Zsófia Ráday A magyar költészet napja alkalmából szerkesztőségünk kedvenc verseivel készült az ELTE Online olvasóinak.
Gecse Zsófi
Ady Endre: Párisban járt az Ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
–
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
–
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
–
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Az elmúlás melankóliája Ady-módra, hangulatos párizsi atmoszférával, felszín alatt lappangó szomorúsággal megspékelve – a Párisban járt az Ősz keserédessége igazi lélekállapot, ami nem csak kamaszkorom egyik meghatározó versévé emeli a művet, hanem még most is képes elvarázsolni.
Gönczi Dorina
Szabó Lőrinc: Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.
– Nem, nem, bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
mint ártatlan virág az éji réten,
és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol,
kitakarózva, önfeledten… Óh,
hadd szívjam messziről hajad szagát,
hadd nézzem élő csontjaid s husod
isteni-mély nyugalmát – : hátha mégis
enyhülne bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
mely téged is csak rettegve kiván
s melynek szülője és dajkája csak
a rossz lélek s rossz lelkiismeret.
Félek tőled és őrjöngve kivánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez… Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd, mert
azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád: az én tépelődő
s máskor eszeveszetten állati
szerelmem néked visszás, érthetetlen…
Igazad van… Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük
s máris egymásban alszunk -: igen, így
süllyedünk vissza istenbe, csak így
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
melyeknek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Szabó Lőrinc versei mind meghatározó mérföldköveit kísérték át az életemnek, jelen pillanatban ez az önuralom áll hozzám legközelebb, amit ez a lírai alkotás képvisel. Tavasszal kivirágzik a szerelem.
Madaras Márton
Arany János: A hajótörött
Midőn még életet
Gondoltak benne a habok,
Elrablák tőle az
Utolsó deszka-darabot;
Midőn halottnak gondolák,
Nem adtak néki temetőt,
Kietlen partra hurcolák:
Temesse majd el ott a föld.
Féljétek Istent, emberek!
Szegény hajótörött kiált;
Adjatok néki enyhelyet,
Táplálékot, meleg ruhát.
Még tennap kincsei
Terhét emelte sok hajó,
Hol viselős vala
Milliókkal a millió:
És nem gazúl gyüjtött vagyon,
Özvegyek, árvák könnyei,
Hanem kitűrés, szorgalom
Veritékből lett gyöngyei.
Féljétek Istent, emberek!
Veszendő e világi jó;
A holnapig sem biztosít
Tömött szekrény, rakott hajó.
Még tennap azt hivé,
Kezében élte gyámola
S derülten int felé
A vénség biztos távola;
Hogy számadását megtevé,
Hiányos számra nem talált,
S ezen hitben nem rettegé
Ama nagy zérust, a halált.
Féljétek Istent, emberek!
Az élet számvetése csal:
Reménybukott szív halni vágy,
Koldús marad, meg mégse hal.
Arany János egyik legszebb és egyben legszomorúbb verse. Érződik benne az emberi élet törékenysége, mulandóság. Mindig amikor olvasom a latin; memento mori kifejezés jut eszembe.
Horváth Florencia
Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy
Halott apámnak
–
Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.
–
De néha, így november táján,
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok
– testednek hollétéről mit se tudván –
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.
–
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
–
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
– másnap lett volna a születésnapod –
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz – hogy integetsz!
–
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fűzabálás
vak képzelés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahol nincs keresnivalója,
az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta
átégeti a bőrt egy csillagon.
Nem akarok közhelyekkel élni arról, hogy mi jelenti számomra a verset, de az biztos, hogy Gergely Ágnes szövegei helyettesíthetik a definíciót. Kevesen tudják ilyen pontosan leírni a kimondhatatlan fájdalmat, olyanról beszélni, amire nincsen szó.
Simon Emma
Szabó Lőrinc: Tücsökzene
356
Elismerés
Vendégségben volt nálunk az apám;
roskatag már s nyugdíjas. Volt-e rám
büszke? – sohase tudtam. Sorozat
könyvem alig érthette. Neki csak
a visszhangjuk számított, gondolom,
s a család híre; így szomszédokon
mérte s a helyzetemen: ki vagyok;
s az bizony sanyarú volt. Míg papok
dicsértek – (Mihály bácsi!) – valamit
érzett, „amivel büszkélkedhetik”;
csakhogy Mihály már nem élt… Nos, hogy ott
volt nálunk s az új könyvre hallgatott,
a majdnem-kész „Tücsök”-re, hirtelen
itt-ott könnye buggyant, majd csöndesen,
mert Klára hivta, hogy kész az ebéd,
megigazitotta pápaszemét,
s szégyellősen magához szoritott:
„Hát ez, fiam… valami… nagy dolog.”
Szabó Lőrinc Tücsökzene című versciklusa valójában egy verses önéletrajzi regény. Gyermekkori emlékeivel kezdve foglalja rímekbe tapasztalatait, érzéseit. Az utolsó fejezetben kap helyet ez a személyes, érzelmes vers, amelyben édesapjára emlékszik vissza.
Korsós Gergő
Baka István: Yorick visszatér
A csillagok igen a csillagok
Az angyalok rangjelzései ott
Vannak hová felvarrta őket a
Mennyei káplár-hierarchia
De én Uram bakád én hol vagyok
S hogy közlegényként is ragyoghatok
Te tetted-é vagy én tettem magammal
Jó jó tudom sohase voltam angyal
S mégis üres fakózöld váll-lapom
Szebb mint amit Te hordasz válladon
Végül is hogy gondoltad az egész
Világot hol egészebb lett a rész
Mint kozmoszból varrt díszruhád a rend
Mit rég kihíztál és csillag-patent-
Ek ezre pattan rajta szét örökkön
(Rangjelzés vagy patent e képzavar
Ha téged nem hát engem sem zavar)
Körömpiszoknyi földünk s e piszokba
Amely fölött körmöd lerágott holdja
Fénylik vetünk és aratunk is rögtön
Hogy meg ne lásd hasznunk lehet belőle
Mert mint mi rád úgy köpnél rá a földre
Meg is tetted már Vízözön-alakban
S mi úszhattunk a mocskos-barna habban
Bárkánkra oly sebtében felpakolva
Egy listára került az eb s a bolha
De mégis mindig volt egy Ararát
S nem csókolgattuk zsarnokunk farát
Szőlőt ültettünk inkább hegy tövén
Lerészegedtünk s asszonyunk ölén
Alusszuk át azóta éjszakáink
Mit bánva Ábelt és mit bánva Káint
Az ősökért ne hidd hogy az felel
Ki nyíltan él s nem felhő rejti el
Mint téged és hitvány űzelmeid
Hogy Te vagy Isten egyedül ne hidd
Itt isten az kinek bár púp a hátán
Koalíciós partnere a Sátán
Hol jobbra ülve hol meg balra fent
Így működik az égi parlament
Voltam s vagyok de hogyha nem leszek
Hiányod lennék és nem érdemed
Bohócnadrágodon a luk hol épp
Résre talált s most szállong a sötét
S hidd csak tovább hogy a fekete lyuk
A segglikad hová minden bejut
S ki nem holott a funkciója nem
Ez voltaképp de tiltja illemem
Az olvasók előtt kiteregetnem
Hisz nem vagyok se csillagász se isten
Isten hát véled Istenem igen
Helsingőr úgy lebeg a semmiben
Ahogy Noé kasztrált hímtagja éppen
(Nem megható e bibliai képem?)
De hát mit ér a vén kasztrációja
Lányát fiát meghozta már a gólya
S elfetrenghet holtáig részegen
Véget nem ér amit e sárgolyóra
Kimért az Úr s akárcsak idelenn
Kétharmaddal dönt a történelem
Fent vagy elég tán az egyszerű többség
Hogy ezt a kis világot romba döntsék
Ki tudja hogy amott kiben mi munkál
Ki mirtuszt nem kapott kinek meg oltár
Elég díszes nem épült jaj ki tudja
Csak én vagyok kinek elég a púpja
S ha minden varjú azt károgja voltál
Azt felelem nyugodtan félig holtan
Igazatok van udvaroncok voltam
De nem ti én én támadok fel újra.
(1994)
Baka Istvánt ismertem meg először a kortársak közül. Kitűnő humorú, örökké aktuális, nagybetűs Költőm.
Dezső Luca
Tandori Dezső: Talizmán
Én a halálos ágyamon
nem mondanám: ezem-azom…
Medvéimet szólítanám,
mert hiányoznának nagyon.
–
Én is hiányoznék nekik?
Vagy ezt csak most képzeltetik?
S ha nem vágyunk egymás után,
mindőnk megkönnyebbedhetik?
–
Ha egyike, ha másika:
kár erre választ várni ma.
Ami igazán egyszerű,
csak le kell bonyolódnia.
–
Oda se biccentjük fülünk,
hogy épp mit álmodnak velünk;
ott aztán tényleg fűre-fű,
elalszunk vagy felébredünk.
Először egy film (https://www.youtube.com/watch?v=m8J9wCsSfl4&t=227s) folytatásának előzetesében (https://www.youtube.com/watch?v=AWs__nXYOko&t=101s) találkoztam vele. Egyike annak a pár versnek, amit viszonylag stabilan tudok fejből, sokszor eszembe is jut. (Ajánlom mindenkinek, remekül mondogatható!)
Hőgye Ádám
Korsós Gergő: A terv
Ma délután,
mikor a többiek uzsonnázni mennek,
mi meglógunk észrevétlen,
te, a Hapci meg én,
és lecsillézünk bányamélybe,
az elfelejtett tárnákhoz.
A tiltott ércet
kivájjuk,
lenyeljük,
és hazaérvén,
székletünkből kiturkáljuk! –
De műszak után
még elmegyünk a főnökhöz
Mert,
bár eddig tűrtük valahogy,
de így, hogy bennünk az érc,
végre elküldjük a jó kurva anyjába.
(szifonline.hu, 2022. április 8.)
Szeretem, ha egy alkotás olyan téteket mozgat, amik összekapcsolhatatlannak érződnek a valósággal. Az ismert valóságról van szó, de mi az, amit nem ismerünk? Történet szomorú alienről, akinek csak huszonkét karja nőtt. Olyasmi ez, mint Cronenberg filmjei. Sosem lehet teljesen elrugaszkodni, Korsós verseiben is vannak fantasztikumba ágyazódó valós problémák. Olykor mégis csatornát nyit az idegenbe. Ilyenkor meg, mintha más fajúak írnának egymásnak. De mégis magyar, és mégis szép, mert költészet.
Selmeczi Péter
Karinthy Frigyes: Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
–
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
–
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
–
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
–
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
–
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
–
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
–
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
–
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
–
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
–
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
–
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
–
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
–
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
–
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
–
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
–
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
–
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
–
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
–
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
–
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
–
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
–
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
–
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
–
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
–
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
–
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
–
Emeljetek hát fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
–
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
–
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
–
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
–
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Belső kételytől gyötörve s mégis vágyni kimondani a talán kimondhatatlan – a létezés teljes ambivalenciája sűrűsödik itt össze Karinthy élőbeszédszerűen elénk tárulkozó soraiban, az „örök tréfacsináló” drámaiságában. Sok szép magyar költemény van, de ez mindig meg tud ragadni.
Ráday Zsófia
Bari Károly: Csoszrekár, a varjúkirály
Arany-fűzfán aranyvár,
ott éldegél Csoszrekár.
Ott éldegél nagy magányban,
ezer ág közt egymagában,
sötét tollán fény lapul.
Eljön a tél fehéren,
dérrel hímzett levélen,
eljön a tél jég-csengőkkel,
szélhajszolta hópelyhekkel,
károg Csoszrekár király.
Milyen király vagyok én
egyedül egy fűz hegyén?
Országom sincs, népem sincsen,
koromtollú párom sincsen,
csönd cibálja szárnyaim.
Varjúnépem elrepült,
hideg barázdákba ült,
ott bandáznak vad zsivajjal,
hócsiszolta karmaikkal
meggyötrik a földeket.
Birodalmam csak egy fűz,
fűzfa hegyén arany tűz:
aranytűzként tündöklő vár,
termeiben senki sem vár,
– kéne már egy feleség!
Vízmosásban rókalik,
Durumuru ott lakik.
Vörös bundájú bajszerző,
erdei házasságszerző;
elmegy hozzá Csoszrekár.
Megkérdezlek, szép róka,
lombos titkok tudója,
feleségül kit vegyek el,
te vagy, kinek tudnia kell,
méltó párom ki lenne?
Reszket a róka szája,
hómorzsás a bundája,
fagyos fű volt uzsonnája,
zúzmara a szalvétája,
éhségében felnyüszít.
Megmondanám, Csoszrekár,
éjszaka-színű király,
megmondanám, kit vegyél el,
aranyvárba kit vigyél el,
de egy hete nem ettem.
Gyomrom éhesen korog,
nyelvem már alig forog.
Hozzál egy kis eleséget,
mondok neked feleséget:
holdfényhajú királylányt!
Varjúkirály hazaszáll,
kamraajtókat kitár,
megtöm egy zsákot kaláccsal,
s télrepesztő károgással
a rókához visszatér.
Örvendezik a róka,
lombos titkok tudója:
meghálálom, amit tettél,
éhhaláltól megmentettél,
fekete szárnyú király!
Amikor eljön a nyár,
s aranypikkelyes aszály
tekergőzik az út szélén,
tengersötét erdő mélyén
egy kék páfrány kisarjad.
Éjfélórán virágzik:
szirma leánnyá válik.
Hogyha varázsszóval kéred,
az a leány feleséged:
varjak királynéja lesz!
Fohászkodik Csoszrekár:
Ó, csak jönne már a nyár!
Ha jég-nyakára a télnek
fény hurkolódna kötélnek,
boldogságom meglelném!
Durumuru, mondd még el,
milyen varázsigével
bűvöljem a páfrány-leányt,
hogy engemet, varjúkirályt,
szerelemmel kövessen!
Figyelj akkor nagyon rám,
varázsverset szól a szám:
Arany-fűzfa, aranyvárfok,
varjú karma menyasszonyt fog,
– magányosság, távozz el!
Ha e verset elmondod,
el fog tűnni a gondod,
kettéhasad majd a magány,
páfrány-virágból nőtt leány
költözik a váradba.
Figyel nagyon Csoszrekár,
mit beszél a rókaszáj,
éjfekete tollruháján,
szélben edzett, kemény szárnyán
olvadnak a hópelyhek.
Szökik a tél, messze jár,
virágot terel a nyár,
tengersötét erdő mélyén,
éjfélórán, éjnek éjén
a kék páfrány kisarjad.
Varjúkirály rátalál,
fölötte egy ágra száll,
szuszogó lombok közt várja:
kék páfránynak szép virága
mikor válik leánnyá?
És egyszer csak csodát lát:
holdfényhajú királylányt
pillant meg a páfrány helyén,
koronácska van a fején,
csillag csörög zsebében.
Ágak között szél suhog,
selyem-nyelven fölsusog
hajában kék pántlikája,
páfrány-népét hívogálja,
– páfrány-népe ott terem!
Ámuldozik Csoszrekár:
páfrány-leány táncot jár!
Ez úgy bámulatba ejti,
varázsigét elfelejti,
ijedten kiáltja: kár!
Károgástól megriad
páfrány-leány, páfrány-had,
könnyű köddé válnak hamar,
csak a szirom-himlős avar
őrzi a lány emlékét.
Sír azóta Csoszrekár,
zeng tőle az aranyvár.
Arany-fűzfán, nagy magányban,
pár nélkül él, egymagában,
s azt kiáltja mindig: kár!
Bari Károly verseit olvasni olyan, mintha egyszerre indulnék hosszú útra és érkeznék haza a végtelen vándorlásból. Jó.
Szamosvári Bence
Weöres Sándor: Mahruh veszése
JEGYZET: E vers szerint ember és emlékezet régibb, mint a Föld. Az ős csillag, Mahruh, ahonnan származunk, gombölyű és üres óriásbúborék volt s a mostaninál ezerszerte nagyobb tengereket, rónákat, hegyeket hordozott; s többfajta élőlényt és sokkal több embert. Évmilliókkal ezelőtt szétrobbant; egyik elröppent cseppje a mi Földünk.
Belső űrében a Nap és minden kísérője sokszorosan elfért volna, de akkor ezek még nem voltak. Kívül három izzó égitest keringett, úgy világítottak és melegítettek, mint most a Nap: a sárga Udmirtu, a fehér Khaureu és a vörös Bingu; és kilenc tarka üstökös kígyózott velük. Bonyolult ütemben, váltakozó világosságban-sötétségben ringatta óriásait és törpéit Mahruh, „az ősök léptei alatti hely”, „az istenek gyümölcsös-kertje”.
Az ének szavai közt idegen nevek villódznak, mint iszapban a sárkányok: többnyire akkori világrészek nevei; szárazföldek, melyeket a legnagyobb földi távolságokkal úgy mérhetnénk, mint hernyó-arasszal a fakérget; akkora hegyek, hogy talpuk a Földön nem férne el és csúcsuk a Holdat elsöpörné; akkora folyamok és zuhatagok, hogy rajtuk a Hold elúszna.
Mahruh végső korszakának, a tűz- és vízözönnek kezdetekor egy lantos szólal, határtalan háborúk közt, világrengés idején; száz pusztuló földet felsorol és elsirat. A szerző Rou Erou-nak, azaz Bíbor Láng-nak nevezi magát. A hanyatlás idején élt, és sokkal kisebb művész, mint az előző virágkorok számtalan költője; de éneke, szinte a veszés pillanatában, villámcsapásként végigvilágít Mahruh tájain, és sommázva látjuk, ha vázlatosan is, hogy míly élet forrt ott.
Az ének eredeti címe: „Kana vuanh athetan jargelih” – „Gyászdob száz lerogyó világért Jargeh városában.”
1
Szügyedben három kő-lándzsa, fekete Kartiabh-todarh!
kerek-asztalú törvényház emeli ujját és elád,
fenn sír az ősapák vára, könnytől síkos sok ajtaja,
eres bányáid mélyében salakká rémül az arany.
2
Szép Ogarinn, kevély páva! toll-süveges királyaid
tetemén verejték habzik, mint bérceiden sok patak,
gyors kocogó öszvérkéid félúton nyögve állanak:
megbomlott Szippu és Szüari? vagy a Ghatemu mennydörög?
3
Ligügh-todarh, vér tarlója, ősanyák tej-fű mezeje,
hol elhullt sisakforgók közt kering a hajnal illata
s a fekete kövér földbe sok súlyos kard lassan merül:
hova lettek a dús ágyak? a szétrebbent menyasszonyok?
4
Ezüstbordájú tengerre sok várossal tekint Lulobh,
márvány-tornyok magasságba meresztik tető-gömbjüket,
messzeség fénylő sodrába terítik kő-csipkéiket,
párkányuk lazul, elferdül, egy-egy nehéz tagjuk lehull.
5
Tirtakh s Tungnagh zöld sárkánya folyammenti fényzsámolya,
körötte borzas burbah fák lövöldözik gyümölcseik,
szállnak piros forró szélben, mint szakállas emberfejek:
neki méreg gyűl testében, hűs nyálka, nem hevül soha.
6
Fönn, harmatos felhő-résben lapulnak, Gherke, aklaid,
bujdosva meszes völgyedben, egy szőnyegen álmodtam ezt:
arca előtt szőlőfürtöt lengetve állt juh-pásztorod
s e mozdulat nem védhette, tüzet ontott a hegy foka.
7
Az istenek falán látom, Höröagh, vérködös szemed;
hegytetőn csengve megpattan a jég-rönk, mint kristálypohár
és a rianás szentséges borzalma hegylábig lefut:
az Istenfal veti bőrét! mint a béka rándul meztelen!
8
Kilenc síkság, kilenc hegység hallgatja, hogy sír Vevenügh,
könnye óriás cseppekben a szent Hattyú-tengerbe hull,
kilenc karján, kilenc lábán az idő-mutató ragyog,
sebzett szive égről-függő átderengő harangvirág.
9
Morogva suhan északra Bölbobh szomorú fellege,
erejét óvja keblében, szél veri, mégsem áld esőt,
lankadó jégfodros szárnnyal messze idegen földre rogy,
szivét kitépi csőrével s meghal a vén vándormadár.
10
Mocsár homályos gőzébe temeti magát Bobhnili,
emésztő párában mállik a harsány városok fala
és az aranyfácán-hangon rikácsoló sok kis tanya,
hol mézes-lepény úgy termett, hogy túlsó széle sose volt.
11
Karmazsin erdők közt ordít Zölülügh nőstény-tigrise,
lába előtt az öt tenger haltejjel, ikrával tele,
kék-arany szügye árnyában sok rejtett völgy, örömhozó;
fészkén tapos, fiát vesztve fájdítja duzzadt tőgyeit.
12
Sárkánytarajos árnyékát felém fordítja Loghküküh,
hét réteg szürke felhőben villámlik sötét hegysora,
felhők közt vizesés ömlik, ontja tetők jégcsillaga,
kőforgatag felett égve némán kérd álmatlan szeme.
13
Térdig a tenger tükrében, Navininügh, kényes leány,
megtiport tested fájdítod, távolba nézel szűntelen:
szabadító vitorlát vársz? vagy a tenger gyógyírt terem?
fuss egyedül barlangodba, rossz napra jön rossz éjszaka.
14
Kettéhasított főpap-fej Meveghpaf-ban, Csotth főterén,
roncs ezüst-ráccsal rágörnyed a sziromnedvek temploma;
holt erdőn, hamu és szén közt, szalamandra sütkérezik,
nádasban a Szelid Gyermek combcsontján vadmajom sipol.
15
Öghulul, kopár kőpárkány tenger-széles folyam felett,
harmincmillió hős csontja fedi sanyaru völgyeid,
rajtuk kanyargó rendekben feketehangya vándorol,
mint egyetlen sötét kígyó, Höngh-parttól messze Gingru-ig.
16
Tátongó szakadék, Zübh-tig, hol a szent folyam fuldokol
hegy-szurdokban örvényt vetve s kortyolja-nyeli a pokol,
gennyes rés a világ arcán, hab-nyelő ördög csöbre te!
gránit-pántodon mért tört szét Aküh és Anéh cimere?
17
Beburkolózva tengersós enyhe szellőbe, Zalh-mirürh,
korhadnak halász-hálóid, kagyló-lepett cölöpjeid,
köszvény kúszik térdcsontodba, hogy évszakot téveszt a szél,
menekülő halász-néped szárazra jut, barlangban él.
18
Sírok érted, szelid Feillü, hallom szerelmes hangjaid,
síkság, völgység, hegy, part, tenger már másnak ontja kincseid,
béklyódban aléltan fekszel, kedvesem, látom messziről,
Dzsöntunn és Shikürej várán varlepte sötét ajk pöröl.
19
Bor kelyhe, harsány Zeirenre, áthevülő szikláidon
menny fényétől fehér hangon kiált a pikkelyes madár,
szellő veti cipellőjét, mezitláb táncol, mosolyog
s elszunnyad a viharfelhő… hová tűntél mámor hona?
20
Csigahéj-búgású Szjalli, krétaszirtek szigetsora,
hab-mélyi kürtösök szerte kiálló fehér homloka,
madárhangú apró néped idegen szava gyöngyözik
panasszal: „Veli má veji hekatetau je má je má…”
21
Szánlak, te büszke Zalh-alka, hogy megtört ametiszt nyakad,
rád a fergeteg forgója mindünk közt először szakadt,
segítségért rimánkodtál s nem értette negyven király,
vetetlen földön tanulják számlálni a sors lépteit.
22
Avla és Fufo népsége, madárként fára fészkelők,
boka-csörgők, nyüzsgő vásár toronymagas zsurlók között;
a síkra sós tenger siklott, bölények ösvényén halak,
habba-merült őrbástyákban polipok világítanak.
23
Lallamisshi tüskés hátán, olajhártyás patakjain
hamuszín szárnnyal husz éve gubbaszkodik a Pusztulás:
az üres széllel kockázik, a semmivel tanácskozik,
dobálja száraz csontokkal a nyomor kerítéseit.
24
Én ismerlek, nemes Jormun, jártam sáfrányszín tájadon:
hajdan, még fáklyás-évemben, patakba hullt a tőr-tokom
s ahogy iszapból huzkodtam, egy béka szólt: „hiú! hiú!”
talán már akkor hirdette, hogy sorsunk ez lesz csakhamar?
25
Ajghüo, téged nem fájdítlak, úgyse hallgatnál énreám
se a Szakállak Házában, se a Smaragd Sascsőr alatt;
jó, ha tagadja holtáig, ki hímes kertedben fakadt:
fanyar a citrom, ahol nől, honában nem kell senkinek.
26
Gyűrűs hegyei pántjában skorpióként lapul Piküh,
árnyékos, zárt medencékből félholtan is döf, lesben áll,
zabon, hajdinán tengődik, aszalja inség és ragály,
már csak a mesékből tudja, hogy a kinti nép mit zabál.
27
Szikla-léptű mammuth, Mun-togh, mintha négy oszlop útrakél,
mezőiről kiperzselve az ormok közé költözik
s keblük nyitják a tűzhányók, kioldják bazalt-ingüket,
tűzzel szántják az erdőket, hamuval szórják az eget.
28
Déli mocsárba húzódik Tevih a győztes nép elől,
mely a messzeségből rajzik és mind több és töméntelen;
a mocsárban sárkányhüllők, csupa-gyomor gömbállatok
s emberevő szirom-csapdák, roppant mimózák torkai.
29
Olajos gyökérrel zsúfolt, kövér, ehető föld, Elish,
a győzők és legyőzöttek özönét ölöd egymagad
– félnapos láz, lidérc, hőség, fojtó inda, nyelő iszap –
mint bogarak a mécslángban, még dongnak és már hullanak.
30
Munguro, árnyak árkádja, őserdő oszlopcsarnoka,
templomnyi gyümölcsök függnek felhőt-söprő fák karjain
s az ember, e búvó féreg a héj alatt eszik, lakik,
naphosszat részegen sorvad: a pára bódít és megöl.
31
Buranka jelző-bójái, nagy városok kincstárai,
déli tenger kék halbőrén ragyogó vitorlák sora,
lomha terebélyes bárkák, mint állapotos asszonyok
kullognak gyümölccsel telve a csatornán; már nem nekünk.
32
Kjarn és Szelini pálmái, tarka tölcsérvirágai,
márványon örvénylő rózsák, szétnyíló nedves ajkai,
forró levegő kárpitján fordított hegyek ormai
s a nem-örömest-látottak fekete szigony-ágai.
33
Jahorg robogó postája, álomként suhanó vidék,
nyúl-módra inaló dombsor eléri a látóhatárt;
kívül eleven forgószél, belül párnák alázata,
ég-föld között rengő ágyak – temeti esztendők pora.
34
Arlarh tarka pompája, ívek, füzérek, szögletek,
egymásra-csüggő erkélyek, zománc-tetők hullámai
s akkora tulipán-kelyhek, hogy egy lovas beléje fér;
a cserepek lehorzsolva, cifra szőnyegnek sincs nyoma.
35
Hol sások mézet izzadnak, Guvani-terlih lápjai,
ragadós, mély cukor-bányák erjednek a zsombék ölén;
felettük az új hódítók, kötél-hálón, akár a pók,
kapálóznak s besüppednek, mikor a háló meglazul.
36
Ikkinh korhadó posványa, hol vad szesz és ecet folyik,
cukorfa, tűzdió, méznád, lótusz, mind részegen rohad:
te a katonáknak kellesz, hogy szív szerint daloljanak,
még lehelletük fogytán is röhögnek a dágvány alatt.
37
Fergeteges, kopár Jisztünh, hol rozsdás messzeség köré
oroszlán-színü mennybolt rogy s vörös dombot rőt szél gyalul:
vert had vitorlás-kordéi futnak a homoktengeren,
mérföldek közt elolvadnak, nem térnek vissza sohasem.
38
Öt sereg csontjait szóró kova-pusztaság, Pöhmöszüj
hő lég remegő ábráit nézi, mi villan dél felől:
ha emeli-e zászlóit Szigutsz és Vohb és Ninkjatanh
s a távoli sötét Kmala, mint dörgő hegy megindul-e?
39
Túl sivatagon, posványon Szühaszüj olaj lombjai,
törpe göndörfürtű lányok, léptük sziromként nesztelen,
sötétek, mint az ürmösbor, táncosak, mint a lángbodor;
kéretlen kérők málháin nyögéseiket hallani.
40
Reményvesztetten, némán tűr agg Szilemegorh északon,
köd-imaszíjas lejtő közt kerek, sötét tengerszemek,
jég-csendű magasság alján kristálysima hideg tavak,
de az ormokon fenn villog a bíbor-sörényű harag.
41
Megorhiri keskeny szirtjén víjjog a gyíkfejű madár,
begyében köveket morzsol, szaru-torka lángot fuvall,
tört kardok, holtak völgyében, hol most idegen kürt rivall,
felgyujtja a vadont, elszáll s lovat-lovast visz karmain.
42
Villámtűzben nyújtózkodnak Csikerirem hegyhátai,
meredély, csúcs, hágó villan, a völgyben sötétség morog,
tó zizeg szőr-húros lantként, a kunyhókon eső suhog,
költők s koldusok országa, borúd nem vetkőzöd soha.
43
Mogyorót, makkot érlelnek Öfulab erdőségei,
kopár partját jég-baltákkal fényes fehér tenger veri,
gátra tűzve sok dermedt fej, lengő vörös halász-sörény,
orsóként forgó delfin-had a töltés rését szegdeli.
44
Kérdezlek, áruló Nörhö: magadéból több jut neked?
folyón úsztatják erdődet, ágastól nyűvik kertedet,
kuvasz-léptekkel nem csőszködsz tiport testvéreid felett,
rab-eke, gyász, kifosztottság végzeted, akár többinek.
45
Dob-szavú nép Kengh fennsíkján, hűséges fogadott-fivér,
vihartól rengő tornyában morzsolja köntös-bojtjait:
„tla rog kengi hob voa dzsia!” – szakállát villám perzseli
és karjait égnek tárja: „duh ladi kengi cög nyi voa!”
46
Szirökana sudár népe, hallgatag, kemény férfiak,
szélviharban edzett lányok, egyenesek, mint szál-fenyők,
százszoros vetéstek sarjad: csak ocsuja rátok üt-e?
ezernyi kévétek gyűlik s többé nem nektek: sírtok-e?
47
Pókhálós tüske rét Mullup, ráncosan repedő agyag,
jácint-könny, sakálordítás, bot-zúzta sípoló tüdők;
hideg patakban guggolva lázas fürjként, sebzett leány;
véres, ganajos vermekben nyögések, lovak, emberek.
48
Gyümölcsös, íves Szumarbebh, lila dombok, lila mezők,
lombfüst-színű párás mennybolt, gyöngyház tavon ibolya árny;
kaputlan, elhagyott kertben gyerek-láb ötszirmú nyoma,
sok szétmálló mustos-kádon békés szüretek illata.
49
Mészkőszirt-bordás Araihü magasságból a völgybe néz,
a mező szinte hintázik a hegy-szegélyek kapcsa közt
s az édes szédület solyma kő-katlanban kering le-fel;
most az emlék, mint bevert száj tátong fogatlan, véresen.
50
Kecskék rétje, fukar Jöhpruk, hol kő-résben gyér fű terem,
roppant lapulevél terped, alatta gyík-torok dobog;
gazdátlan, csupasz gyermek-had pitypang-pehelyként szétrepül,
csonka férfiak koldulnak s borotvált-fejű asszonyok.
51
Zuhatagokra bólongnak Tingh magas páfrány-berkei,
csillognak uszonyos lányok folyandárral-font keblei,
könnyűek, mint a habfodrok, táncuk a földet nem veri;
ha láb csörtet, elillannak, a vész nyomukat sem leli.
52
Fecsegő, lárámás Töranhbeb, szalmavirág, vidám nyomor,
Zimbalula dobpergése, álarcos, pántlikás menet;
most szikes pusztán bukdosnak, halálfejes kísértetek,
mély, száraz meder párkányán léptük alól a föld kifogy.
53
Homokkal teli szomjas száj, Türübe, sárga bucka-táj,
ahol a „volna” ráncot váj s a „nincs” köszörűként forog:
varjú-, keselyű-felhőben vonszolódnak terelt rabok,
a fakó végtelen puszta mind fogsoruk közt csikorog.
54
Ditki, egy mese illik rád: „Kimondta tabló-társaság:
dudálni nem lehet prémben… s a prémjétől fosztott dudás,
hogy le ne húzzák ingét is: bólintott s fújta nagy-vigan…”
koldusbot kéztől földig tart; nem szóltam: hát csak fújd dudád!
55
Tifagh-onü, hol ékszer közt lapul szemérmes hullafolt;
ételnek látszó sár és rongy körbe-fortyogó katlana;
ezer virág, de mind mérges, ezer párna, mind horzsakő,
ezer cél, mind egymás ellen, ezer szállás, mind kriptabolt.
56
Sivár, esőtlen Szkirrj földje gazdag bányákkal lyukacsos,
álmatlan álmokon nyargal a kagylópénz, nefrit, arany,
bámulja sok kidüllett szem, a bordélyokban kocka jár,
e nyer, az veszt; hová ömlik, hogy mindnyájának hasztalan?
57
Két folyam ölelésében ormótlan hegysor, Dhupaol,
ege kőből és jégből van; itt látták a Kolibrilányt,
két iker-fiú megleste, míg vette piros ujjasát
s mikor azt hitte, nem látják, harc köde felett messze szállt.
58
Ajjün-ban Fehér Egyszarvú a falvakban szökellt, futott,
lágy-ívű nyakát hajlítva, fején árbócot ringatott
s asszony, gyerek körülvette és édes áldozati füst;
gyűrt pálma-háncson még látni, ahol feküdt, a vérnyomot.
59
Széles, ködös árkon túlról deres Kisszuj, sárga Vha-vuz
nyögése át nem hallatszik, a négy fő-szél sem hozza át,
vergődése át nem látszik, a három vándor égi fény
nem bontja ki hajnalszínnel a hosszú meder gőzfalát.
60
Három külön világ sarka, Oröhullu, jáspis-tető,
hol a Vha folyam gőzlepte medre háromszor vált irányt
s hol a nagy Udmirtu csillag ívben fordulva visszatér:
istenek hegye! nincs ajkad, hogy vad sérelmedről beszélj.
61
Kötél-hálóban vergődik Hürippu villás homloka,
körbe-forgatva, szédülve a jeges bérceket döfi,
majd kíntól hináros szemmel a déli kőfalnak rohan,
habos rétre rogy fújtatva; még mindig fölszegi fejét.
62
Döru megveszett kínjában, csecsemőként nyúlkál, gügyög,
földön ül, szennyes port markol, gyémántnak és gyöngynek hiszi,
motyog, hirtelen följajdul – ó Döruvogh ledőlt fala! –
közönyébe visszasűlyed, így leli éje, nappala.
63
Eldobta kulcsát Vha-külli, leütve árokba hever,
nyolcvanezer kincstárában barát, ellenség föl-le jár,
könyökig szemétben vájhat, egy pántot, függőt sem talál,
három ringyó és sarkukban háromszáz sereg hordta el.
64
Mérhetetlen homok-hátság, , Riakhbuh, üres sivatag,
lenn és fenn két parázs-szőttes az ernyőtlen szem megvakúl;
kutya-fogatán távozva itt láttam harci társamat:
Bütykös Cimborám és árnya eltűnt a menny-függöny alatt.
65
Erős Darduh korom-marta várai, hova lettetek?
lenn zebra-háton vágtattak cifraruhás lánygyermekek,
mozgó pettyek, délibábban megnőttek, fedve fél eget,
illat-szelencéjük tükre villantott sok titkos jelet.
66
Hóviharos Alinkhikkü, hol a magas jégár tövén
csonthal úszik, s felér mellig gömbfejű mérges moha;
ugatók torkát köd fojtja, vijjogók csőrén felleg ül;
itt zuzmón tengnek, rabságban, sokan a volt nagyok közül.
67
Riakh-vha, mennyboltot tartó karcsú fehér hegyoszlopok,
ragyogva egymás mellett, mint cápafogak, vagy jégcsapok;
a Kolibrilányt itt látták, mikor repülve átvonult:
magasból két szirt-párkány közt, pár lassú fáradt tolla hullt.
68
Óriás oltár, Szinirri, tetőtlen hegy-lábak sora,
három nővér öröksége, ömlő csecsemő-vér hona
– egyik fúlánk-tövissé vált, másik jajgatva otthagyott –
átveri-e kínzott hátad új csapás rezes-ostora?
69
Éneklő barlang torkánál hever a lidérc-föld, Tinith,
mint köd-ivó vihar, sóhajt nagy álmában a Kék-Király,
a pusztulás hogy érné el büszke idegen álmait?
az agg, nemes halál földjén csak por az új, váltott halál.
70
Szikra-fátyol vonul, Töllo, citera-húrjai felett:
úszik egy nő-száj, arc nélkül; két tőr; majd egy hires torony,
benne ama harcos sírja, kit megcsodált az alkonyat;
vándor-pókok vitorlái csillognak fenn az ég alatt.
71
Szöttü harmatos berkében, négy karcsú vízesésen át
keresik részeg íjászok a Fehér Egyszarvú nyomát,
reng, harsog a zsályák völgye, lepi mocskos por, füst, iszap,
légi, vizi sellők fonják elrejtő durva fátyolát.
72
Földmélyi kusza szentéjben holtat élesztget Elüninh,
boltív derengő bordáin árny-sor suhan, papnők hada,
csepegnek sárga kén-gyertyák, oszlopnál villan őr-dzsida,
nem nyitja szürke szemhéját Majtje istennő kócsaga.
73
Tirüszime: száz kastély állt tavon, sok tarka cölöpön,
a kertet s tavi képmását abroncsba fogta fény, öröm;
virág, erkélytől-erkélyig, befonta-kúszta a hegyet,
ahogy öreget majd megfojt a rácsüngő gyereksereg.
74
Letiporva, elárasztva Fuhtirü, nyájak, gabonák,
megszürkült a fehér város, tág utcás Szihetamlula;
hol a köles, a rojtosfű, a len-olaj, az árpa-lé?
szellő tölti a magtárad s két kéz tenyérrel fölfelé.
75
Szininh aranyvirág-rétje szelid istennő bársonya:
most íme az égignyúló harag tetőtlen temploma;
egynapos borjú szájától rabolt tejet ittál-e már?
lázhabos, ecetes, mérges! a vér nem gyűlöl így soha.
76
Mogorva tarló lett Fuhhanh, kerék töri, féreg lepi,
dombjai közt kiütköznek a parlagok fekélyei;
pockok, ürgék, bírójának bére tök-héj, rágott gyökér,
míg föld felett hetykén csörtet a macskafejű fővezér.
77
Égre-falazva szemközt ül Tinkimanda és Tirüdaid
a délibáb itt láttatta velem a Bütykös Cimborát:
akár egy eső-tócsából, itatta a kutya-fogatát
a tenger-széles Riakh-ból, hol partot a sirály se lát.
78
Vuabshakani pálmája, Orhamdojuri cédrusa
szikrázó tüzes örvényre figyel réz-zöld felhők alatt
s mélyen markol a hűs földbe, hol a rejtett ország morog,
nehét lökésektől rándul a szem-nem-látta boltozat.
79
Pikkopürle gyapot-földje, langyos eleven hótömeg;
mondják, a Fehér Egyszarvú tétován erre vándorolt,
hátán egy vak leány gunnyadt és néha pár hangot dalolt;
tanyai asszonyok jöttek, de léptüket nem várta meg.
80
Forr, bugyborog éjjel-nappal Umallu kigyúlt nádasa,
a vízi hólyagos-gomba borpiros heggyé feldagad,
a lótusz kiég, elhamvad, a köd világít éjszaka,
égig ér sok kénfüst-oszlop, megfőnek a rákok, halak.
81
Villognak éjjel Nimvarkinh kohói, messze, szerteszét,
ajtajuk tárul és zárul – hol vérvörös, hol rózsaszín –
pírba vonva erdők, falvak sötét-puha csipkézetét,
szurokban úsznak egy élő s egy haló világ résein.
82
Pára homloka, Riakhmör – a lejtők virágfüggönye
összetűzve gyémánt-tűkkel a tenger lágy csipkéivel,
mellette az ég erkélyén kihajol a Kolibrilány,
füstölgő, lerogyó várak fölött két meggyről énekel.
83
Roggu, köves fennsík mécse, fényed az éjben meddig ér?
a formátlan árny-tömbök közt te hívd a vándor lépteit,
míg a világ rótt szikláján a homály végképp megsürül
s a vándor és vezér fénye töretlen sötétségbe dül.
84
Szuvas szélmalom Shappikban: kutya-kordén indult oda
a sok-medrű Riakh mentén a szikár Bütykös Cimbora:
ha egyik ebe megsántul, tudom, a vészre rákiált:
„Hamisan én játszom jobban; ha csalsz, nem tartom a szabályt!”
85
Bronz darazsak, rubin dinnyék Aleghi ujjas fényei,
hol a Virágarc Őrzője úgy vélte, hült szivem leli –
szél, vidd hírűl: a Bíbor Láng a kemencében énekel
s hevét akkor is érezni, mikor fenn rég más fény delel.
86
Shappuküna kaktusz-rétje, egyik ajándékom tied:
mikor pusztádon szétverték hadunkat, mint pehely-ruhát,
egy buktatónál táskámból vagy tíz tartomány elveszett;
a harc helyén jól nézz széjjel: neked jut mind, ha megleled.
87
Riakhrojö, hol koldultam, másik ajándékom tied:
egy pénz, rajt kép: a császáré; ha orrát-száját elfeded,
más képpé válik: meglátod, nem közönséges látomás!
most a henger rád is fordult; időd képéül nézheted.
88
Vályog-fészek, Ahodh vára, legyen tied a harmadik:
falaid közt tanácsolták: „nyúlcombot ne falj harc előtt”;
míg néped sorba állítják és kapnak ólom-karkötőt,
most viszonzom a bölcs mondást: „itt már a nyúlcomb sem segít”.
89
Hatalmas Hehor, tört dárda! hova lettek vitézeid,
tenger-kagylóként zenével s gyöngyfénnyel telt kastélyaid,
daru-léptű királynőid s a serlegek, erős borok?
kincseiddel rakott gályák ormán sötét sörény lobog.
90
Rane alacsony cserjéi, szürke halmos-redős vidék,
a varjak végtelen rétjén vége-nincs rabmenet vonúl,
ez délre, az meg északra – célja van, eredménye nincs –
olykor a menet megfordul, minden világtáj egyre megy.
91
Riakhmegorh, kihalt ország – feledni sírban sem lehet –
néped palánkba-hurcolták és vértörköllyé változott,
gondolattalan félálom terpedt s falmozdító lucsok,
nem sírt senki, a dágványba belefulladtak a szivek.
92
Riketam, hol az udvarlók csengőt viseltek térdükön,
nehéz-illatú hársak közt üveghúr pengett élesen
s az ebet is úrnak hívták Sarkantyuvirág-ünnepen:
koporsók közt tovább álmodj! hangszerem immár eltöröm.
93
Te víznek föld és földnek víz, te Ururika szövevény,
hinár-függő, dagadt gombák, mérföldes száru bóbiták,
gőzölve a világ szélén, hol köd gurul a semmibe –
Fehér Egyszarvú itt rejtőzz! Kolibrilány, surranj ide!
94
Világ köldöke, Nuantompank, hol ugyanaz a „fenn” s a „lenn”,
a fej fölött a hegy s tenger függ, szakadékok alján a menny,
rézsútos városok csüggnek, légben nem hulló kő forog:
téged is elborítottak a sáska-fogu zsarnokok.
95
Messze Kfureh és Oanghu – mindenhol ott van és mozog
az új kis fürge hódítók kék bőre, üres homloka;
most, hogy a három fény mind vak és a nyolc égtáj mind süket
a föld, víz, únván terhét, mozdúl: megérdemlik győzelmüket.
96
Cshih hegyek delej-csóvája úszik az ég körfüggönyén;
üstben szorong az Udmirtu; a fehér Khaureu lenn pihen;
a Bingu merész ösvényét átszeli szikrázó Füzér;
délen dereng a Mézgyűjtő: felírni és feledni kell.
97
Donza pusztáján répát süt porban ülve a Bölcs, a Szent.
Szól: „A szélvésznek nincs arca, csak keze-lába: ez a rend.”
Szól: „A sors, hogyha megtágul, ugyanakkor szorongat is.”
Szól: „Nagy házat építettél; ne sírj, ha a huzat kivisz.”
98
Piurikku nedves rétje Talaktalaktuk erdeje,
hol izzó gyűrűvé forrva az ég a földdel összeér:
itt vadállat-üvöltéssel övezve ül negyven király
s hol jár a Fehér Egyszarvú? a Bügykös? a Kolibrilány?
99
Észak és dél és minden táj recseg, csontja, veleje fáj;
a Világ Nyolc Őrzőjének, kik kiáltják: „rend mindenütt!”
most a szó ráforr torkukra; majd a menny ívén szétreped;
harmadszor kezdik fennhangon s hangjuk remeg: „rend mindenütt!”
100
Inog Minzath-ban Mogh bérce, az ég, föld és űr tengelye
s az Úr egy pillanat szélén, amely dob-hangként alacsony,
elsápad törvénye ormán; de átfogja mindenfelől
sok és egy kristály-csengéssel a magas, állandó idő.
101
Im a gazdátlan ordítás, lerogyó hegyek éneke,
fuldokló mezők fájdalma, földrengés, futótűz dala;
fogva Riakh-menti Jargeh-ban vezeklem harc meddő hitét,
arcotok felé fordítom száz hullt világ lehelletét.
A vers nem vasár- és ünnepnapi matiné. Ha ilyen vagy olyan tulajdonságai – hossza, nyelvi roncsoltsága – okán lüktetne a halántékunk, szorítsunk rá vizes dolgokat, de a szöveget ne eresszük, mert akar tőlünk valamit. Talán nem azonnali reakciót (említett migrénes tüneten túl), nem szomorgatást-vidorítást. Szóvalhogy, valami mást.
A kiemelt képet Zsolnai Dóri készítette.
