Csenge Lugosi Sokan nem tudják, hogy Budapest XXIII. kerületében, Soroksár környékén találhatóak ex lege védett láprétek. Lassanként még a szakemberek is kezdenek megfeledkezni a létezésükről, noha természetvédelmi szempontból roppant érdekes, ritka és értékes élőhelyek, amelyek sérülékenységükből adódóan fokozott segítséget igényelnének.
Földünknek mindössze 1%-át teszik ki lápok, noha megfelelő körülmények között az arány ennek akár sokszorosa is lehetne. Európában néhány évtized alatt a lápok 62%-a veszett oda. Hazánkban az 1900-as években jellemző lecsapolások előtt Magyarország 1%-a lápterület volt, azt követően a hazai lápok 97%-a elpusztult, velük együtt számos állat- és növényfaj vesztette el életterét, ami több faj eltűnéséhez vezetett. A fokozott szárazság miatt egyre nagyobb problémát okoz a megmaradt élőhelyek megőrzése.
Az Európai Unió országaiban hatályos, 1992-ben életbe lépett törvény a természetes élőhelyek, vadon élő állatok és növények védelméről szóló szabályozás I. mellékletén tizenháromféle lápi élőhely szerepel. Valamennyi fontos alkotóeleme az EU ökológiai hálózatának, a Natura 2000 hálózatnak.
Magyarországon a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény hatályba lépése óta ex lege – azaz a törvény erejénél fogva – védett természeti területnek minősül többek között minden láp.
A nyilvántartásban jelenleg 1 193 db ex lege védett láp szerepel, amelyek az országos jelentőségű, egyedi jogszabállyal védett természeti területeken (nemzeti park, tájvédelmi körzet, természetvédelmi terület) kívül találhatóak.
A budapesti térségi ökológiai hálózat jelentős magterületei, élőhelyei a soroksári lápterületek, amelyek tulajdonképpen – a lecsapolások következtében – száradó láprétek.
Az ex lege védett területek fennmaradását egyik részről a száradási folyamat, másik részről pedig a vonalas közlekedési infrastruktúrák feltáró hatása miatti területfelértékelődés veszélyezteti, többször is felmerült különböző építkezések lehetősége. Idén nyáron egy multicég tervezett raktárat építtetni a területek közelében.
Ezeket az országos jelentőségű természetvédelmi területeket a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága is nyilvántartja. A terület élővilágáról és állapotáról szinte kizárólag a kijelölésekor készült felületes felmérés. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Ifjúsági Tagozatának budapesti csoportja egy éve figyelt fel néhány érdekes fajra a területen, madarászat közben.
Tavaly júniusban látogattak ki először célzottan növények után kutatva, a Nemzeti Park illetékes természetvédelmi őrének engedélyével. Bár az itteni láprétek egykoron a Turjánvidékkel alkottak szerves egységet, de a főváros terjeszkedésével idővel fragmentálódtak, így a csoport nem tudta, mire számíthat egy ilyen magára hagyott zárványélőhelyen. Nem kis meglepetésükre több száz tő védett szibériai-, fátyolos- és tarka nőszirmot és fehér zászpát találtak, valamint a védett szerecsenboglárkát is megfigyelték.
A tavalyi eredményeken fellelkesedve idén nyáron a tagozat budapesti koordinátora, Jandó Benedek egyfajta expedíciót szervezett a láprétek feltárására, melyben én is részt vettem. Időpontnak július közepét választotta, ugyanis ekkor már repül a kispettyes (vagy vérfű) hangyaboglárka (Maculinea teleius), amiről az előzetes bejárások tapasztalatai alapján úgy gondolta, hogy élhet ezeken a lápréteken.
Emellett célul tűzte ki, hogy próbáljuk meg a lehető legtöbb védett fajt összegyűjteni a területekről. Összesen három napot töltöttünk kint a területen a legnagyobb melegben, de ennek ellenére elképesztően élménydús napokat tudhattunk magunk mögött.
Öt kilométerre sátraztunk bármilyen infrastruktúrától. Bár egyik önkéntesünk külön a vízhordást vállalta feladatául, azzal nem számoltunk, hogy egymaga igényli csaknem a teljes, általa hozott vízmennyiséget, így hát többször elfogyott a készletünk, és be kellett gyalogolnunk az első ejektoros kútig. Ezt rendes ősasszonyok módjára mi, lányok vállaltuk magunkra, míg a fiúk hősiesen vadászták a védett lepkéket fényképezőgéppel a tábortól és a civilizációtól még távolabb eső lápterületeken. A szántásokon átbukdácsolva, a napszúrás ellen kendőkkel védekezve, a gyomnövényzettől összevagdosott végtagokkal, megkérdőjelezhető külsővel érkeztünk meg. Gyanakodva bámultak ránk a helybéliek, kivéve egy idősebb tiszteletbeli alkoholfogyasztó, aki kedélyesen és segítőkészen demonstrálta, hogyan kell kipöckölni a kutat egy rendes lábmosáshoz. A kannákat a fejünkön egyensúlyozva cipeltünk vissza, kitapasztalva, hogy az afrikai nőknek van igazuk ezzel a megoldással.
Máskor a hozzánk később csatlakozó felmentő seregtől vártuk a vizet, a délelőtti élővilág-felmérés után, a déli hőségben. Almával, egy üveg borral és a merülő telefonokról szóló zenével vészeltük át a kritikus órákat, az árnyékban heverve. Tanakodtunk, hogy úgy tegyünk-e, mintha már nagyon rosszul lennénk, hogy késlekedésük miatt bűntudatot ébresszünk bennük, vagy tegyünk úgy, mintha igazán jól meglettünk volna nélkülük is, mert kemények vagyunk… egyik sem volt igaz, de a második opciót választottuk stratégiának.
Hajnali négytől körülbelül egyig minden nap a vidéket jártuk, majd négykor újra felkerekedtünk, s hétig nyakunkba vettük a lápréteket. Az egyetlen ember, akivel találkozunk, ugyancsak érdekes jelenség volt – egy idős, kopasz férfi, egy szál fecskenadrágot viselve, vállán egy törülközővel baktatott az egyik tarló túlfelén. Reményt keltett bennünk, hogy talán a mezőgazdasági területek és a láprétek között valahol egy titkos strand rejlik, de ha így volt is, sosem találtuk meg. Egy rövidebb útra hivatkozva a legtovább tartó interakciónk tószerű képződménnyel egy nádason való átvágás volt, ami leginkább a megmaradt ép bőrfelületekért folytatott lassú és fáradtságos harcra emlékeztetett.
Este a környéken folyó vadászati tevékenység miatt visszavonultunk, feldolgoztuk a napközben gyűjtött adatokat és jó hangulatban vacsoráztunk májkrémes zsemlét a naplementében. A zuhanyt egy magasles és fél üveg felmelegedett víz pótolta, ami meglepően frissítőnek bizonyult a 40 fokos hőség után. Az utolsó napon egyik önkéntesünket megcsípte valami, és mivel allergiás volt a darázscsípésre, igyekeztünk minél előbb betonos útig jutni vele. Szerencsére nem lett gond, noha hosszú ideig akadályozott minket a környéken a mezőgazdaságban dolgozó, már emlegetett férfi, aki két sétapálcára támaszkodva, újfent alulöltözötten arról igyekezett meggyőzni minket, hogy itt nincsenek védett területek.
Minden viszontagság ellenére nemcsak hogy nagyszerűen éreztük magunkat, de sikeresen felmértük az említett növényfajok állományait, felfedeztük a védett sisakos sáskát, a karéjos keresztespókot, valamint nagy örömünkre megtaláltuk sok más lepkefaj mellett a nagy tűzlepkét és a vérfű hangyaboglárkát is. Mindkettő láprétek lakója, mérsékelten fenyegetett, védett, természetvédelmi értékük 50 000 Ft. Lesokkolva néztük végig, ahogy az utóbbi egy példányát egy imádkozó sáska a kameráink előtt falta fel – de legalább jó képek születtek.
A vérfű hangyaboglárka ugyancsak érdekes faj. Monofág, vagyis egyféle táplálékot fogyaszt, tápnövénye az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis). Kizárólag olyan láp- és mocsárréteken fordul elő, amelyeken az őszi vérfű megtalálható. Magyarországon évente egy nemzedéke repül, július elejétől augusztus végéig. Az imágók csupán néhány napig élnek, kikelés után gyorsan megkezdik a párzást és a peterakást. A nőstények a vérfűvirágok közelében maradnak, a hímek pedig nagyobb távolságokat megtéve keresik őket. Petéiket közvetlenül a vérfű virágzatába rakják. A lárvák a magkezdeményeket fogyasztják, majd egy hónap múlva, a negyedik lárvastádiumot elérve kirágják magukat, és egy szövedékszálon leereszkednek a talajra.
Itt kémiai anyagokkal magához csalogatják a gazdaállatuknak alkalmas négy bütyköshangya-faj egyikét (Myrmica spp.), amikkel eljuttatják magukat a hangyabolyukba. Ott a hangyalárvák viselkedését és feromonjait utánozzák, hogy a hangyák gondozzák őket és a kisebb hangyalárvákból falatozhassanak, ellenben gyakran „lebuknak” és a hangyák áldozataivá válnak.
Speciális paraziták, mivel a hangyák részéről is származik előny a kapcsolatból, a hernyók ugyanis ellátják őket cukros váladékkal. A bütyköshangyák fészkeiben telelnek át, majd valamelyik kijárat közelében bábozódnak be, végül pedig nyáron kikelve sietősen távoznak. Fennmaradásához többféle feltétel is szükséges, leginkább élőhelyeinek kiszáradása, gyomosodása veszélyezteti.
A kormányhivatal jelentést kért a felmérés eredményeiről, hogy külön védettségi határozatot adhassanak ki a területekre, melyek környezetét az említett multinacionális vállalat építkezése fenyegette. Úgy tűnik, sikerrel jártunk. A jövőben további felmérések szervezését tervezzük, illetve egy kezelési terv kidolgozását forszírozzuk a kiszáradó láprétekre, hiszen ahogy láthattuk, gazdag, változatos flóra-faunakomplexummal rendelkeznek, védett, különleges élőlényeknek adnak otthont az önmagában is különleges, világszerte egyre ritkuló tájtípusok, amelyek érdemesek arra, hogy megismerjük és megóvjuk őket.
Fotók: Jandó Benedek
Források:
Érdiné Szekeres Rozália (szerk.): Lápok. Nemzeti Ökológiai Hálózat 3. Környezetvédelmi Minisztérium, Természetvédelmi Hivatal, 2002.
Budapest főváros XXIII. kerület, Soroksár – Örökségvédelmi hatástanulmány, 2015.
Molnár Márton: A vérfű-hangyaboglárka (Maculinea teleius) védelme a Mátrai Tájegységben, 2021 (bnpi.hu).
