Selmeczi Péter November 30-án a FUGA Budapesti Építészeti Központban mutatták be a Helikon Kiadó gondozásában idén megjelent Őszi középkor c. kötetet, mely a világhírű holland kultúrtörténész, Johan Huizinga (1872–1945) művének legújabb magyar fordítása Balogh Tamás irodalomtörténész, műfordító tollából. Az eseményen a kerekasztal résztvevői: Havasréti József irodalomtörténész, kritikus, Monostori Tibor történész, Tátrai Júlia művészettörténész és Balogh Tamás, a kötet fordítója a nálunk A középkor alkonya címen a köztudatba vésődött mű hátteréről beszélgettek; az est középpontjában az újrafordítás aktualitása és jelentősége állt.
Huizinga munkája a középkori embereket mozgató mélységes szenvedély és az ösztönöket féken tartó tartó szimbolikus formák megértésén keresztül mutatja be a késő középkori burgundi világot az olvasónak, miközben az általa elemzett példákon keresztül kulturális folyamatok általános törvényszerűségeit is felrajzolja számunkra. A lovagi eszmény, vallásos rituálék, érzelmek, hatalmi érdekek és vágyak világa tárul fel előttünk – ahogy a szerző írja művében: „Amikor vagy fél évezreddel ifjabb volt a világ, az élet minden történése sokkal élesebb külső formában mutatkozott meg, mint ma. Szenvedés és öröm, sorscsapások és szerencse között még nagyobbnak látszott a távolság, mint most […] Csak akkor értjük meg, mily dúsan színezett és tüzesen fénylő volt az akkori élet, ha bele tudjuk élni magunkat a kedély mindezen fogékonyságába, a könnyhullatásra és lelki átalakulásra való hajlandóságba, és az ideges ingerlékenységbe.” (Huizinga 2022:10–16. o.) Huizinga könyve egyike a legismertebb és legolvasottabb művelődéstörténeti munkáknak, ami a szerző vizsgálódásának sokrétűsége mellett annak is köszönhető, hogy a kötet irodalmisága is rendkívül míves. Köszöntőjében ennek kapcsán M. Nagy Miklós író, esszéista, a Helikon Kiadó irodalmi vezetője és főszerkesztője felidézte barátja, a néhai történész, John Lukacs gondolatait, aki a kötetet egyszerre sorolta a történelem és szépirodalom körébe mint tudományos jelentősége és irodalmi megformáltsága miatt egyaránt maradandó alkotást.
A kötet újabb magyar kiadását elsősorban az indokolta, hogy eddigi magyar fordítások döntően az angol fordítást vették alapul, ami azonban sokkal rövidebb és „szürkébb-sápadtabb”, mint holland eredetije. Ahogy a fordító, Balogh Tamás ismertette, az 1938-ban megjelent első magyar kiadás (melynek Szerb Antal volt a fordítója) „furcsa képződmény” abból a szempontból, hogy az első negyede egy német fordítás alapján, a többi pedig az angol változatot alapul véve készült, így sok tekintetben csupán afféle tartalmi ismertetése ez az eredeti műnek. Az 1976-as kiadás pedig már teljes mértékben az angol változaton alapszik, így ez tovább csonkította a művet annak ellenére, hogy a „hiányosságokat” igyekeztek pótolni gazdag képanyaggal, a lexikoncikkszerű név- és tárgymutatóval, és az akkor még pályája elején álló történész, Klaniczay Gábor utószavával. Tátrai Júlia is kiemelte: Balogh Tamás nyelvismerete kellett hozzá, hogy egy már százéves szöveget (ami keletkezése korszakának is egyfajta lenyomata) annak minél teljesebb formájában át lehessen ültetni.
Az új kiadás új címet is kapott, ami jobban megfeleltethető a holland eredetinek. Az alkony mint szimbólum (ami az eredeti angol kiadás címében szerepelt) alapján az olvasó akaratlanul is hanyatlásnarratívaként tekinthet a műre, ez viszont éles ellentétben van a pompa, bőség képzetkörét is hordozó évszakmetaforikával, ami közelebb áll Huizinga művének mondanivalójához. Szintén a régi cím alapján feltételezhetnénk, hogy Huizingára hatott Oswald Spengler A nyugat alkonya című munkája, ugyanakkor Balogh Tamás elmondása alapján a holland kultúrtörténész művének megjelenésekor még nem ismerte Spengler munkásságát, csak később találkozott vele.
A fordító röviden bemutatta Huizinga életét, kiemelve, hogy rendkívül sokrétű személyiség volt, és sokáig szankszkritista akart lenni (elsősorban nyelvészeti érdeklődésből), de emellett művészi tehetsége is tetten érhető. Jó gyorsrajzoló volt, az általa rajzolt skicceknek azonban csak egy része maradt meg (ezekből összeállítottak két tematikus gyűjteményt: álomgyűjtemény és történelmi szkeccsek). Életére nagy hatással volt feleségével, a vagyonos családból származó Mary Vicentia Schorerrel való megismerkedése, akinek révén „kinyílt számára a világ”, és egy olyan közeg részesévé vált, ami nem csak megfelelő anyagi hátteret adott számára, hanem rengeteg inspirációt is. Feleségével sokat utaztak közösen, és 1902-ben, házasságuk évében is együtt látogattak el Bruges városába, éppen akkor, amikor ott nagyszabású kiállítás volt látható a flamand primitívek (pl. Jan van Eyck, Dieric Bouts, Hans Memling) munkásságát középpontba állítva. Az itt látottak jelentették az inspirációt későbbi művének megalkotásához, de a témával csak felesége 1914-ben bekövetkezett tragikus halála után kezdett el behatóbban foglalkozni. A mű 1919-es első kiadásában még megtalálható a Huizinga által tervezett gyászbélyegző is.
A mű tartalmával kapcsolatban a beszélgetők részben Huizinga munkamódszerére reflektáltak, részben a kötetben megjelenő különböző műalkotásokra tértek ki. Balogh Tamás kiemelte, hogy a szerző jegyzeteit apró cetlikre írta, majd azokat tárgyuk szerint borítékokba rendezte. Ez és a Huizinga által használt elbeszélésmód, amely során egy téma tárgyalásakor gyakran tesz kitérőket, mielőtt visszatérne az elbeszélés „eredeti medrébe”, Balogh jellemzése szerint „mozaikszerűvé” teszi a művet. A van Eyck-ről írt szövegrészek kapcsán Tátrai Júlia fejtette ki, hogy sokszor nehéz éles határvonalat szabni abban, mikor „ér véget” a középkor, és mikortól beszélhetünk reneszánszról a művészetben, ugyanakkor érezhető különbségek vannak a XV. századi németalföldi és az itáliai festők felfogása között. Előbbi alkotók festményeit erős részletrealizmus jellemzi (pl. ráncok ábrázolása az arcokon), ám saját megfogalmazása szerint az apró részletek nem állnak össze úgy egy „hús-vér egésszé”, mint ha az eleve a maga egységében lenne elképzelve – az itáliai festők ezzel szemben egy alapkoncepcióból, és egyfajta idealizmusból indulnak ki.
A beszélgetés végén szóba került a mű fontossága Szerb Antal pályafutásának szempontjából is. Havasréti József szerint Magyarországon Huizinga művének 1976-os kiadását pont Szerb nevével igyekeztek eladni, promotálni, és ez bizonyos szempontból szűk térbe terelte Huizinga művének recepcióját is. Véleménye szerint Szerbre egyfelől az udvari kultúra huizingai értelmezése hatott, és pályának kezdetén és végén is van egy-egy tanulmánya, ami ezzel foglalkozik (Az udvari ember – 1927, illetve A királyné nyaklánca – 1943), másrészt pedig az „esszéíró nemzedék” jelenségét kell megemlítenünk személye kapcsán. Szerbet és az olyan alkotókat, esszéistákat, mint például Cs. Szabó László, nagyban foglalkoztatta a „művészeti tudomány” – úgy tekinteni a tudományos művekre, hogy azok egyben műalkotások is (Huizinga művét ilyennek tartották). Ez egyfelől műveik stílusát is meghatározta (inkább szépirodalmi műveket idéző kifejezések használatával, a szöveg retorikus megformáltságának útján törekedtek elérni valamiféle művészi hatást), illetve egyfajta költői beleélést kívánt meg az alkotótól, mely meghatározta a szerző viszonyulását kutatásának tárgyához.
A bemutatott Huizinga-kötet a ma olvasójának figyelmére is méltán számíthat, hiszen alkotója egy olyan maradandó művet tett le az asztalra, amely több tudományterület eszköztárát is felhasználva tár elénk egy teljes korszakot a maga „őszi pompájában”. Olyan inspiratív olvasmány, amely bárki számára meghozza a kedvet arra, hogy képzeletben alámerüljön ebbe az ingergazdag világba, és hogy majdan maga is felkeresse a könyv lapjain megelevenedő helyszíneket, alkotásokat. A teljes beszélgetés visszanézhető itt.
Kiemelt kép forrása: FUGA
További képek forrásai: FUGA; Wikimedia Commons
🚂🎅
