Dorina Zelena November 4-én volt szerencsém látni Bíró Bence első egész estés önálló darabját, a magyartenger ősbemutatóját a budapesti Centrál Színházban. A főpróba apropóján megkérdeztük Fehér Tibort, a darab egyik főszereplőjét saját színészi ars poetikájáról, a darab hatásáról és az egyetemistáknak levonható tanulságokról.
A darabot Alföldi Róbert rendezi, aki az előadás díszlettervezője is. A kortárs családi drámaként fémjelzett előadás huszonnégy óra alatt játszódik egy balatoni nyaralóban, ahogy a cím is jelzi. „Egy tipikus családi ünnepet látunk nem mindennapi módon bemutatva.” Olyan nagyszerű színészek lépnek színpadra, mint Balsai Móni, Földes Eszter, Pálfi Kata, Ódor Krisztián, Rada Bálint, Fehér Tibor, Szécsi Bence és Schmied Zoltán. A méltán híres hangjukról pedig jobban ismerős lehet Papp János és Szabó Éva is.
A cselekmény fordulatos, húsba vágóan igaz és rendkívüli dialógusokat tartalmaz a politikáról, szerelemről, családi kapcsolatokról és a történelemről, egyszóval mindennapi és fájóan otthonos, miközben a magyar sztereotípiák szinte teljes repertoárját bemutatja mindössze 10 karakterrel. A kreatív megoldásokkal bemutatott autóút, vihar és maga a Balaton olyan egyedi élményt ad, mely nem csupán művészi részével ér el hatást, hanem közérthetően, tanulságosan, és talán kicsit gyomorszorítóan, ám mégis kellő és sírósan nevető komikummal mutatja be azt az ambivalenciát, amiben élünk. A darab varázsát adja, hogy egyszerre szól a nosztalgiázó idősebb generációhoz, a fásult középkorúakhoz és a még csillogó szemű fiatalokhoz, miközben valójában senkinek sincs tökéletesen igaza, hiszen végsősoron mindannyian emberből vagyunk.
A kimagasló színészi teljesítményt – bár meg kell mondjam, sajátos élmény, hogy a karakterek az előadás felét jóformán részegen töltötték – és a remekül idézhető mondatokat, melyek számomra igazán feltették a pontot az i-re, nem tudom egy cikkben kontextusba helyezni: ezt látni kell ahhoz, hogy megértse és élvezni tudja az ember.
A továbbiakban pedig a Fehér Tiborral készített interjú olvasható.
Milyen hatást kívántok elérni a darabbal?
Színészként azt szoktam mondani, hogy ha egy-két nézőhöz eljutsz a több százból, akkor már megérte felállni a színpadra. Ha ez a pár ember nem úgy megy haza, ahogyan beült, akkor már elértük a célunkat.
Ez a darab nagyon magyar, mint egy magyar Csehov. Tökéletesen jó arra, hogy megmutassa, milyenek vagyunk mi. Szerintem mindenkinek van élménye egy vasárnapi ebédről, amikor pillanatok alatt összefeszülnek érvek, indulatok, politikai, vallási, szexuális hovatartozásról gondolatok. A legfontosabb hatás, amit el szeretnénk érni, hogy legyünk elfogadóak, nyitottak.
Ez az egy kicsi, rövid életünk van, nem érdemes gyűlölködve, haraggal telve, egymást nem elfogadva, utálva tölteni.
A darabban két színész szerepel, Örs, a híres sorozatszínész és instaszár, a „celeb”, valamint Gábor, a naiv, alternatív, minden ízben művész. Hozzád Örs vagy Gábor ars poeticája áll közelebb?
Mindkettőjüknek igaza van olyan 50-50 százalékban. Gábornak abban van igazsága, hogy nem szabad felszínesnek lenni, eladni magad, mert te sokkal több vagy annál. Örsnek pedig abban van igaza, hogy ezt egy darabig minden színész így gondolja. Aztán rájön, hogy nem ilyen az élet. Az élet ennél sokkal bonyolultabb, és igenis sokszor be kell vállalni olyan dolgokat, amiket nem akarsz. Ahhoz, hogy mély művészetet tudj csinálni, néha be kell vállalni a felszíni dolgokat. Ez egy nagyon sokrétű kérdés, vagy nincs rá lehetősége, vagy pénzügyi háttere ahhoz a színésznek, hogy azt mondhassa, ezt nem vállalom el, ezt nem akarom ennyi pénzért sem csinálni, ezt viszont akár ingyen elvállalom, mert ezt szeretném csinálni. Ehhez kell egy egzisztencia.
Lehet az ember nagy művész és eljut esténként tíz emberhez egy pinceszínházban, vagy lehet azt mondani, hogy egy szinttel lejjebb megyek, továbbra is képviselve az értékeimet, de egy nagyobb közönségnek játszva.
Ha az én életemre gondolok, kipróbáltam a kereskedelmi televíziózást is, és alig vártam, hogy ott hagyjam, mert rájöttem, hogy ez nekem a felszín csimborasszója [csúcsa- a szerk], nem kérek belőle. Szerepelek egy sorozatban is – ahogy elhangzott a darabban is, „sorozatkurva vagy” -, ez pedig számomra arról szól, hogy nagyon örül az ember, ha forgat. Itt Örsöt védeném: ugyan nekem nincs „instám”, és nem is bírom az „Uu, gyertek, valami készül” posztokat, de értem, hogy ilyen a világ, efelé megyünk. Senkit nem ostorozok, aki ilyeneket csinál, azért mégsem fogfehérítőt árul, hanem értékes kulturális tartalmat oszt meg. Azt is tudom, hogy amikor a Mi kis falunkban [magyar televíziós sorozat- a szerk.] játszom, akkor az emberek megismernek, és megnézik, hol játszik ez a fiú.
Tehát mindkettőjüknek igaza van. Ez a szakma is – mint minden más – összetett, ettől szép. Nyilván az életben kell néha megalkudni, kompromisszumokat hozni ahhoz, hogy az egész normálisan tudjon működni.
Mit adhat szerinted egy ilyen darab az egyetemistáknak?
Talán tágítani tudja egy egyetemista világlátását, nézeteit. Mindig az egyetemistákban, a jövőben látom a reményt. Olyan jó érzés látni, amikor diákok kiállnak a tanáraik mellett.
Azért jöjjenek el, hogy hogy olyanok legyenek, amilyeneknek az egyetemistákat látjuk. Gondolkodjanak! Ez a legfontosabb.
Valahogyan sosem halljuk meg a másikat. Csak toljuk a saját szövegünket, hogy én még ezt is olvastam, ezt is elmondom, pedig ott van a másik ember, aki elmondhatná a saját gondolatait. Nincs normális vita, vitakultúra. Nincs eszmecsere és rádöbbenés. Picit tágítsuk egymás spektrumát és halljuk meg a másikat!
A cikkben szereplő képek forrása: Centrál Színház
