Tömő Ákos Amikor Kulasák Noémi első mesterszakos óráinak egyikén egy bizonyos Fjodor Mihajlovicsot idézve azt mondta, hogy „a szépség fogja megmenteni a világot”, már tudtam, hogy benne tényleg otthonra lel e gondolat. Az ELTE-n, az orosz kultúra bűvöletében eltöltött öt esztendőt követően pedig úgy döntött, belevág élete (eddigi legnagyobb) kalandjába és a szlavisztika–orosz alapszakon, valamint a ruszisztika mesterszakon elsajátított ismeretekkel a háta mögött megpályázott egy fél éves időtartamra szóló szakmai gyakorlatot az észt fővárosba, ahol életre szóló élmények és a szívében megszülető nagy elköteleződés várt rá.
S hogy mi is kellett hozzá igazán? Egy csipetnyi bátorság és kezdeményezőkészség, nyitottság a világ apró örömei és szépségei iránt, továbbá az a nagyfokú, a lélek mélyéről fakadó kíváncsiság, amely át- s áthat minden kutató szellemet. Erről (is), de még inkább az élményekről, azok megragadásáról, valamint a Baltikumban boldog munkával és tanulással töltött mindennapokról szól most ez az interjú.
T.Á: Kedves Noémi, örülök, hogy újra itthon vagy. Azt mindig is tudtam, hogy a szó legnemesebb értelmében kalandvágyó természet vagy, ám honnan jött az inspiráció a külföldi szakmai gyakorlathoz?
K.L.: Igazából már régóta szerettem volna kimenni Erasmussal egy félévet áthallgatni, viszont a ruszisztika képzésen nem volt túl sok lehetőségem. Egy-két ország volt ugyan, de ez esetben például gyakran az adott ország nyelvén kellett volna beszélni. De még mielőtt végeztem volna az egyetemen, jobban utánanéztem az Erasmus+ pályázatnak, és láttam, hogy van lehetőség a diplomaszerzést követően is szakmai gyakorlatra menni bármilyen, a korábbi tanulmányokhoz kapcsolódó területre. És itt teljesen szabad kezet kapott az ember, mert önállóan bármilyen intézményt tudott keresni. Noha volt egy előre megadott lista, hogy korábban mely helyeken töltöttek el időt ELTE-ről érkezett diákok, én a saját témám után mentem. Mivel engem az orosz festészet és művészet érdekelt, és a századforduló orosz művészeti közegéről írtam a szakdolgozatomat, így próbáltam egy ehhez kapcsolódó intézményt keresni.
T.Á.: És így bukkantál rá a tallinni Kadriorgi Művészeti Múzeumra?
K.L.: Oroszországon kívül nem volt egyszerű ilyen intézményt találni Európában. Végül három helyszínre szűkítettem le a listámat. A spanyolországi Malagában van a szentpétervári Orosz Múzeumnak egy kihelyezett tárlata (weboldal: https://www.coleccionmuseoruso.es/), amely azonban a háború kitörése óta eléggé nehéz helyzetbe került. Az ott kiállított képek egy részét az orosz fél visszakérte, s jelenleg magángyűjtemények révén próbálnak meg kiállítani. Írtam nekik is, de tőlük nem érkezett válasz. A második lehetőség a görögországi Thesszalonikiben található Modern Művészeti Múzeum Costakis-kollekciója lehetett volna (weboldal: https://www.momus.gr/en/museum/museum-modern-art#museum), amely gyűjtőkörét tekintve az orosz avantgárdnak van szentelve, s végezetül itt volt Tallinn. A kettő összevetésében viszont azt éreztem, hogy az északi lehetőség közelebb állhat hozzám, így írtam az észt közgyűjtemény igazgatónőjének egy levelet. Meglepően gyorsan válaszolt is rá.
(kép forrása: Kulasák Noémi személyes közlése)
T.Á: S onnantól már beindult a jelentkezési folyamat? Vagy azért akadtak még nehézségek?
K.L.: Az igazgatónő válaszlevelében az állt, hogy ők a Covid óta nem fogadtak gyakornokot. Korábban is csak egy-két hallgató érkezett hozzájuk az Észt Művészeti Akadémiáról, de külföldről még sohasem keresték meg őket. Ugyanakkor azt is rögvest leszögezte, hogy nyitottak lennének a dologra, így ezt hamarosan egy videóbeszélgetés követte. A reakciók mindkét részről szimpatikusak voltak, így ott a vezetés már kimondta az igent, csak annyira kértek meg, hogy mondjam el, mit s hogyan kell intézni. Nehézségek igazából nem nagyon akadtak. Az ösztöndíj-intézéshez szükséges beleegyező nyilatkozatot már azon nyomban megküldték Tallinnból, s az Erasmus megigénylése sem okozott különösebb gondokat. Kevesen tudják ugyanis, hogy minden olyan hallgató némi előnnyel indul, aki korábban még nem vett részt Erasmus-ösztöndíj programban, és ez a lehetőség nálam is fennált. Itthon igazából csak elolvastam az általános tájékoztatót, és az alapján már csak pár lépés volt a dolog. Persze ehhez kellett még az intézeti Erasmus-koordinátor, Dr. Kökényesi Zsolt beleegyezése is, de szerencsére ő nagyon segítőkésznek bizonyult. Illetve még egy-két alapdolog, például az EU-s kék kártya igénylése, de szerencsére nekem a szakmai gyakorlathoz nem szükségeltetetett semmilyen biztosítás, így a Neptun felületén lehetett is pályázni. A felület használata nagyon egyszerű, az eredmény kihirdetése és az elnyerés után pedig azonnal meg is küldik a szerződést. A Learning Agreement – mi ezt csak így használtuk a belső kommunikációban – három részből áll. A mobilitás előtti részt kellett otthon megcsinálni, a mobilitás alattit csak abban az esetben, ha menet közben változott volna a dolog. Az én esetemben ez nem állt fenn, s akkor még ott van a mobiliás utáni záró rész, amelyet helyben kellett kitöltenem és aláírnom a távozás előtt, majd harminc nappal a szakmai gyakorlat lezárultát követően Budapesten leadnom. Összességében én teljesen meg voltam elégedve a folyamattal, semmilyen fennakadás vagy kommunikációs zavar nem volt, és ha bármilyen kérdés felmerült bennem, akkor arra gyors és kielégítő választ kaptam. Úgyhogy nagyon pozitívak a tapasztalataim.
T.Á.: Rákanyarodva immáron a konkrét gyakorlatra, mesélsz nekünk egy kicsit Tallinnról és a múzeumról?
K.L.: Alapvetően tudni kell, hogy Tallinnban két nagy művészeti múzeum van. Az egyik a KUMU, az Észt Művészeti Múzeum, ahol főleg a helyi alkotások kapnak teret, a másik pedig a Kadriorgi Művészeti Múzeum (weboldal: https://kadriorumuuseum.ekm.ee/en/). Itt főleg a 16–20. század közötti orosz festmények, orosz gyűjtemények találhatók, plusz egynéhány műtárgy Nyugat-Európából. Utóbbiak tekintetében főleg holland, német és olasz alkotókról beszélhetünk. Azt pedig végképp érdemes megjegyezni, hogy maga a múzeum egy barokk palotában lelt otthonra, amit még Nagy Péter építtetett. Úgyhogy a hely nemcsak a kollekció révén kapcsolódik Oroszország történetéhez és művészetéhez, hanem az épület maga is egy szelet Oroszország múltjából.
T.Á.: Pontosan mik voltak a feladataid? Hogyan kell elképzelni egy ilyen szakmai gyakorlatot?
K.L.: Eléggé szerteágazó feladataim voltak. A múzeumi munkatársak kedvesek és nyitottak voltak irányomban, így igazából bármilyen szerepkörbe vagy folyamatba betekintést nyerhettem, amibe csak akartam. Elsődlegesen azonban az orosz nyelvű programokon kellett segédkeznem, mivel a mostani helyzetben számos orosz ajkú lakos tartózkodik Tallinnban. Először megfigyelőként, majd később segítőként vettem tehát részt az orosz nyelvű múzeumpedagógiai programokon. Hétvégente workshopokkal vártuk a látogatókat, amikor lehetett a szabadban festeni vagy tematika alapján saját műalkotást létrehozni, netalán vászontáskát készíteni, nyáron pedig táborok biztosítottak kikapcsolódási és tanulási lehetőségeket. A nagyobb rendezvények közül a múzeum születésnapját tudnám kiemelni, amit minden év július 22-én tartanak meg. Ezek előkészítésében és lebonyolításában is részt vettem. Emellett feladatom volt az is, hogy meginterjúvoljam a látogatókat a múzeumban töltött időről, az ott szerzett benyomásokról és tapasztalatokról. De fotóztam is a kérésükre, és készítettem digitális tartalmakat a közösségimédia-felületekre. Illetve én is létrehoztam egy saját Instagram-profilt My Baltic Diary (@mybalticdiary – a szerk.) néven az ott töltött időszakot megörökítve. Ez azonban nem csak a múzeumról szól: legalább annyira megjelenik benne Tallinn, illetve az utazásaim élményvilága is.
(kép forrása: Kulasák Noémi személyes közlése)
T.Á.: A kint töltött idő alatt akadt olyan időszaki kiállítás vagy tárlat, amit mindenképp kiemelnél?
K.L.: Igen, ekkor nyílt meg egy új kiállítása a múzeumnak, amely a spanyol festészet mestereinek állított emléket. Szerencsém volt, hiszen maga a kiállítás pont akkor nyitott meg, amikor kiérkeztem, s akkor zárta be kapuit, amikor távoztam, így jóformán kitöltötte a szakmai gyakorlatomat. Maga a tárlat Fehér és Fekete Spanyolország – Spanyolország víziója Fortunytól Picassóig címet viselte és az volt a célja, hogy bemutassa a 19–20. századi spanyol festészet fő irányzatait, az ezekben felmerülő alkotói kérdéseket, továbbá a kor neves művészeit. Fontosnak tartom továbbá megjegyezni, hogy az országimázs és -kép révén a kiállítás egyik burkolt célja az volt, hogy megismertesse a közönséggel azon spanyol festőket, akik a saját korukban elismertek voltak, és akár nagy nemzetközi hírnévnek is örvendtek. Mivel a spanyol polgárháború miatt az ország egészen a hetvenes évekig kissé zárt világ lett Európában, így manapság Pablo Picassón kívül alig ismer a külföldi közönség más festőket onnan. Egyszóval az is cél volt, hogy közelebb hozzunk olyan személyeket a nagyközönséghez, mint Mariano Fortuny y Marsal vagy Joaquín Sorolla.
T.Á.: Mi volt az, ami a leginkább emlékezetes marad a számodra?
K.L.: Igazából nagyon sok minden történt velem, roppantul élveztem az egész ott töltött gyakorlatot. De ha mégis választanom kell, akkor kettőt mondanék. Egyszer itt van a tárlatvezetés. Számomra ez azért elég nagy kihívás volt, és eléggé izgultam előtte, hiszen korábban sosem beszéltem összefüggően másfél órát, nemhogy angolul, de még magyarul se. Nagyon izgultam tehát, hogy milyen lesz és hogy lesz, ehhez képest az a másfél óra utólag negyedórának tűnt…Úgyhogy ez meghozta a kedvemet ahhoz, hogy a jövőben is foglalkozzak ilyesmivel. A másik pozitív élményem a látogatók meginterjúvolásából fakad, hiszen így sok érdekes emberrel tudtam találkozni. Köztük volt az az ausztrál házaspár, akik azért jöttek ide Tallinnba, mert a férfi talán a sidney-i vagy a melbourne-i egyetem professzora volt, akit érdekel ennek a régiónak a története. Jó volt olyan emberekkel beszélgetni, akik a világ másik részéről érkeztek, s csak azért utaztak egy-két napot, hogy ezt a régiót jobban megismerjék és beleássák magukat az itteni régmúlt történetébe.
T.Á.: Elmosolyodtál. Tehát akad még emlék, aminek képei hirtelen bevillantak a mesélés során?
K.L.: Igen. Noha az északi országokban nagyon elterjedt, de számomra az újdonság varázsával hatott, az a Szent Iván-éji ünnepség volt. Ez az ünnep nagyjából az év azon napjára esik, amelyen a legtöbb a nappali órák száma, azaz ekkor van a legtovább világos. Bár az úgynevezett „fehér éjszakák” jelensége miatt abban a régióban június közepétől július végéig amúgy is a nálunk megszokottnál később megy le a nap, vagy nincs is teljesen sötét éjszaka, de mégis ez a körülmény még különlegesebbé teszi az ünnepet. Idén a Szent Iván-éj június 23-ra esett, amit a helyi ismerőseim javaslatára az Észt Szabadtéri Múzeumban (weboldal: https://evm.ee/) töltöttem el. Nagyon autentikus élményben lehetett részem, hiszen a lányok és asszonyok e nap alkalmából virágkoszorút viseltek, a múzeum egyik részén zenekar lépett fel, akiknek zenéjére az amúgy nagyon is visszafogott észtek a kicsiktől a nagyokig lelkesen táncoltak, míg a hely másik részén népi viseletbe öltözött tánccsoportok előadásait lehetett megtekinteni. Az ünnep fontos része a tábortűz meggyújtása és átugrása is, aminek közösségi élményében örömmel vettem részt. A program nagyjából éjfélig tartott, amikor is még egészen világos volt, és többen meg is mártóztak a tengerben.
T.Á.: Na de azért My Baltic Diary másról is tanúskodik, mint a munkáról… Akadnak ám itt felvételek Helsinkiből, Stockholmból és még számos más helyről. Ezek szerint utazásokra is nyílt lehetőséged?
K.L.: Alapvetően az állt a szerződésemben, hogy heti 30 órát dolgozom. Ez a minimum, amit a szakmai gyakorlaton kellett dolgozni, úgyhogy maradt bőven időm felfedezni a környéket. Meg hát az említett helyek viszonylag közel vannak Tallinnhoz. Helsinki két és fél óra komppal, szóval nagyon sokan mennek csak úgy, egy napra kirándulni odaát, mert úgy indul és jön vissza a komp, hogy az emberek nyugodtan ott tudnak tölteni kilenc-tíz órát. Stockholmba repülővel mentem, de igazából az is rendkívül közel van. Egy kellemes negyven perces repülőútról van szó… Sajnos a vonatközlekedés nem túl jó Tallinnból, úgyhogy Rigába például négy óra hosszú buszúttal lehet eljutni.
(kép forrása: Kulasák Noémi személyes közlése)
T.Á.: Úti élményeid közül mi ragadta meg leginkább a képzeleted?
K.L.: Nekem Helsinki. Talán azért, mert sok mindenben hasonlít Tallinnhoz, vagy csak általánosságban Észtországhoz. Az emberek mentalitása nagyon hasonló, ahogy a kultúra is. Tallinn számomra kicsit pici, ellenben Helsinki már egy nagyobb város. Nulla elvárással és elképzeléssel indultam oda, noha a legtöbb ismerősöm azt állította, hogy „Helsinki szép, szép, de unalmas”. Ellenben engem már az érkezés pillanatától teljesen lenyűgözött. Érdekel az építészet, s nagyon szeretem a szecessziót, ott pedig rengeteg szecessziós és art deco stílusban felhúzott épületre lelni. Korábban nem ismertem annyira a város történetét, de nekem úgy tűnt, Helsinkit sohasem érte nagyobb bombatámadás, így a régi, szép épületek meg tudtak maradni eredeti formájukban. Annyi, hogy Stockholmmal és Tallinn-nal, valamint Rigával ellentétben Helsinkinek nincs kifejezetten óvárosa, mivel legjobb tudomásom szerint a középkori városmag egy tűzvészben elpusztult. De én alapvetően jobban szeretem a 19–20. századi építészetet, így ez nekem inkább előny volt. A város tengerparti része pedig nagyon vonzó.
T.Á.: Miben volt más a kint töltött időszakod, mondjuk az otthoni viszonyokhoz képest?
K.L.: Az emberek itt sokkal zárkózottabbak, visszahúzódóbbak, de cserébe sokkal udvariasabbak és tiszteletteljesebbek. Mindenki éli a saját életét, s nincs elfoglalva a másik dolgaival. Én budapesti vagyok, s Tallinn ezzel szemben egy jóval kisebb város, ellenben ott fekszik a Balti-tenger partján és nagyon természetközeli, ami külön megtetszett benne. A tengerpart hosszasan elnyúlik és elég gyönyörű. Nagyon megszerettem és megszoktam, szóval most kicsit hiányzik is… Kisebb, de nyugodtabb város, ugyanakkor a nagyvárosi lét minden előnyét élvezheti itt az ember, és igencsak fejlett az infrastruktúra. Az óváros és a belváros viszonylag kicsi, a látnivalók pedig nem egy helyen koncentrálódnak, viszont rengeteg a faház, ami kiváltképp elnyerte tetszésem. Kedvencem a Nomme nevű kerület volt, ahol a házak egy erdőben húzódnak meg. Igazából ez egy mesebeli, gyönyörű világ, amit nagyon-nagyon megszerettem… Vagy ott van a Kadriorg is, ami nemcsak a múzeumot, hanem egy városrészt is jelöl. Korábban ez üdülőnegyed volt, amely bizonyos vonásaiban máig őrzi annak a hangulatát, különösen a régebbi építésű szecessziós faházak tekintetében. Tallinnban vannak amúgy felhőkarcolók is, és viszonylag sok a modern épület, némelyiknek egész különleges a stílusa. Ami pedig nagyon nagy pozitívum, az a tömegközlekedés: mindenki, aki rendelkezik beregisztrált lakcímmel, ingyen utazhat.
(kép forrása: Kulasák Noémi személyes közlése)
T.Á.: Magyarokkal találkoztál-e a kint töltött időszak során?
K.L.: Eleve Tallinnban működik magyar kulturális intézet, úgyhogy velük is rögtön felvettem a kapcsolatot. Tartottam például magyar nyelven tárlatvezetést, amit a Liszt Intézettel közösen hirdettünk meg. Ők segítettek az esemény lebonyolításában és tőlük is jöttek páran a rendhagyó tárlatvezetésre. Illetve még korábban, április-május tájékán az egyik tallinni műintézményben egy észt hölgy tartott magyar nyelven előadást, aki korábban finnugor tanulmányokat folytatott, és ott sajátította el a nyelvünket. Így ott is volt alkalmam honfitársakkal találkozni. Plusz van egy magyar barátnőm, aki Tartuban tanult, és őt is meglátogattam az észt egyetemvárosban, valamint ő is eljött hozzám Tallinnba. Sőt, akadt olyan is, hogy csak úgy a városban sétálgatva magyar nyelvű beszélgetés hallottam, vagy hogy külföldieknek tartott közösségi eseményen magyarokba botlottam.
(kép forrása: Kulasák Noémi személyes közlése)
T.Á.: Összességében mit mondanál el a szakmai gyakorlatodról? Mit adott a számodra?
K.L.: Ez a szakmai gyakorlat nagyon jó volt arra, hogy megerősítsen abbéli gondolatomban, hogy ez az a világ, ami igazán vonz engem, amiben szeretnék majd dolgozni. Mindenképpen a kulturális szférában képzelem el az életem, így nagyon szívesen dolgoznék majd múzeumban, értve ezalatt a múzeumpedagógiai órák megtartását vagy magát a tárlatvezetést. Emellett pedig tervezek doktori programba jelentkezni, s célul tűztem ki egy olyan téma választását, amely vagy kapcsolódik a Kadriorgi Múzeum történetéhez, vagy a benne található kollekcióhoz. Igazából ez egy életre szóló élmény volt, úgyhogy csak bátorítani tudok másokat is, hogy próbálják ki, mert viszonylag egyszerű elnyerni, és ennek révén nagyon-nagyon sok mindennel gazdagodhat az ember. Nemcsak a szakmai pályafutását illetően, hanem emberileg is. Úgy vélem, jó dolog az, ha az embernek megvan a lehetősége hosszabb-rövidebb ideig külföldön élni, más kultúrákat és embereket megismerni, hiszen ezt később be tudja építeni itthoni tapasztalataiba, vagy akár a munkájába. S ebből az okból kifolyólag marad velem Tallinn és a Kadriorgi Múzeum egy életen át…
A My Baltic Diary elérhetősége Instagramon: https://www.instagram.com/mybalticdiary/
A My Baltic Diary elérhetősége TikTokon: https://www.tiktok.com/@my.baltic.diary
A kiemelt kép Kulasák Noémi személyes közlése
