Locker Dávid Váltakozó intenzitású esten vehettek részt azok, akik ellátogattak április 6-án a magyar irodalmárértelmiség lassan otthonná kuckósodó törzshelyére, a Nyitott Műhelybe. Az est témája, ahogy a cím is ígérte, a József Attila Kör sorsa volt, annak kezdetétől a fénykoron át egészen a hanyatlásig. A meghívottak Szilágyi Ákos, Menyhért Anna, Balogh Endre és Gaborják Ádám, a JAK korábbi elnökei voltak (igaz, jócskán foghíjasan), akiket Svébis Bence és Karafiáth Orsolya kérdezett.
A beszélgetés már csak kronológiai okok miatt is a rangidős Szilágyi Ákos visszaemlékezéseivel kezdődött, aki, mint elmondta, „dicsérni jött a JAK-ot, nem temetni”. Szilágyi felidézte a ‘73-as alapítás körülményeit, amelyben jelentős szerepet játszott a ‘68-as forradalmi hév, Dobozi Imrének, az Írószövetség elnökének gyanakvó szemöldöke és Aczél György telefonhívása. Kevésbé költőien: az eleinte Fiatal Írók József Attila Szövetségeként megalapult csoportosulásban Aczél egy ‘56 veszélyét magában hordó, újabb Petőfi-kört látott, Dobozi pedig attól tartott, hogy a forrongó fiatalok egy másik, konkurens Írószövetséget akarnak létrehozni. Szilágyi elmesélte azt az ominózus esetet is, amikor Aczélék ‘81 márciusában annak rendje és módja szerint beidézték őket a (párt)bizottság elé; Dobozi az utóbb említett gyanúját kérdés formájában nekik is szegezte, ultimatív jelleggel. Ezen a délutánon el is dőlt (egy kis időre) a FIJAK sorsa, az elnökség ugyanis nem volt hajlandó egyértelmű nemmel vagy igennel válaszolni az abszurd kérdésekre – ennek hatására aztán felfüggesztették a kört, mely aztán ‘81 júliusában már a ma ismert JAK-ként alakulhatott újjá. A történethez az is hozzátartozik, hogy ‘80-ban rendeztek egy gyújtó hangulatú konferenciát Szentendrén, ahol baloldalról illették kritikával a Kádár-rendszert – talán ez is hozzájárult a szervezet felfüggesztéséhez.
Karafiáth azzal görgette tovább a beszélgetést, hogy a JAK jelentősége mintha éppen a ’90-es évektől kezdett volna csökkenni, nem függetlenül attól, hogy a rendszerváltás utáni környezetben kiveszett a szervezet vitorlája mögül az ellenzéki szerepvállalás hátszele. Szintén nagy érvágás volt, hogy a ’90-es években nem csak a vállalkozások, hanem – a sokszor csak négy-öt tagból álló – írószervezetek is megszaporodtak, melyeknek lelkes tag-alapítói előszeretettel vették fel az érdekképviseleti szerveknek járó állami támogatásokat és a kuratóriumi helyeket, például a József Attila-díj bizottságában. Ahogy azt Szilágyiék frappánsan megfogalmazták: a ’90-es évek nem csak az olajszőkítésről szólt: mindenki mindenhol azt nyúlta le, amit csak tudott.
Balogh Endre arról beszélt, hogy a megváltozott demokratikus kondíciók között a szervezet inkább depolitizálódott, és elsősorban a különböző korú és lakóhelyű fiatal irodalmárok összekötésére fókuszált. Ahogy Gaborják Ádám is említette, a kétezres évektől kezdve inkább a szakmai érdekképviselet volt a JAK fő funkciója.
A vezetést a ’90-es években átvevő Menyhért Anna kissé kritikus is volt ezzel az időszakkal kapcsolatban. Az ellenzéki szereptől inkább az alkoholizálás és a hermeneutika vette át a terepet – legalábbis a híres-hírhedt tatai JAK-táborral kapcsolatban ez volt az élménye. Az anyagi ügyek már ekkor sem voltak a legjobbak. Például a Móricz Zsigmond-ösztöndíj pénzeit – amelyeket ekkoriban a JAK kezelt – Menyhért szerint menet közben másra csoportosították át. Szerencsére a ciklusa végére sikerült rendbe hozniuk a költségvetést. Ebben egyrészt Menyhért „menedzseri szemlélete” segített, másrészt az ekkoriban itthon is elterjedő európai mintákat használó civil szervezeti modellek, melyekben meglepő módon a JAK-ból éppen kiváló Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) akkori elnöke, L. Simon László segített. Ha jól sikerült értelmeznem az elmondottakat, a FISZ kb. ez idő tájt lejátszódó kiválása része volt egy ’98 és 2002 között végbemenő általánosabb ideológiai törésnek; ekkor vált ki a Szépírók Társasága is az Írószövetségből. A turáni átok, szekértáborharc és egyéb közhelyek ismeretében mindez nem igazán lepett meg – az már annál inkább, hogy, amint Menyhért elmondásából kiderült, a kétezres években komolyan felmerült, hogy (újra)egyesítik a két fiatal irodalmi szervezetet, ami számomra az irodalmi integrációm kezdetén (amikor még volt JAK) teljesen észszerűnek tűnt, hisz nincs sok értelme két körbe osztani egy olyan egyébként is marginális és sérülékeny csoportot, mint a fiatal íróké. Az ötlet tehát valóban felmerült annak idején – csakhogy mindkét szervezet tagsága leszavazta. Hiába, olyan nekünk, magyar íróknak a klikkesedő gyűlölködés, mint a mindennapi kenyér.
Az este utolsó harmadában arra terelődött a szó, ami, úgy sejtem, a legtöbb hallgatót érdekelte: a JAK megszűnésének históriájára. Balogh Endre elmondta, hogy már a saját elnöksége alatt megszűnt egy olyan állami forrás, amelynek hiánya erősen megrogyasztotta a szervezetet. „Ekkor kezdtek kiütközni a hanyatlás első jelei” – mondaná a két világháború közötti szellemtörténész. A Baloghtól a vezetést átvevő Gaborják ennek ellenére, amint költőien fogalmazott, egy (anyagilag) kristálygömbhöz hasonló transzparenciájú szervezetet adott át az utolsó elnökség részére. Az estét moderáló Svébis Bence itt tette hozzá azt, hogy bár átlátható, de nem működő szervezetet.
A beszélgetés innentől erősebben a megszűnés konkrét előzményeire és körülményeire fordult rá, s vált ezzel együtt intenzívebbé. Ennek politikai-kulturális kontextusához az akkortájt fellángoló, kormánypárti körökből gerjesztett kultúrharc is hozzátartozik. A JAK tagsága között emiatt ki is éleződtek az ellentétek: a tagság egyik fele inkább az aktívabb politikai szerepvállalás felé tolta volna el a szervezetet, míg a másik fele inkább kimaradt volna a kultúrharcos csatározásokból. Ha jól sikerült kivennem, Gaborják az utóbbi csoporthoz tartozott.
A megszűnés egyik fontos momentuma az volt, mikor a JAK nehéz helyzetéről szóló közgyűlés jegyzőkönyvét valaki kiszivárogtatta az ORIGÓ-nak, amely aztán egyfajta liberális kikeltetőként tüntette fel a szervezetet, mely ráadásul még lop is. Ahogy Gaborják fogalmazott, ez volt a JAK „erkölcsi mélypontja”. „Árulás”, tette hozzá vehemensen Szilágyi Ákos. Egy olyan árulás, amely lényegében földbe tiporta a szervezet morálját.
Persze mindennek háttere – legalábbis a résztvevők nagy része szerint – az akkori vezetőség (pénzügyi, szervezői stb.) dilettantizmusa volt, amelynek komoly költségvetési hiány volt az eredménye. Ráadásul, némiképp rendhagyó módon a „kapitány először hagyta el a süllyedő hajót”, ahogy Gaborják Ádám fogalmazott.
Az akkori helyzetből a szót kérő, a süllyedő hajót anno többekkel együtt menteni próbáló Kellermann Viktória adott ízelítőt: a szervezet 11 millió forintos hiánnyal küzdött; számlák az utolsó két évről nem voltak rögzítve; illetve az elnyert pályázati pénzeket sok esetben rosszul költötték el (pl. egy 1,5 milliós konferenciatámogatásból csak 150 ezer került célszerű felhasználásra).
A dolgot tovább nehezítette, hogy az utolsó elnök, Nagy Kata lényegében elérhetetlenné vált; nélküle ráadásul pályázni sem tudtak. Személy szerint kíváncsi lettem volna az akkori vezetés nézőpontjára is, mert, mint ahogy leszűrtem, az anyagi pontosság egyébként sem volt mindig jelen a szervezetben – a mellettem ülő Margócsy István tanár úr például akkor vált nagyon haragossá, mikor Menyhért Anna arról mesélt, hogy az ő ideje alatt valaki levett a JAK-pecséttel 800 ezer forintot (akkori árfolyamon!) a szervezeti bankszámláról – de, mint ahogy később megtudtam, egy ilyen nyilvános beszélgetés vagy számonkérés még ma is lehetetlen.
A végszavak meglehetősen vegyes hangulatúra sikeredtek. Gaborják Ádám és Balogh Endre gondolata kifejezetten szép volt arról, hogy a JAK-ban közösen gyakorolhatták a demokráciát és az önrendelkezést. Az este végén szót kérő Borsik Miklós viszont arról beszélt nekünk, hogy, míg a nála idősebb generációknak valóban közösségi élményt jelentett a JAK, addig az ő nemzedékének csak sérelmek jutottak eszébe arról a szóról, hogy József Attila Kör. És ami igazán szomorú, hogy ez számomra választ adott azon kérdésemre is, hogy miért nem gondolkodik senki a JAK újraalapításán.
