Kéri Gréta Április 12-én, immár 40. alkalommal rendezték meg a Vivicittá futófesztivált, ami idén a „legek legje” volt: rekordszámú versenyző vett részt a szuper hangulatú versenyen a két nap folyamán. A 2025-ös évben új, izgalmas számok is bemutatkoztak, többek között a Szoboszlai Futam és a háromfős váltó.
A Vivicittá óriási esemény nemcsak Budapestnek, de nemzetközileg is, mivel a világ minden pontjáról neveznek és érkeznek elszánt emberek. A futószámoknak a Margit-sziget ad otthont, tökéletes helyszín az önfeledt és jó hangulatú versenyhez.
A váltó egy különleges tudomány. Nemcsak magadért, hanem a csapatársaidért is ki kell hoznod magadból a legjobbat. A közös cél, a várakozás, az öröm, amikor feltűnik az utolsó 100 méteren a másik, mind-mind olyan élmény, amit örökre elraktározol magadban.
Az idei szlogen: „Bajnok vagyok” egy kifejezetten inspiráló és befogadó formula. Hiszen bárki, aki futócipőt húz és rajthoz áll, máris bajnok.
A főszervező, Kocsis Árpád szavaival élve, akinek ez volt a 37.(!) szezonja: „Az idei fesztivált elneveztem mosolyfesztiválnak, ahol a rekordszámú versenyző szinte elsüllyesztette a szigetet.”
Személyes tapasztalataim teljesen beleillettek ebbe a találó képbe.
A testvéreimmel neveztem be, ami egy meglehetősen impulzív döntés volt: csupán öt nappal a rajt előtt döntöttük el, hogy indulunk. A sport kiskorunktól kezdve az életünk alappillére, így a futás fogalma nem volt ismeretlen nekünk. A két kilométer se tűnt ördöngösségnek, de versenyszituációban ez a táv is átértékelődik. Az, hogy ez váltó volt, még inkább tetszett: megosztani a sport örömét mással leírhatatlan érzés.
A verseny napján jó hangulatban érkeztünk a Margit-szigetre, ami ott csak fokozódott, látva a már célba értek mosolyát és az éremmel a nyakukban nevető embereket. A rajtszámok átvétele után volt még egy kis időnk körbejárni a Vivicittá kis szigetét.
Rengeteg kitelepüléssel tették izgalmasabbá a programot. Lehetett értékes nyereményekért pörgetni és megcsodálni a futócipőket a Puma standnál, csapatnevet gravíroztatni különböző nagyságú kupákra, pihenni babzsákokban vagy akár életnagyságú amőbát játszani a Szentkirályi sátornál.
Amikor elérkezett az idő, hogy szétváljunk, elhatalmasodott rajtam a versenydrukk.
A sodródó tömeggel együtt sikerült kiigazodnunk a váltózónák sűrűjében és megtalálni a miénket. A rajszámok alapján külön elkerített placcon kellett várakoznia a 2. és 3. számú futónak, míg az első futó a becsült tempójához mérten áll be egy általa választott helyhez. Két kilométer teljesítése után az adott váltózónáig elfutva át kell adni a váltóbotot, ezzel útnak indítva a következő versenyzőt. A botba chipet ültettek, aminek segítségével tudták mérni az időt, amiről a verseny végeztével egyénileg tájékoztatták a csapattagokat.
Nagy segítségünkre voltak a kirakott zászlók; „Izlandnál add át a botot”, mondtuk egymásnak. Némi várakozást követően elkezdődött a visszaszámlálás…
Egyszerre morajlott fel többezer ember, mindenki a saját csapattársát biztatva. Csupa mosolygós arc borította be a kijelölt pályát, mindenki önmagát is legyőzve próbált minél gyorsabban a váltózónához érni.
Csapatunk első tagja, a bátyám ezt szélsebesen tette meg, így időm sem volt felkészülni mentálisan a rám váró futásra, mire már oda is ért „Izlandhoz”. Gyorsan kibújtam az elkerítő szalag alól és átvettem a botot, hangos „hajrá” kiáltások közepette.
Nem volt más hátra, mint futni. A pálya a betonúton egy kis kanyarban vált ketté, majd leterelt egészen a Duna-partig, onnan pedig vissza a célhoz, az utolsó 100 méterre. A tömeg hangját körülbelül a táv feléig lehetett hallani, ami szerintem egy versenyen nagy löketet tud adni a résztvevőknek. A táv második felére viszont elhaltak a hangok, a kordonon túl egyre kevesebb néző álldogált, a tempó egyre növekedett. Onnantól csak a saját gondolataidra tudtál hagyatkozni.
A versenyzők rendkívül vegyes korcsoportból érkeztek: elhaladtam egy 60 év körüli nő mellett, engem viszont egy ötéves simán lehagyott. Akik megálltak bármilyen oknál fogva (izomgörcs, orrfújás, beszorult levegő stb.), azokat a többiek kedves szavakkal biztatták. Ez a mentalitás rám is átragadt: „ne add fel, menni fog” – ösztönöztük a versenyzőket. Az utolsó 100 méterre fordulva ezt a feladatot más vette át: egy hatalmas kijelzőn maga Szoboszlai Dominik avanzsálódott edzővé. Nem tudom, hogy valaki tényleg az ő szavainak hatására kapott volna újból erőre, mindenesetre nálam elérte a célját, és annyira gyorsan rohantam az utolsó szakaszban, ahogyan csak bírtam. A zászlókat kutatva végre megpillantottam „Izlandot”: az öcsém a váltózónában ordított nekem, majd elém pattanva átvette a botot, ezzel pedig a harmadik, utolsó emberünk is elrajtolt.
Átlépve a szalagot rögtön leguggoltam, de a pihenésre szánt perceimet muszáj volt megszakítanom, ugyanis a bátyám már éremmel a nyakában mutatott (inkább utasított) a kijárat felé, ahol a csomagom várt. A befutókészlet elképesztően tartalmas volt: protein joghurttól a müzlin át a kedvezményekig mindenfélében bővelkedett. A gyönyörű befutóérmet mosolyogva és kézrázást követően akasztották a nyakamba.
A „bajnok vagyok” mottó akkor tudatosult bennem. Ott aznap minden egyes ember bajnok lett. Nem számított, mekkora távot futottál, vagy hogy mennyi idő alatt, a részvételeddel már bebizonyítottad, hogy bajnok vagy. Ilyen érzésekkel felfűtve kocogtam vissza a zónánkhoz, ahol vártuk utolsó társunkat.
A hangosbemondóban folyamatosan olvasták be a célba ért csapatok neveit. A miénket hallva összeölelkeztünk; na nem mintha nem számítottunk volna arra, hogy teljesíteni tudjuk, nem megkönnyebbülten, de büszkén karoltuk át egymást. Kollekciónk így három éremmel, három egyéni csúccsal és egy maradandó élménnyel lett gazdagabb.
Az esemény slusszpoénja, legalábbis számomra, egy AI cikk volt. Pár nappal a váltó után kaptam egy emailt a Vivicittá hírlapról. Gyanútlanul megnyitottam, de ami fogadott, teljesen meghökkentett – jó értelemben.
A botba fabrikált chip segítségével lekövették a két kilométeren teljesített időmet, résztávokkal együtt, sőt az utolsó 100 méteren a megelőzött versenyzők számát is megadták. Hogy még inkább a magaménak érezhessem a cikket, próbáltak olyan statisztikákat találni, amivel igazán büszkének mondhatom magam. Így lettem én a leggyorsabb Gréta nevű futó a mezőnyben… Akik szédületes időt futottak, és bőven megverték a mezőnyt, kaptak arra lehetőséget, hogy a Nemzeti Sport Online felületén publikálhassák a saját cikküket. Ez a fajta AI-felhasználás véleményem szerint kifejezetten kreatív, és a lehető legjobb célt szolgálja.
Aki ezen élménybeszámolótól felbátorodva kedvet kapott a nevezéshez, vagy akár csak elgondolkodott rajta, ne habozzon – életre szóló élményben lehet része, és nem szükséges hozzá a világ leggyorsabb futójának lennie. A lényeg, hogy mindenki bajnok; a sport csalja a legszélesebb mosolyokat az arcra.
Kiemelt kép: Telekom Vivicittá
