzat és a különálló harangtorony megtekintése után mindenki az idős asszony köré gyűlt, és hallgattuk, ahogy a teljesen informális szituációban felszabadultan mesél a faluról, az oktatásról, a szokásokról és a magyar nyelv helyzetéről.
Végül a hivatalos és dokumentált nyelvjárásgyűjtés Gömörpéterfal(v)án zajlott. Először is említésre méltó a zárójel jelentősége: akkor most Gömörpéterfala, vagy Gömörpéterfalva? A Google Maps és hivatalos iratok szerint Fala. A Kultúrházra Falva van írva. Az adatközlők mindkettőt használták, de akár ugyanazon személynél is elhangzott mindkettő. A ragozással úgyszintén problémák voltak, mind az élőbeszédben, mind a falon logó okleveleken: volt gömörpéterfalvi, gömörpéterfalvai, gömörpéterfali, gömörpéterfalai, gömörpéterfalusi, gömörpéterfalui… Érdekes jelenség ez a változatosság, helyi és hivatalos szinten, de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban maradjunk a Gömörpéterfala, gömörpéterfalai változatnál.
A helyiek attitűdje a saját beszédükkel kapcsolatban szöges ellentéte a kürtiekének. Büszkék a magyarságukra, ahogyan arra is, hogy más szavaik, hangjaik vannak, mint a köznyelvi változattal kommunikálóknak. A palócsággal, mint életformával azonosulnak, mind beszédben, mind kultúrában, és ennek a „kegyelmi állapotnak” a falusi kocsma falán is hangot adnak.
Itt már több tájszóval találkoztunk, amelyeket gondolkodás és helyesbítés nélkül, teljes természetességgel használt az adatközlőnk. Ezek munkával, ételekkel, hagyományokkal kapcsolatos szavak voltak, egyesek kifejezetten szakszóként kerültek elő. Ilyen volt a sublót ’háromfiókos komód’, vágni a rendet ’férfiak egyenes vonalban kaszával vágták a gabonát’, szedni a markot ’a nők a levágott gabonát marokra szedték’, mocsolya ’kenderáztató’, bitó ’kendertörő’, tiló ’pozdorjaverő’, gerebeny ’szálazó gereblye’, csörlőzés ’fonaltekerés’, cimet ’fahéj’. Hangváltozatokra példa a kinyér ’kenyér’, ennyi ’enni’, lānkå ’lányka’, mink ’mi’, tik ’ti’, mijenkērű ’miénkről’, gulās ’gulyás’, begyön ’bejön’, utåznyi ’utazni’.
Sokat megtudhattunk falusiak életéről, az oktatásról, a ma is élő hagyományokról, szokásokról és ezek ápolásáról. Téma volt az elöregedés, a kenderfeldolgozás, a disznóvágás, az udvarlás, a gazdálkodás régen és ma, a szlovákokkal és nyelvükkel való kapcsolat, az ügyintézés lehetőségei, valamint az úgynevezett Magyarház és ennek tevékenységei.
Adatközlőnk elmondta, hogy a szlovákokkal szinte sose volt probléma a faluban. Kevesen vannak, főleg házasság révén kerülnek a közösségbe, és nagy többségük megtanulja a magyar nyelvet. Habár érezhető, kinek az anyanyelve, és kinek csak tanult. A romákkal sincsen problémájuk, képesek beilleszkedni, és leginkább átutazóban telepednek le egy-két hónapra, évre. Mivel sok ház áll üresen az elköltöző fiatalok és elhunyt idősek után visszamaradva, erre bőven van lehetőségük.
A szlovák nyelvet alig beszélik. Megértik, és megértetik magukat, de az ő korosztályuknak még az orosz volt a kötelező. A nagyobb bevásárlások, ügyintézés során Rimaszombatba mennek, ahol mindig találnak lehetőséget a magyar nyelvű kommunikációra. Gyakran járnak Salgótarjánban is, hiszen a falu közel fekszik a határhoz. Iskolába a gyerekeket már a szomszédos településekre vitték, bár Gömörpéterfalán is van négyosztályos elemi iskola, összevont osztályokkal. Magyarul folyik az oktatás, a hitoktatást is beleértve, azonban a szlovák kötelező itt is – mégis kevesen jártak és járnak oda.
Gömörpéterfala elszigetelt település, olyannyira, hogy még a mobil- és internethálózat sincs bevezetve. Látszólag magukra vannak utalva, de megtudtuk, hogy a gazdálkodás már nem a régi. A falu szélén lévő telkeket már benőtte az erdő, bejárnak a vadak a faluba, lelegelik-tapossák azt a kevéske terményt, ami még van, így ez teljesen visszaszorult a faluban maradt idősek körében. Ugyanígy az állattartás is. Alig néhány háznál van már csak kacsa vagy csirke, az egész községben mindössze 10-15 disznó maradt.
Hallhattuk, hogyan zajlott régen egy disznótor. Ha egy háznál disznót akartak vágni, a szomszédság és a család is segédkezett. A napindító pálinka után leszúrta a gazda a disznót, majd ismét koccintottak. Szalmával pörkölték le a szőrt róla, ettől jobb íze lett később. Majd bedörzsölték vizes hamuval, lemosták, és utána bontották: a hasra fordított állatot a szájától kezdve végig a hátán nyitották szét. Belezés után az asszonyok feladata a belsőségek tisztítása, a hurkamosás volt, a férfiaké pedig a húsporciózás. Ekkor határozták meg, mi megy a füstre, besózva – a szebb húsok –, és mi kerül a hurkába. Ezek a vese, máj, tüdő, kisebb húsdarabok voltak, amelyeket megfőztek, és egy részét úgy frissen, fűszerezve ették meg. Jellemző volt a hagymás sült vér fogyasztása, illetve a vese sóval, paprikával, borssal és fokhagymával való elkészítése. Mára azonban a faluból eltűnt ez a hagyomány.
Az udvarlás és lakodalmas szokások is kifejtésre kerültek. A fiú hosszú ideig udvarolt a lánynak, sétálni és bálba jártak, és csak hónapok után vihette haza a lány bemutatni a szüleinek. A lakodalmakat a fiús házaknál tartották, a tyúkhúsleves, borjú, túrós lepény és morvány (egyfajta szabály szerint fonott, cukros kalács) volt a jellemző étel. Helyi mondás volt:
„Amelyik házbúl a füst kigyött, onnan mindenki elgyött.”, azaz minden lány férjhez ment.
Ezek a hagyományok mára kivesztek. Gömörpéterfalán azonban alapítottak egy Magyarházat, a magyarországi kormány támogatásával. Rendezvényeket tartanak, a régi szokások felidézésének céljával: bálok, falunap, pajtaszínház, tájfőzések, fonó, parasztolimpia. Ez utóbbi csapatjátékok, egyéni versengések színtere – feleségcipelés, vízhordás, futás, famászás –, amelyeknek a végén megválasztják a falu bikáját és a falu tehenét.
A gömörpéterfalai adatközlők kevésbé voltak zárkózottak, mint a kürtiek, bár nem voltak elszigetelve egymástól. Szabadon beszéltek bármiről, egy-két asztalnál még a politika, vagy családi tragédiák is felmerültek. Nem szégyellték a nyelvjárási beszédüket, sem a magyarságukat, nem érezték úgy, hogy ki kellene állniuk ezekért a szlovákokkal szemben. Nagyon kellemes élmény volt, és emellett igen tanulságos is, főleg a két helyszínünk tapasztalatait összevetve.
A cikkben szereplő fotók a nyelvjárásgyűjtésen készültek. A kiemelt képen a zsipi templom informális gyűjtési szituációja látható.
