Csenge Lugosi Nemrégiben jelent meg egy érdekes reviewcikk az Applied Animal Behaviour Science nemzetközi folyóiratában, amely a társállatok fogalmának meghatározásával, a téma szakirodalmának áttekintésével foglalkozik. Interjút készítettem Dr. Pongrácz Péterrel, az ELTE TTK Etológia Tanszék kutatójával a publikációjuk kapcsán.
L. Cs.: Hogy jutott eszükbe ennek a cikknek a megírása, miért volt ez most időszerű?
Pongrácz Péter: Lépten-nyomon az etológiában, különösen itt az ELTE Etológia Tanszékén elsősorban a kutya, macska, vagy például a társállatként tartott minidisznó esetében hétköznapi szinten használjuk, hogy „a társállatok ezt csinálják”, „a társállatok és az ember viszonya”. Ugyanakkor ahány ember, annyifélét gondol arról, mi is az a társállat. Ez még a laikusok körében nem probléma, az állattartók miért ne hívhatnának mindent, ami eszükbe jut, társállatnak?
De ha megnézzük a szakirodalmat, azt az érdekes jelenséget fogjuk találni, hogy legalább 3-4 féle megközelítés van arról, mit is hívunk annak. Persze, valaki megkérdezheti, hogy ez miért lényeges? Azért, mert az állat-ember interakciók sok esetben aszerint kerülnek vizsgálatra, hogy éppen milyen társállatról beszélünk. Azt szerintem bárki észlelheti, hogy egy társállatként nyilvántartott aranyhal, madárpók, macska, vagy kutya teljesen más „akciós potenciállal” rendelkezik az emberrel való interakciók tekintetében. Így hogyan tudnánk akkor hasonló szempontok szerint vizsgálni őket?
Ezért is fogtunk hozzá a szakirodalom részletes átvizsgálásához, hogy tájékozódjunk erről, másrészt pedig az volt a célunk, hogy megnézzük, vajon etológusként mit tudnánk ehhez hozzátenni. Van-e az etológiának valamilyen beleszólása ebbe a meghatározásba? Lelövöm a poént, arra gondoltunk már az elején, hogy az állat viselkedése és az azt befolyásoló tényezők lesznek azok, ami alapján természettudományos módon körül tudjuk írni, mi az a társállat. Ezért vettük sorra a négy Tinbergeni megközelítést – a viselkedés mechanizmusát, ontogenezisét, evolúcióját és funkcióját, hogy ezen kritériumok alapján vajon van-e különbség mindazon fajok között, amiket társállatként aposztrofálunk.
L. Cs.: Milyen kompetítor elképzelések vannak?
P. P.: Van olyan elképzelés, miszerint bármi társállat, amit az ember tart. Ez az ember irányából közelíti meg a kérdést: ami nekem a társállat élményt okozza, az társállat. Nem vitatom ennek alkalmazhatóságát, de ehhez etológusként nem nagyon tudok hozzászólni, hiszen tudjuk, hogy az emberi vélemény szabad és rendkívül sokféle. Ilyen szempontból lehet, hogy valakinek az achát csiga, a szelídített farkas, vagy a botsáska okoz társállatélményt. Illetve van egy szintén érdekes elképzelés, miszerint társállatnak csak a kutya és a macska számít – az indoklás szerint azért, mert róluk van a legtöbb irodalom, ezek a legismertebbek ebben a társállatfunkcióban.
L. Cs.: A Tinbergeni kérdések alapján mire jutottak, mitől társállat a társállat?
P. P.: Úgy határoznám meg, hogy az az állat, amely evolúciósan arra adaptálódott, hogy az ember közelségét elviselje, ne csak boldoguljon, hanem sikeres legyen. Továbbá az emberrel mindkét fél számára pozitív, örömszerző interakcióba tudjon lépni. Harmadrészt, szerintünk az is lényeges, hogy kényszer nélkül az emberrel maradjon, ne kelljen bezárni. Ez a keretrendszer.
L. Cs.: Milyen állatok tartoznak ide?
P. P.: Először is kizártuk a profit vagy erőforrás céljából tartott haszonállatokat. Persze, nem azt akarjuk mondani, hogy egy ló, juh vagy disznó nem lehet társállat, de jellemzően a populációik 99%-át fogyasztási vagy munkacélra tartjuk. Alapvetően úgy építettük fel ezt a tanulmányt, hogy három potenciális kategóriába soroltuk az ember által kedvtelésből tartott állatokat.
Az egyik csoport – viccesen mondva – az „élő és gyűjthető állatok”, amelyeknél semmi mást nem kívánunk meg, mint hogy életben maradjon a tartójánál. Képzeljünk el egy halat, vagy kígyót: ha szakszerűen tartjuk őket, jól érzik magukat, de nem várunk el tőlük interakciót, nem maradnának velünk, ha nem lennének bezárva, és nem szelektálódtak erre a feladatra.
A második kategóriánk az „interaktív kedvencek”, melyeknél alap kívánalom, hogy meglegyen a kellemes és valószínűleg az állat számára sem stresszes interakciójuk az emberrel. Viszont még ők sem szelektálódtak erre a szerepkörre evolúciósan, ez az interaktivitás abból adódik, hogy őket a szenzitív periódustól kezdve erre tanítják. Ez olyan tréning, mint amikor imprintáljuk a kiscsibét – anélkül fél tőlünk, így viszont szelíd lesz, de legtöbbször nem maradna velünk. Ez az interaktivitás egyetlen egyedre szól, nem beszélhetünk erre adaptált populációról. Ide szinte bármi besorolható, gyakorlatilag az összes domesztikált állatból lehet interaktív kedvenc.
A harmadik kategóriát hívhatjuk valódi társállatoknak, ahol megvan az interaktivitás, erre adaptálódott a populáció jelentős része, és velünk is maradnak. Ebbe jellemzően a kutya és a macska tartozik. Felvethető, hogy hova tartozik a szelídségre szelektál novoszibirszki farmróka? Itt olyan populációról beszélünk, amit mesterséges szelekcióval emberrel való barátságosságra szelektáltak sok tucatnyi generáción keresztül. Mivel roppant könnyen szocializálódnak, és nagyon szelídek maradnak, elképzelhető, hogy ezek az állatok beleillenének az igazi társállat kategóriába, de nincs sok információnk arról, hogy ők – mint társállatok – hogyan viselkednek. Azt lehet tudni, hogy a szelídróka-tartók is általában kennelben tartják az állataikat, szóval az emberrel maradás kérdéses dolog.
L. Cs.: Az egyedi eseteket lehet társállatnak hívni ebből a megközelítésből? Mondjuk, ha van egy nagyon szelíd görény, ami a gazdájával marad, egy szelídségre szelektált tenyészetből származik és kétirányú jutalmazó interakcióba lép az emberrel, akkor ő társállat?
P. P.: Természetesen! Fontos hangsúlyozni, hogy azok a kritériumok, amiket felvázolunk ebben a cikkben, nem arra szolgálnak, hogy innentől kezdve deklaráljuk, hogy csak a kutya és a macska társállat. Hanem azt deklaráljuk, hogy mi az a keretrendszer, amely szerint etológiailag el tudjuk helyezni a társállatokat, milyen feltételeknek kell megfelelnie az adott állatnak, hogy társállatnak bizonyuljon. Ha ezeket bármilyen állat teljesíti, akkor társállat.
L. Cs.: Gondolom ennek az ellentéte is előfordulhat, hogy az általánosságban társállatnak tekintett macska, vagy kutya meglép az ember mellől…
P. P.: Abszolút! Amikor ezt a cikket a publikálási procedúrán keresztül átküzdöttük, a bírálóknak volt nagyon helyesen olyan megjegyzésük, hogy „Jó, jó, a macska megfelel a kritériumoknak, de ismert tény, hogy világszerte több millió elvadult macskapopuláció van, amelyeknek nemhogy gazdája nincs, hanem effektíve vadállatok, félnek az embertől és ragadozóként élnek a természetben.” Ha egy fajra jellemző, hogy közülük társállatok kerülnek ki, attól még atipikus esetben el tudnak vadulni, vagy félnek az embertől.
Ez is azt mutatja, hogy itt nem „fajsovinizmust” erőltetünk, hanem a kritériumok szerint megállapítjuk, egyes fajok jellemzően társállatok tudnak-e vagy szoktak-e lenni, vagy jellemzően nem mutatják ezeket a jellegzetességeket.
L. Cs.: Mit gondol, miért hasznos és fontos ez a cikk?
P. P.: A társállat etológiai megközelítése régóta időszerű. Nagyjából 30 éve az ELTE Etológia Tanszéken, – és ez itt kezdődött elsősorban a világon – kutya-ember interakciókkal foglalkozunk rendszerszinten. Csányi Vilmos professzornak volt az alap ötlete, hogy a kutya természetes közege az antropogén niche, ez egy erre adaptálódott faj. Tehát nem erdőben szaladgáló elvadult kutya, vagy a farkas viselkedését kell nézni ahhoz, hogy megértsük, miért kutya a kutya, hanem éppen az emberrel interaktáló társkutya viselkedése a mérvadó.
Azóta a világon számos helyen foglalkoznak kutya-ember, macska-ember és még számos egyéb állat-ember barátságos interakcióival. Maga az, hogy mitől válnak egyes állatok alkalmassá vagy alkalmasabbá erre a feladatra, és ugyanakkor ezek az állatok milyen specifikus tulajdonságokkal rendelkeznek, milyen állatjóléti problémákkal szembesülhetnek, ennek megértéséhez szükséges az, hogy valamilyen rendszerszinten tudjuk kezelni a tulajdonságaikat.
Egy olyan kedvtelésből tartott állat, amely igényli az ember társaságát – mert akár evolúciósan, akár egyénre szabott nevelési körülmények miatt szoros emocionális kapcsolatban áll az emberekkel –, szeparációs szorongástól szenvedhet, ha nincs ott az ember. Azonban egy olyan állat, aki nincs az emberrel emocionális kapcsolatban, csak elviseli a közelségünket, és számít a tőlünk kapott táplálékra, nem fog szenvedni attól, ha nem látja a gazdáját 3 napig, legfeljebb éhes lesz. Ha ismerjük a társállatok lehetséges kategóriáit, jobban el tudunk igazodni abban, mi az, amit egy faj esetében állatjóléti problémának nevezhetünk, illetve azt is tudjuk, mire számítsunk egy adott fajnál viselkedés tekintetében.
Például sok országban a nyúl a harmadik legnépszerűbb háziállat, de nem ugyanolyan, mint a kutya, vagy a macska, nem ugyanazok a szempontok vonatkoznak a tartására. Őt 50 évvel ezelőtt még csak fogyasztási célra tartották, addig nem volt barátságosságra szelektálva. Nem várhatjuk el tőle, hogy „szeress engem, hisz házinyúl vagy”. Ezért hasznos szerintem ez a cikk; mind tudományos vizsgálatoknál, mind állatjóléti szempontból lényeges lehet. Azt reméljük, hogy sok kollégának ismerettárház lesz, amit haszonnal forgathatnak, támaszkodhatnak rá, és persze, idézhetik.
L. Cs.: Hiánypótló review-nak tűnik, és reméljük, hogy ennek megfelelően sokat idézett cikk lesz. Köszönöm szépen!
