Scooter-mise, hajléktalanszolgálat, békegulyás – Barátsággal fordulni a perifériák felé: beszélgetés Károlyi Nikolettával és Szűcs Adéllal, a Sant’Egidio közösség két fiatal tagjával – II. rész

Korábbi cikkünkben egy olyan különleges közösségről olvashattatok, amely hitéletének szerves része a tevékeny társadalmi szerepvállalás; alappilléreik a „három p” – preghiera, poveri, pace (prayer, poor, peace) –, az ima mellett a szegényekkel való barátság és a háborúk sújtotta országok helyzetének enyhítése és a folyamatos munkálkodás a békéért. Az 1968-ban alapított Sant’Egidio (Szent Egyed) közösség világszerte, így hazánkban is jelen van, itthon több központtal is rendelkezik, és a mai napig aktívan dolgozik az alapító, Andrea Riccardi által megkezdett – vagyis valójában az evangélium és Assisi Szent Ferenc nyomán folytatott – szellemiségben a perifériákon élők szolgálatán. A Sant’Egidio célkitűzései a jelenben is egyértelműek és aktuálisak, munkájuk a jelenlegi háborús helyzetek és válságok árnyékában kiemelten fontos, történetük árnyaltabb képet festhet a hit és a kereszténység a XXI. századi ember életében betöltött szerepéről, a vallási közösségek pozícióiról és lehetőségeiről, valamint a békének egy olyan perspektíváját is megmutathatja, amellyel a közbeszédben ritkábban találkozni. Ezúttal a közösség két fiatal tagját, Károlyi Nikolettát és Szűcs Adélt kérdeztük személyes tapasztalataikról, a Sant’Egidio alapelveiről, feladatairól, magyarországi és nemzetközi működéséről, időtlen céljairól. Az interjú első részét ide kattintva tudjátok elolvasni.

II. „Próbálunk gondoskodók lenni a mindennapi életben is – nem csak szerdákon”

R. Zs.: Erről máris sok szó esett, de ássunk még jobban a mélyére: hogyan is segítitek a szegényeket?

Adél: Az egész alapvetően egy kicsit olyan, mint egy életforma. Nem azt mondom, hogy azonnal el kell köteleződni e mellett a közösség mellett, de azt azért tudni kell, hogy ez nem annyi, hogy másfél órát ott vagyunk, és aztán hazamegyünk és minden folytatódik a régiben. A szegényeknek segítőkre és önkéntesekre, de leginkább barátokra van szüksége. A társadalom mostohán bánik velük. A barátság, vagy legalábbis az erre való törekvés talán az, ami megkülönböztet minket más civil vagy karitatív szervezetektől; hogy ott nem biztos, hogy a munkaórákon kívül foglalkoznak még ezekkel az emberekkel, de mi igen, ha szükséges. Ez például abban is megnyilvánul, hogy mi tudjuk, hogy mikor van a szegény barátaink születésnapja és megünnepeljük velük, veszünk tortát, vagy együtt vagyunk karácsonykor. Ezek mind ezt jelenítik meg szerintem. A sant’egidiós tapasztalat az, hogy a szegényekkel lenni öröm, mint minden barátság.

R. Zs.: És ez megerősíti bennük, hogy fontos, hogy élnek.

Adél: Igen.

Niki: Igen, abszolúte. Meg azt is számon tartjuk, hogyha valakinek szüksége van valamire. Néhányan tudják a számunkat vagy a Messengerünket, és van, hogy felhívjuk egymást. Megbeszéljük a közösségben egymás között, hogy akkor na légyszi, próbálj meg te neki gyógyszert venni, vagy hasonlók. Tényleg nagyon próbálunk gondoskodók lenni a mindennapi életben is – nemcsak szerdákon. A férjem, Szebasztián például az egyik hajléktalannak, Zsoltinak a keresztapja lett. Zsoltinak meghalt az édesapja, akit nagyon szeretett. Mint már mondtuk, a szegényeknek barátai és időnként akár a családja is lehetünk.

R. Zs.: Miben működtök még másként, mint más civil szervezetek?

Niki: Ismerek több közösséget is. Ott van például a Budapest Bike Maffia, mondjuk hozzájuk képest az a nagy különbség, hogy tudomásom szerint ők egyedül a hajléktalanproblémára fókuszálnak, mi annyiban vagyunk mások, hogy nem csak hajléktalanszolgálatunk van. Időseket is látogatunk idősek otthonában, külön foglalkozunk menekültcsaládokkal, külön Magyarországon élő, nehéz helyzetben lévő családokkal, külön gyerekekkel is – nekik táborokat is szoktunk szervezni. Ez a magyarországi Sant’Egidio, de világszerte egyéb szolgálataink is vannak: Afrikában például egész börtönöket „fogadtunk örökbe”, illetve Afrikában nagyban zajlik az AIDS-betegeknek ingyenes kezelést nyújtó DREAM programunk.

R. Zs.: Szoktatok is együttműködni a többi civil szervezettel? Vannak olyan ügyek, amelyek mentén összefogtok?

Adél: Szoktunk együttműködni, igen, de nem vagyunk szerződésben velük. Volt már, hogy együttműködtünk a Budapest Bike Maffiával, az Utcáról Lakásba Egyesülettel, vagy adományokat kaptunk a Máltai Szeretetszolgálattól vagy a Katolikus Karitásztól. Illetve sok segítséget kaptunk a VIII. és a IX. kerületi önkormányzatoktól. Egy ukrajnai menekült családnak például a IX. kerületi önkormányzat nagyon szép önkormányzati bérlakást adott a közbenjárásunkra.

R. Zs.: A forrásokat hogyan teremtitek elő a segítségre, illetve a szolgálatra, önkénteskedésre?

Niki: A közösségből néhányan a budapesti szerdai melegételosztás költségeit elosztva állják; vannak fix tagok, akik nagyobb összegeket szoktak belefektetni a munkánkba; és néha gyűjtünk is.

Adél: Például a nyáron gyűjtöttünk ukrán gyermekek táboroztatására. Szóval ezek a fő támogatási forrásaink. Továbbá van olyan, hogy más szervezetek – mint például a Katolikus Karitász is – felajánlanak ételt. De főképpen teljesen civilek adományaira számítunk.

R. Zs.: Hogyha valaki bekerül ebbe a közösségbe és mondjuk tudomást szerez egy szegény családról vagy valakiről, aki rászoruló, akkor ő is tudja mondani, hogy neki segítsetek, vagy kaptok megkereséseket is? Vagy a vezetők tartják számon, hogy kiknek kellene segítség? Ez hogy működik pontosan?

Adél: Teljesen barátságalapú a közösségünk, szóval bárkinek segítünk, aki igényli, meg mi is igyekszünk kiterjeszteni a hálónkat a környezetünkben is. Nyilvánvalóan mindenkin sajnos nem tudunk segíteni, de a legjobb szándékaink szerint igyekszünk azoknak, akik ezt igénylik. Igazából kialakul, hogy egy-egy szolgálat alatt ki kihez kerül közelebb, ki kinek tud jobban segíteni, viszont nem ajánlatos és nem helyes, ha egyedül akarunk megoldani egy-egy nehezebb helyzetet. A szolgálat személyes legyen, ne egyéni. Miért? Mert együtt vagyunk erősek. Jó, ha van valaki, akivel ezeket a dolgokat meg tudjuk beszélni; akár például azt, hogy mit látunk az utcán, mit látunk egy-egy szegény család életében. Nagyon fontos, hogy közösségként tudjunk együttműködni, mert maga Jézus kéri, hogy maradjunk egységben és szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket. Jézus kettesével küldte a tanítványokat, és ez számunkra is fontos, például azért is jövünk ide is ketten, hogy így jobban tudjuk képviselni a közösségiséget.

R. Zs.: Ha segítetek valakin, vagy egy családon, vagy egy kisebb közösségen, nyomon követitek a sorsukat, további életútjukat vagy ezek inkább egyszeri, alkalmi segítségnyújtások?

Niki: Hát persze! Van legalább öt-tíz család, akiket régóta, hat-hét éve ismerünk, sőt, van olyan, akiket a közösség régebbi generációja 15-20 vagy még több éve ismer. Őket abszolút nyomon követjük, ha képben vannak és eljönnek hozzánk, vagy fel lehet velük venni a kapcsolatot. Ez már csak úgy lehetséges, ha a barátság nagyon személyes. Gyakran úgy van, hogy egy-egy család egy-egy közösségi tagra van „bízva” láthatatlanul.

R. Zs.: Mint egy őrangyalra?

Niki és Adél: Igen! Olyasmi, igen! Az idősek vagy a hajléktalanok gyakran mondják nekünk egy-egy látogatás után: „Ti angyalok vagytok!” Ehhez pedig elég egy-egy apróság: télen egy takaró, forró tea az utcán…

Niki: Csak akkor azt nyilván meg kell beszélni, hogy a terheket hogyan osszuk meg. De ezek általában szépen el vannak rendezve.

R. Zs.: Vannak „sikersztorik”, amikor azt látjátok, hogy valaki nagyon szépen talpra tudott állni és visszaintegrálódott a társadalomba?

Niki: Van, van, van.

Adél: Van. Például Attila, aki az utcán élt és drogozott is.

Niki: Ő úgy állt fel, hogy hajléktalanszolgálaton Bálint és Anita ismerkedett meg vele. Aztán Attila börtönbe került, és ők tartották vele a kapcsolatot. Annyira erős volt a barátság közöttük, hogy nekik köszönhetően tényleg fel tudott épülni. Mások is segítettek neki, de Anitáról, Bálintról és a közösségről mindig megemlékezik, amikor gyógyulásáról és megtéréséről akár nagyobb nyilvánosság előtt is beszél.

Adél: Viszont vannak szomorú, de szép történetek is. Például volt egy hajléktalan barátunk, akit Scooternek becéztünk, és vele az történt, hogy egy fiatal egyetemista lány, Bogi kísérte az utolsó útján. Ott volt vele a halála pillanatában. A mentők csak több nap után vitték kórházba. Addigra olyan szörnyű állapotba került, hogy már kukacok másztak elő a lábából. Kudarc, vereség? Igen, a társadalom és az emberség veresége. De siker is, mert nem halt meg egyedül. Ott volt vele egy barátja, Bogi. Egyébként Európa-szerte minden évben van egy misénk az elhunyt hajléktalanok emlékére. Budapesten Scooter miséjének hívjuk.

R. Zs.: Egyébként miért Scooter volt a neve?

Niki: Van az énekes, az a „dídzsés” és őróla.

Adél: Őróla. Ő választotta magának, nem?

Niki: Nagyon szerette ezt a Scootert és volt egyszer, hogy odaadtam neki a fülhallgatómat és akkor egy Scooter-számot hallgatott, szóval tényleg nagyon szerette. Fájdalmasok voltak a saját életével kapcsolatos lelkifurdalásai, az érzelmi csalódások, sebek. De nagyon jószívű volt. Van róla, azt hiszem, cikk is.

R. Zs.: Sok mindent elmondtatok már, de a segítségnyújtás gyakorlati részéről még meséljetek!

Adél: Annyit még hozzátehetünk, hogy szerdán és pénteken is van szolgálatunk. Az ima után van a vacsora, amelyet a szegény barátaink közül többen a IX. kerületi Gát utcai Kaniziusz Szent Péter templomban fogyasztanak el, asztalnál ülve, kulturáltan. Van, akit mi keresünk fel. Általában szerdánként melegétel, viszont péntekenként csak hideg. Csoportokra oszlunk és Budapest különböző nagyobb terein vagyunk: Kálvin, Deák, Astoria, Rákóczi, Blaha, Nyugati stb. Ott vagyunk imán, ott vannak a miséink és ott érdemes minket keresni is. Van egyébként ruhabörzénk is hajléktalan nőknek, meg vasárnapi ebédjeink is vannak…

Niki: …havonta egyszer. Oda kihozzuk az időseket az idősek otthonából, családok jönnek és hajléktalanok is. Akkor tényleg ilyen nagy családi hangulat van; nem csak eszünk, hanem utána van, aki a hajléktalanok közül elmondja az egyik versét, meg van egy idős bácsi, aki mindig valamilyen hangszeren játszik… A barátság csúcspontja a karácsonyi ebéd: december 25-én vagy a Párbeszéd Házában, vagy a terézvárosi vagy a józsefvárosi templomban terítettünk kétszáz szegényre, mint az őskeresztények, akik az eukarisztikus lakomát agapéval folytatták. Ezt a hagyományt igyekszünk mindenütt a világon, ahol vagyunk, feleleveníteni. Ilyenkor együtt eszünk: a közösség azok családja akar lenni, akiknek nincs családjuk.

Egyébként vannak néha külön kérések is; volt, hogy valamelyik menekült ukrán családnak segítettünk házat festeni, vagy elvinni székeket; de volt, akit az önkormányzatba kísértünk el.

R. Zs.: Szóval nem csak anyagi segítséget nyújtotok.

Niki: Nem.

Adél: Sőt, igyekszünk, hogy ne az anyagi vonzat legyen a lefontosabb. Azt szeretnénk, ha inkább baráti kapcsolat lenne közöttünk, aminek adott esetben persze anyagi segítség is lehet a jele.

Niki: És akár nagyon konkrét helyzetekben is tudjunk mellettük állni – volt, hogy zárcserében segítettünk.

R. Zs.: Tehát azért tesztek, hogy azoknak az embereknek, akik valamilyen okból és szempontból a társadalom perifériájára kerültek, újra meglegyen, kiépüljön a bizalma a társadalomban, vagy legalábbis a közösségben való létezésben?

Adél: Igen, ez is egy nagyon fontos faktor szerintem.

Niki: Mi megadjuk az esélyt nekik, és aztán nyilván rajtuk is múlik, mennyire nyitottak erre. Van, aki nem feltétlen, van, aki nagyon nyitott, és akkor megint egyéne válogatja, hogy a sikersztori hogyan tud felépülni.

III. A béke szinonimái

R. Zs.: Mit tanácsolnátok azoknak, akikben szintén ott munkál a tettvágy a segítségre, de nem biztosak benne, hogyan is kezdjenek hozzá, mit is tegyenek?

Adél: Meg lehet nézni a www.santegidio.org oldalt, mert ott az egész világról vannak hírek, és a Sant’Egidio lényege, hogy ha kicsi is, de határok nélküli. Aki érdeklődik, először az imádságra járjon a már említett időpontokban (elsősorban szerda este fél hét), az említett templomba.

R. Zs.: Már rögtön egy alkalomra? Vagy ehhez előre szólni kell?

Niki: Nem feltétlenül. Ha az emberben van egy alapvető nyitottság, szerintem nagyon érdemes kipróbálni. Úgy  is lehet, hogy valaki egyszer eljön. Vagy a férjemnek például volt egy osztálytársa, aki a 13-14 éves kisfiát akarta elhozni a szolgálatra, és akkor nyilván először beszéltünk vele, hogy mit fog itt tapasztalni, milyen hangulat lesz. Szóval érdemes jönni, ha valakiben akár csak érdeklődés, kíváncsiság vagy nyitottság van. De fontos, hogy valamelyik meglegyen – vagy mindegyik. Van, hogy erre is meg kell érni, el kell érni egy szintig, szóval ez nem mindig magától értetődő.

R. Zs.: De ezek szerint vannak, akik már ebbe nőnek, nevelődnek bele kiskoruktól kezdve. És ez nagyon nagy dolog szerintem.

Niki: Igen.

Adél: Ha valaki szorong, vagy van benne némi aggodalom, akkor talán jobb, hogyha felteszi előre a kérdéseket, és esetleg együtt elmegyünk a szolgálatra. Az is fontos, hogy közben se érezze magát egyedül, ezért ott is igyekszünk egyszerű feladatokkal bevonni az újakat, mondjuk egy-egy szörp készítésével, vagy akár bemutatni őket egy-egy szegénynek, tehát nagyon szeretjük integrálni az új embereket, mert ez fontos.

R. Zs.: Szóval nem feltétlenül van mindenki rögtön beledobva a mély vízbe, hanem mindenki a saját tempójában halad, igaz?

Niki: Nem. De én például szerettem, hogy bele voltam dobva.

Adél: Én is.

R. Zs.: Akkor térjünk rá a béke kérdésére, ami engem most azért is foglalkoztat különösen, mert akár Magyarországon, akár globálisan a közbeszédben is gyakran tárgyalt téma, főleg a jelenleg zajló háborúk kapcsán. Viszont sajnos sokszor inkább csak politikai jelszóként, kiüresedő fogalomként kerül elő. De azok alapján, amit olvastam rólatok előzetesen, illetve amik már itt is elhangzottak, a Sant’Egidio esetében mást lehet kiemelni a kérdéskör kapcsán. Számomra az a nagyon szimpatikus, hogy ti alulról szerveződve, önmagatokban és a kisebb közösségekben is a békét keresve próbáltok tenni egy még nagyobb, még átfogóbb békéért. Olvasható rólatok, hogy a közösség béketárgyalásoknál is segédkezik (például a Guatemalában évtizedeken át tartó polgárháborús helyzet megoldásában, majd Mozambikban is részt vettek a háborús helyzetek enyhítésében). Hogy kell elképzelni egy ilyen béketárgyalást? Mi a közösség feladata benne? Vannak szakembereitek is, vagy ti működtök együtt más szakemberekkel?

Adél: A természetvédőknek van az a szlogenje, hogy „Gondolkodj globálisan és cselekedj lokálisan!”, és ez valószínűleg nálunk is így van. Először is a saját békénket, utána pedig a közösségünk békéjét kell megteremteni, és azt remélni, hogy ez a nagy világpolitikai folyamatokba is be fog gyűrűzni. Mi ebben reménykedünk. Nagyon fontos továbbá a párbeszéd. Andrea Riccardinak van egy könyve, az Együttélés, ami tulajdonképpen válasz Samuel P. Huntington Clash of Civilizations című könyvére. Az összecsapás helyett a párbeszéd az, amit a közösség nagyon fontosnak tart, mert ez az, ami a béke megteremtését is eredményezheti. Nekünk nincsenek diplomatáink vagy politikai szakembereink, azaz ha vannak, akkor azért vannak, mert szeretettel érdeklődtek egy-egy probléma iránt. Így lehetett sikeres a mozambiki békekötés 1992-ben, ahol a közösség részéről közvetítők még az új alkotmány megszövegezésében is részt vettek, pedig nem is voltak jogászok. De beleásták magukat az anyagba. Vannak azután béketalálkozóink, amelyek a vallásközi párbeszéd eseményei, amiben nagyon hiszünk. II. János Pál pápa példaképünk: ő 1986-ban Assisibe hívta a keresztény egyházak és világvallások képviselőit, hogy a békéért imádkozzanak: tehát nem egymás ellen, mint korábban, hanem egymás mellett a békéért. Az idén Párizsban volt hasonló találkozó a közösség kezdeményezésére: „Elképzelni a békét, Imaginer la paix” – ez volt a mottó. A béke álom, de felelősség, kötelezettségvállalás is. Ami pedig Mozambikban volt, az úgy működött, hogy a közösségnek vannak barátai, akik meghívtak a háborúban álló országokból személyeket, például a mozambiki események kapcsán a kormány vezetőjét és a gerillák vezérét, akik eltöltöttek egy-két hetet a közösséggel Rómában, és ennek nyomán indult meg ez a béketárgyalás. Nem ideológia vagy stratégia által vezérelt folyamat, hanem személyes barátság állt a háttérben.

R.Zs.: A béketárgyalásokon kívül milyen tevékenységet folytattok háborús helyzetekben? Az orosz–ukrán háború kapcsán volt vagy van tervben hasonló folyamat?

Adél: A magyarországi közösségből néhányan többször jártak az ukrajnai Lembergben. Ott adományokkal, pl. számítógépekkel, szünetmentes tápegységekkel és közös gulyáslevesfőzésekkel segítették az ottani közösséget és a szegényeket. Januárban száz főre főztek gulyást, amit elneveztek „békegulyásnak”, és egy városi parkban, a téli hidegben hajléktalanoknak és más szegényeknek osztották, de volt köztük olyan asszony is, akinek a lakását orosz bombatalálat érte. Emellett minden évben a Balatonon táboroztatjuk az ukrán gyerekeket és családjaikat. Vagyis az anyukáikat, mert az apukák a fronton vannak. Azt gondolom, ezáltal is hozzájárulunk a béke építéséhez. Nekünk a béke nem politikai jelszó. Ezt is az evangéliumból vesszük. A béke valóban fontos lenne minél magasabb szinten.

Niki: Meg nagyon fontos kiegészíteni két szóval: szolidaritás és szelídség. Szelíden kell hozzáállni, mert ez segít ezeket a kiélezett arcvonásainkat, jellemvonásainkat picit letompítani.

R. Zs.: Ez a két szó, a szolidaritás és a szelídség a béke szinonimáiként is értelmezhetők?

Adél: Teljesen.

Niki: Szerintem a szolidaritásnak nagyon sok köze van hozzá.

R. Zs.: Én talán a szelídségben is érzem ezt.

Adél: Igen.

R. Zs.: Amikor a háborúra gondolok, mindig olyan nagy horderejű események jutnak eszembe, amelyek az egyénen messze túlmutatnak, és ha csak nem döntéshozóként vesz részt bennük, ágenciája sincs igazán, amellyel hatni tudna rájuk. Persze az ezen események szempontjából apró cselekedetekben is ott rejlhet a béke magja. Egyénként, civilként mit tehetünk a békéért?

Adél: Azt, hogy nem hagyjuk szó nélkül azt, hogy háború van. Tehát nem próbáljuk eltussolni azokat a problémákat, amelyek jelen vannak egy háború kapcsán. Nem hallgatjuk el, hogy milyen szenvedésekkel, milyen társadalmi igazságtalanságokkal jár egy háború. És mindenki a saját meggyőződése alapján – mi akár az imával vagy a szolgálattal, de más a sajátja alapján – próbál a háború ellen felszólalni és felhívni a figyelmet a problémájára.

Niki: De akár lokális szinten is gondolkodhatunk. Szerintem a mindennapi életünkben ez segíti azt, hogy nyitottabb szemmel járjunk a környezetünkben. Akár hajléktalanok, vagy egy segélyhívás kapcsán, vagy más helyzetekben is sokkal emberiesebben reagáljunk, meg tudjunk állni. Ez mégiscsak ad egy ilyen finomított, emberibb arcot nekünk, és azt, hogy jobban jelen tudunk lenni a rászorulók számára.

R. Zs.: Tehát a békére sem csak szerdánként van szükség és nem csak háborús helyzetekben.

Niki: Nem.

Adél: Mindig.

Az ELTE Online fényképeit Baló Tímea készítette.