Az űrhajós, a Békakirály és a csillagok: Salamancát látni kell! – I. rész

Minden városnak megvan a maga hangulata. Akadnak azonban jól körvonalazható sajátosságokkal rendelkező települések, amelyek különlegességükből adódóan némi többletet is belecsempésznek atmoszférájukba. Ilyenek a kikötővárosok, a szárazföldi világ vízmosta kapui, ahol sóízű fuvallat lengi be a dokkok és árbócok birodalmát; a föld mélyének titkait kutató, keménykötésű, de szorgos lakókkal megáldott bányavárosok, vagy a fürdővárosok, ahol a gyógycsarnokok párás levegőjébe a test és lélek újjáéledésének misztériuma vegyül. És ilyenek az egyetemvárosok is, e tudománytól és ifjonti hévtől telítődő szellemi metropoliszok, melyek közé az ibériai Salamanca is tartozik. Az a spanyol város, ahol szimbolikusan új értelmet nyer Salvador Dalí Elfolyó idője…

Már tizenöt kilométerről látni tornyait. A Kasztíliai-választóhegység még áprilisban is hófödte csúcsain, valamint a széles Kasztíliai-síkságon át kanyargó autópálya a bevásárlóközpontokkal és újkori lakónegyedekkel körülvett újvárosban ér a Rio Tormes partjára. A tartományi székhelyt kettéosztó folyó innenső oldalán – ahol hajdanában a falakon kívülre szorult mór lakosság telepedett meg – napjainkban piknikezésre és fotózásra csábító ártéri ligetek terülnek el. Szinte bizonyossággal állítható, hogy innen a legszebb a város panorámája, amely az ókorból eredő hídjával, a maga természetességét és zabolátlanságát még büszkén őrző folyóval, a középkori háztetőivel, valamint az egész látképet uraló katedrális-komplexummal rögvest magával ragadja az embert. Innen érdemes kezdeni a települést bejáró sétánkat is, amelyhez ideális kiindulópontot jelent az Új Arrabal-templom (Iglesia Nueva del Arrabal) tájképbe simuló homlokzata.

És akkor kezdődhet is az időutazás! Salamanca egyik legegyedülállóbb élménye az idő egybefolyásának tapasztalata, a múlt és jelen e harmonikus egymásra találása, amely ott tükröződik minden épületben és belvárosi műemlékben. Fél óra leforgása alatt gyakorlatilag szinkronban tapasztalható meg, milyen érzés egy ókori hídon andalogni, gótikus homlokzatokban gyönyörködni, barokk főtéren korzózni és szecessziós üvegpaloták indáiba beleveszni, vagy akár az óvárost vigyázó karokként körülölelő sugárutakon a 21. század lüktetését érzékelni. Az 1988 óta UNESCO Világörökség titulussal is büszkélkedő, mintegy százötvenezer fős lakosságú településen szinte minden utca korokon átívelő hely, ahol az ember számára ezernyi formában elevenedik meg a nagybetűs Történelem.

Hátunk mögött hagyva az újvárost, első állomásunk a Kr. u. 1. században épült római kori híd, a valamikori Helmantica kolóniát összekötő antik mementó, mely a középkorban a Via de la Plata kereskedelmi- és zarándokút egyik fontos folyami átkelőhelyeként szolgált. A páratlanul épségben maradt pilléreken egészen az 1970-es évekig (!) gépjárművel is közlekedhettek, napjainkra azonban már csak gyalogosan lehet átkelni rajta. A hídsétát megéri hosszan elnyújtani, hiszen így lépésről lépésre fedi fel magát a történelmi városkép csodája, középpontban a katedrálissal, amely egyfajta szervezője és megkerülhetetlen iránytűje az óvárosban tett kalandozásainknak.

Keresztény (katolikus) körökben tartja a mondás, hogy előbb-utóbb minden út Rómába vezet. Nos, ha ezt le szeretnénk tesztelni, akkor Google Térkép kimutatásai szerint innen mindez 212 órába – nagyjából kilenc napba – telne hajó igénybevételével, azonban elégedjünk most meg annyival, hogy „Salamancában előbb-utóbb minden út a katedrálishoz vezet”. Pontosabban a katedrálisokhoz. A folyópartról ma már fel sem tűnik, hogy itt korántsem egy, hanem egyenesen két székesegyházról van szó, ám a Szűz Mária mennybemenetelének szentelt Ókatedrális (Catedral Vieja) tömbje teljesen belevész a vele egybeépült, méreteiben és díszeiben jóval grandiózusabb – ugyancsak Szűz Mária mennybemeneteléről elnevezett – Újkatedrálisba (Catedral Nueva). A történet pedig a következő:

Az Ókatedrális építése valamikor a 12. század elején Périgord Vilmos püspök jóvoltából vette kezdetét, s majd száz esztendő múltán 1236-ra fejeződött be. A romanika és a gótika ötvözetét magán hordozó templom három évszázadig szolgálta hűen a város lakóinak lelki szükségleteit, azonban a 16. század elejére állapota olyan szinten leromlott, hogy egyenesen az összeomlás veszélye fenyegette. Ekkor merült fel egy újabb katedrális építésének igénye, amely kivitelezésében sokkal inkább illett az addigra tekintélyes rangra szert tett és lélekszámában is gyarapodott egyetemvároshoz. A döntést végül tettek követték, s az Újkatedrális alapkőletételére 1512-ben került sor. Azonban, hogy megmentsék a pusztulástól az Ókatedrálist, az a határozat született, hogy legyen a régi templom oldalfala az új székesegyház támpillére (!), ennek köszönhetően pedig létrejött egy román-gótikus-platereszk-barokk stíluselemeket egyaránt felvonultató katedrális-komplexum, amely valóságos időkapszulaként szolgál korunk látogatói számára. Mivel a 17. század folyamán a munkálatok több évtizedre leálltak, így az Újkatedrális építése majdnem kétszáz évig elhúzódott s végleges formáját csak 1733-ra nyerte el.  A segoviai székesegyházzal rokon, kilencvenkét méter magas (látogatható) tornya Spanyolország egyik legnagyobb ilyen jellegű műemléke, sziluettje pedig bármely környékbeli kisutcából remekül látható, újabb fotótémákat szolgáltatva az ámuló kirándulóknak.

S milyen bölcsek voltak eleink, hogy nem rombolták le az Ókatedrálist! Belépve a letisztult román stílusú térbe, a főhajóban azonnal megragadja figyelmünket a lenyűgöző oltárkép. Vélhetően az itáliai festő, Dello di Niccoló Delli alkotását tisztelhetjük benne, mely 1430–1450 között készülhetett. Ötvenhárom aranyozott keretbe foglalt, a sienai és firenzei iskolák hatását tükröző miniatűr festményen Jézus Krisztus életének különböző stációi elevenednek meg, míg fölöttük ott trónol az Utolsó Ítélet – az 1445-re datált munka ugyancsak Delli műve lehet –, amely a türkiz salamancai ég alatt bekövetkező rettenetet pillanatát ragadja meg. Érdemes e kompozíció előtt állva csendben szemlélődve figyelni szemünk és lelkünk rezdüléseit, s szinte pillanatok alatt tapinthatóvá válik a középkori ember kíváncsisággal vegyített borzalma a Pokol és a Végítélet iránt…

Átlépve az Újkatedrális monumentális belső terébe, tényleg mintha egy lépéssel évszázadokat ugrottunk volna az időben. A díszektől mentes falakat itt felváltja a túlburjánzó és lángoló gótika – elvégre mégiscsak Spanyolország utolsó gótikus stílusban emelt katedrálisában járunk. A templom legfőbb látnivalója azonban nem a falakon belül, hanem azokon kívül található. Az oldalsó bejárat egyik oszlopfőjén ugyanis ott díszeleg a város egyik titkos jelképének számító, a gótikában legendás hírnek örvendő salamancai űrhajós. Még mielőtt azonban bárki hitelt adna azon – történészek által sosem igazolt – mondának, miszerint a templom építésében földönkívüliek is segédkeztek, sajnos le kell számolnunk egy mítosszal. A mívesen faragott asztronauta csak emberi testét örökölte a középkortól, a kidolgozott részletek (mint a szkafander vagy a bakancs) Miguel Romero kőfaragó-restaurátor keze munkája, aki egy 1993-as vallási kiállítás apropóján kapta meg a felkérést, hogy kicsit „turbózza fel” az elmosódott alakot. A posztmodern tréfának is beillő tett olyan sikeres volt, hogy azóta megjelent már a fagylaltos sárkány és a gót homár is… 

A székesegyházak mellett található Egyházi Múzeumba átlépve két dolog érdemel említést. Egyrészt, hogy itt található Európa legrégebbi, máig működő orgonája, mely a 14. század óta szolgálja az igeliturgia zenei részét. Másik nevezetessége pedig az Ókatedrális tornyán ülő egykori fémkakas, akit a 20. század közepén – mintegy hétszáz évnyi munkaviszony után (!) – váltottak le egy fiatalabb házőrzőre, s aki jelenleg üvegvitrin mögött tölti nyugdíjas éveit a turisták nagy örömére. S ha valaki még ezek után további keresztény emlékek után sóvárog, annak kötelező látnivaló a domonkos szerzetesek által lakott, 1524 és 1610 között épített, a helyi köznyelvben „Gólyák Temploma”-ként ismert Szent István-kolostor (Convento de San Esteban), mely ragadványnevét a tetején fészkelő kelepelők után kapta.

Hasonmód kötelező látványosság a jezsuiták központjaként működő La Clerecía-templom, mely a székesegyházak után a legnagyobb istentiszteleti hely Salamancában. Vele szemben áll a település egyik ikonikus épülete, az úgynevezett Kagylós Ház (Casa de las Conchas). A Maldonado és a Pimentel nemesi családok évszázados rezidenciájának jellegzetessége, hogy homlokzatán 300–400, nagyjából azonos méretű kagyló foglal helyet, melyek számos helyi – legtöbbször titkos kincsekhez kapcsolódó – legenda alapjául szolgáltak. A napjainkban városi könyvtárként működő hely ékes példája annak, hogy a „szépség néha képes megmenteni a világot”. Egyik birtokosa, Pedro Maldondado Pimentel a kora újkori Spanyol Királyságot többször megrázó comunero-felkelések egyik vezetője volt, akit elfogatása után halálbüntetéssel sújtott I. Károly (1516–1556) spanyol király, azonban palotájának megkegyelmezett, így a kagylókkal ékes épület csak egyik tornyát vesztette el. Ellentétben gazdájával, kinek a feje a porba hullt… 

A cikk második részét ide kattintva tudjátok elolvasni.