Tömő Ákos A budai Fonódó. Suhanó Duna-part, csendbe burkolózó Hűvösvölgy, az egyenesen is kanyargó Váralja vagy a buborékba fúló Budafok. Megannyi sárga csík tekereg inda módjára a főváros B betűs oldalán, s mi nap mint nap láthatjuk ablakaikból az ismert csodákat: a Várat, a Gellérthegy hatalmas szikláját, a Városmajor patinás villáit. De mi a helyzet a rejtett varázzsal? Egy-egy balkonnal, a fátyolként összeboruló ágak játékával, a kávé- és péksütemény-illatú kis közökkel? A megélt pillanat varázsával. Mert minden egyes megálló megannyi történetet rejt, emberi sorsokat, a Múlt és a Jelen összefonódását.
Az ehhez hasonló nagybetűs pillanatok megélésében segédkeznek a kávézók. Otthonos zugok, elmélyülésre vagy épp a zsivajban való elveszésre alkalmas helyek, amelyek nagyszerű kiindulópontjai az érzéki és vállalkozó szellem intellektuális kalandozásainak. Hajdanában Budapest Közép-Európa egyik kávéfővárosa volt. A békebeli idők azóta korrá nemesedtek, ám az ízek és a történetek megmaradtak. Sőt mi több, gazdagodtak. Ezt a gazdagságot segíti feltárni és megélni a 19-es járat, amely úgy is ismeretes, mint: a Cukorvillamos. Tömő Ákos írása.
A cikksorozat a 19-es Cukorvillamos projekt részeként valósul meg.
Szól a hangosbemondó. „A Gárdonyi tér következik!” Itt dobog a Bartók Béla Boulevard szíve. A tér közepén a névadó szobra áll őrt rendületlen, immáron 91 éve. Az alakok mögött, s fölött pedig valóságos palotaként ragyog az 1911-ben épült, egykoron Csontváry Kosztka Tivadart és a földszinti kávézóban Karinthy Frigyest is vendégül látó Hadik-ház. Ám az utazás a koponyám körül most mégis elmarad, a célállomás ugyanis nem ez. A 20. század egyik legnagyobb magyar írójától pár méterre egy örökforgó hőlégballon jelzi, hogy a Bartók Béla út 46. szám alatt lelt otthonra ugyane század egyik legeredetibb alkotóművésze, Gross Arnold.
Ide már betérni is az Öröm ünnepe. A 2014-ben nyílt – Gross Arnold Galéria és Kávézó: Arnoldo névre hallgató – budai művészkávézó egyetlen helyiségben sűríti össze azt a hatalmas életművet, amelyet Arnoldia varázsvilága teremtett és teremt mind a mai napig. Az Atmoszféra, a 21. század egyik egyre inkább feledésbe merülő szava lengi be a helyet, ahol a külső és belső szemeivel egyaránt figyelő ember hamar kapcsolódásra lelhet. Merengésre ott van a kissé különös A nyáron törpéket hoztak a balatoni gólyák című dioráma előtti asztal – a kompozíció Gross Arnold és Rékassy Csaba közös alkotása (1982) –; hátunk mögött a tanúhegyek ősi nyugalmával és egy zöldbe borult, sosemvolt Balaton igézetét hordozó olajfestménnyel. S ha feltekintünk a szemközti falra, ott függ a lelki iránytűként szolgáló Az öröm ünnepe (1964), a párkányon a szimbolikus tárgyakkal. A kalandvágyra utaló földgömbbel, az emlékezetet kattanásig megőrző filmfelvevőgéppel és a kötött pályán csühögő-pöfögő gőzössel, az otthon-kabin állandó biztonságával. Baráti beszélgetésekhez a panorámaablak gyermeki játékkockái nyújtanak plusz társaságot a beszéd foszlányait az égig juttató légballonokkal, míg a gyermekekre ott vár a kis barna asztal, a mesekönyvek oldalán. Murr Kandúrnak azóta ugyan nyoma veszett, pedig E. T. A. Hoffmann klasszikus-fantasztikus, bár egyáltalán nem mesének – sőt nagyon is komoly regénynek – számító történetét épp Gross illusztrálta 1967-ben. Egyes könyvtárak polcain talán még ma is ott vigyorog ránk. Csak el ne csábítson bennünket vigyorával Alice Macskája…
Az emeleti galéria képletesen és valóságosan is az ifjúság birodalma. Mozdony-makettek, a gyermeki szemeket ámulatba ejtő kristályok és a szíveket a szem útján megnyitó művészeti albumok közt, ha végleg magunkba szívtuk a hely hangulatát, s magunkévá tettük a falakon függő vásznakról áradó szellemiséget, akkor itt az idő, hogy egy ínycsiklandó sütemény vagy kávé – a szerző tippje: melange – mellett ténylegesen megismerkedjünk a névadó Gross Arnolddal.
A kertvége játékai (1988) című kép jobb alsó sarkában a mozdonyok két szót húznak maguk után: Torda és Aranyos. Ugyanis itt látta meg a napvilágot 1929. november 25-én Gross Arnold, a festőművész Gross Károly és Kovrig Ilona gyermekeként. A szeretetben és a művészet, valamint a természet igézetében felcseperedő Arnold igazi idillként élte meg ezt az időszakot, amely szépen visszaköszön a nosztalgikus visszavágyódást és a megélt varázslatot egyaránt megörökítő A Tordai műterem I. (1965); a Tordai műterem II. – Édesanyám virágoskertje (1971) vagy a Tordai kert II. (1989) alkotásokon. A világirodalom szintjén talán Nabokovnál találni hasonlót, a szókockákból felsejlő, a Léthé vizébe vesző századfordulós kékköd Oroszországról…A Nagy Lepkevadász Arnoldiában? Írás közben jön meg az ihlet a könyves barangoláshoz, de most vissza a rézkarcok és festmények világához.
A családi idillnek a történelmi események vetettek véget. Noha a második bécsi döntés (1940) értelmében Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, a szülőváros épp kívül esett az új határok vonalán, a Gross család pedig jobbnak látta, ha átköltözik a „Körös-parti Párizsba” a pezsgő kulturális életéről ismert Nagyváradra. A kertben való festegetés után Arnold immáron tudatosabban készült a művészi pályára, s ebbéli lendületét még a világégés viharai sem törték meg. A második világháború lezárultát követően Nagyváradot ismételten visszacsatolták Romániához, a mindössze tizennyolc esztendős ifjú pedig úgy döntött, nem marad tovább, s a család támogatásával 1947. augusztus 14-én éjjel, titokban átszökött a határon, hogy Budapestre felutazva új életet kezdhessen.
Ez az új élet a budapesti Iparművészeti Iskola falai között kezdődött, ahová Gross rendkívüli hallgatóként rögvest felvételt nyert 1947 őszén. S ahogy az az egyetemistáknál gyakran lenni szokott, ebben az életszakaszban forrt ki oly nagy hévvel az az egyéni és sajátos látásmód, amely aztán egy életre útitársul szegődött mellé. Tanulmányai elején főként a tájképek és a különböző irodalmi művekhez készült, hallgatótársai közt is népszerű sokszorosított metszetei voltak meghatározóak. Kedvelt helyszínek közé tartozott a budakalászi vagy Pomáz környéki táj, míg az ötvenes évek közepén egy időre a „magyar tenger” selymesen hullámzó vidéke lett a főszereplő alkotásain, amelyek közül kiemelkedik a Balaton (1954), a balatongyöröki hegyoldalon a nézőnek háttal ülő, a romantikus fantáziát szárnyára vevő emberpárral. Ezzel egyidőben pedig már készülődött a belépés egy új, és sajátságosan egyedi varázsvilágba.
Az Előtér-tanulmány (1954). A kép bal oldalán, a facsonkból sarjadó virág alatt egy férfi figurája szemléli a vadul burjánzó természetet. Szemével talán különös lényeket és összefonódásokat keres, miközben ő maga (talán végzetesen?) oda van kötözve saját fájához. Valóságos belépő ez, amely néhány éven belül egy komplex, de minden vonásában nagyon is organikus és barátságos világgá válik, amely szinte teljességgel eltér a korban uralkodó, bár az ötvenes évek második felétől némiképp enyhülő szocialista művészeti kánontól. Az igazi kiteljesedés aztán a hatvanas években jött el. Az egymással nagy szeretetben élő, meséket megidéző emberi és félig emberi figurákkal, mosolygó virágokkal és egymásra épülő házakkal – vagy talán embereknek szánt játékkockákkal – ékesített „mikroszürrealista” képei olyan egyedi világlátásba engednek betekintést, amely párját ritkító volt nemcsak az akkori magyar, de a kortárs nemzetközi művészetben is. Az új szemléletmódhoz új témák is társultak: ekkor lépett be a képbe a gyermekkorból ismert, s azóta sajátossá tett kert, vagy a város, amely mégis elütött az akkori Magyarország paneltömbök köntösébe öltöző metropoliszától. A teljesség igénye nélkül ekkor készültek máig legismertebb alkotásai: A csodálatos virágok (1963); Az öröm ünnepe (1964); A művészek kertje a barátkozások országútján (1966); a grossarnoldosan budapesti A kék álmok városa (1968); vagy a művészet apoteózisát hirdető A művészet dicsérete (1969).
S ehhez társult a világ térbeli kitágulása is. Olaszország és Róma, Németalföld és Brüsszel, Los Angeles és India – ízek, színek és kultúrák tükröződnek vissza olyan remekműveken, mint a Római spanyol lépcső (1971), az India tavasza (1969) vagy a Brüsszeli vasárnap (1972). A kavargó és életteli zsivaj egy idilli, már-már a hétköznapi emberen túli szférát tár elénk, amely tele van ártatlansággal és szépséggel, gyermeki bájjal és lágy női vonásokkal.
Az 1970-1980-as évek azonban változást hoztak a kortárs művészeti áramlatokban, s a neoavantgárd és a lemeztelenedett absztrakció világába már egyre kevésbé illett bele a mesélő grafikus. Az utókor szerencséjére az egyre nagyobb modellvasút-, ásvány- és madárgyűjteménnyel rendelkező Gross figyelme ekkoriban fordult a dioráma felé, s az eddig is eleven képei immáron térbeli dimenziót öltöttek. Arnoldia elkezdett tehát emberi alakot formálni, és egyfajta alternatív valósággá válni, ám közben egy pillanatra sem feledte el azt a játékosságot, amely ősforrása volt a művészet kertjének. Eme pályaszakasz csúcsát a Kertvárosi álom (1982) című alkotása jelentette, amelyet élete alkonyán maga a művész is fő műveként nevezett meg.
Az 1990-es évektől az egyre többet betegeskedő és mellőzöttségét nehezen viselő művész már kevesebbet alkotott. Ehelyett inkább az életmű rendezésre és rendszerezése kapott kiemelt hangsúlyt, amit tanúsítanak a különböző kisebb tárlatok és a megannyi interjú, ami vele készült. Ám szellemének egyik legmaradandóbb helyszíne mégis a Bartók Béla úton található Gross Arnold Kávézó és Galéria, amelynek létté válását a nyolcvanhat éves korában (2015-ben) elhunyt mester még személyesen megélhette Az átadás napján ő volt az, aki átvágta a friss szalagot, megnyitva ezzel egy újabb előteret. Pont mint 1954-ben… S ahol egy kávé mellett azóta is gondolkodhatunk Gross Arnold megható szavain:
„Az ember, tudjuk, csak egy porszem a világmindenségben. De ahogy a porszemen átvilágít a nap, megcsillan a napsugár, úgy az emberen is átfénylik az egész világmindenség.”
A kávézó és galéria weboldala a következő linken érhető el: https://www.grossarnold.com/
(Folytatjuk.)
A kiemelt kép és a kávézótól készült fényképek forrása: https://www.grossarnold.com/arnoldo
