Kiss Abigél Ugyan elmúlt már Mikulás napja, és a karácsony is véget ért, szerkesztőségünkbe fontos üzenet érkezett még december elején, amit – ha kicsit megkésve is –, mindenképp szeretnénk továbbítani nektek is. Akik gyakran nézegetik a Neptun felületét, esetleg tanárszakra járnak, valószínűleg már találkoztak a Kórházsuli nevével. Ha viszont nem cseng ismerősen, elárulom: a Kórházsuli egy olyan szervezet, amelynek fő célkitűzése a tartósan beteg gyerekek korrepetálása és tanulmányaik segítése. Ezen kezdeményezés kis betegeinek leveleit közvetítem most.
Aki dolgozott már a Kórházsulival vagy tartósan beteg gyerekkel körülvéve, tudhatja, hogy ezeknek a gyerekeknek sokszor hosszú hónapokat kell eltölteniük a négy fal között (akár egy kórházi szobában, akár a saját kis kuckójukban). Éppen ezért volt olyan remek a Kórházsuli dolgozóinak 2022-es kezdeményezése: a gyerekek leveleiket ezúttal az osztálytársaiknak címezték. Ezekben az írásokban megoszthatták a problémáikat kortársaikkal, írhattak az érzéseikről és arról, hogy mire vágynak igazán. A levelekből kisebb részleteket szeretnénk ezúttal veletek is megosztani annak érdekében, hogy megmutassuk, mennyire fontos lenne az érzékenyítés ebben a témában. A gyerekeknek ugyanis a matek, a kémia és a fizika mellett arra is nagy szükségük van, hogy kortársaik, osztálytársaik megértsék, elfogadják és segítsék őket. A leveleikből pedig arra is fény derül, hogy nekik már az is hatalmas támogatást jelent, ha meghallgatják őket.
Adél (12 éves) levele
Adél és családja számára egyik napról a másikra megváltozott minden, amikor kiderült, hogy a kislány Morbus Hodgkin-lymphomában szenved. Ő a 280. diagnosztizált beteg idén. Osztálytársainak küldött levelében pedig arra is kitért, hogy miben változtatta meg őt a kórházban és az osztályon töltött idő.
„Vasárnap fájt a torkom, de holnapra muszáj meggyógyulnom, extra szuper hét lesz! Ügyeletes leszek a barátnőmmel, anya tuti, hogy hoz be sok palacsintát, buli lesz. Délután mozi az osztállyal, pénteken osztálykirándulás BÉCSBEN!! Össze kell szednem magam. Így indult a hetem, de most hétfő van, már tudjátok, azóta az ügyeleten várakozunk, csomókat találtak a nyakamon. A diagnózis: Morbus Hodgkin-lymphoma, kevert sejtes altípus III/A stádium. Én vagyok a 280. ebben az évben. Már nem mehetek haza…”
„Egyszer, az egyik műtét alatt azt álmodtam, hogy az iskolapadban ülök. Hallom a zsivajt a szünetben, te is ott voltál Zsuzsi, a táskádból folyt ki a tankönyv. Intettél felém én meg nevettem. Rossz volt felébredni. Reszketek, fázom…Tudjátok, ha majd végleg otthon leszek és iskolába járhatok, színötös leszek mindenből, és nekem udvarol a suli legjobb sráca, úgy érzem, akkor sem leszek már soha felhőtlenül boldog. Mert az osztályon vannak szomorú szemű gyerekek, akiknek a szülei csak annyit hallhatnak az orvosoktól: – Mindent megteszünk a gyermekért.”
Rozi (15 éves) levele
Rozi már egy jó ideje nem tesizhet a gerincferdülése miatt. A régi iskolájában (ahogyan ez a leveléből is kiderül) csúfolták ezért. Azonban új osztálya segít neki, ahogy csak tud. Ők inspirálták arra is a fiatal lányt, hogy különleges hivatást válasszon magának, ha kilép az iskolapadból.
„Már megint a Coopert futják, ilyenkor fél perc alatt kiderül a tesi öltözőben, mennyire választékos tud lenni a szókincs, ha a futást kell jelzőkkel körülírni – hát, többnyire nem pozitív, na. Mosolyogva hallgatom, kimegyek az előtérbe, én úgysem öltözöm át – már jó ideje nem járhatok tesire… Becsengetnek, de Tomi, te odajössz még, láttad, hogy húzom a lábam, kérés nélkül elveszed a táskám, hogy felvigyed nekem az emeletre, aztán már el is robogsz, nehogy pár plusz kör futás legyen a vége a késésnek. Elég furcsa nekem, hogy nem vagyok teher…
»Olyan, mintha egy öregasszonnyal beszélgetnék« – mondták az előző iskolámban, mert máshogy mozogtam. Olyan is volt, hogy üzenetben valaki azt írta »te kitörött lábú, ennek az osztálynak nem kell egy ilyen«. Szerencsére ti, az új osztályom, elfogadóbbak vagytok velem…
»Egészségedre!« – mondta nevetve a tanár még reggel az ofőin, mikor megemlítem, hogy én szomatopedagógus szeretnék lenni. Arról kellett beszélnünk, ki milyen pályát választana. Állatorvos, ügyvéd, író… hangoztak el sorra a válaszok, én meg közben egyenként húzom ki a fejemben, mi nem lehet belőlem emiatt a hülye kézremegés miatt. Mert hogy elég nagy hülyeség ez a gerincferdülés és a neuropátia. Ez elvette tőlem a művészeti iskolát, azt, hogy fodrász vagy gerincsebész legyek. Igazságtalan ennyi mindenről lemondani ebben a korban. De jó lesz ez még valamire – majd azzá teszem, segíteni fogok az olyan gyerekeknek, mint én, és ezt nektek is köszönhetem, akik befogadtatok.”
Vica (13 éves) levele
Ahogy az a levélből is kiderül, Vica a világot jelentő deszkákon állna legszívesebben. Azonban Crohn-betegsége és a megannyi műtét egyelőre gátat szab ezeknek az álmoknak. A fiatal lány azonban nem csügged: színész lesz és a Padlásban fog játszani a legnagyobb pesti színházban!
„Tegnap szóltak, jövő héten szereplőválogatás, azóta csak ez jár a fejemben… Mondom nekik, egy fát is eljátszom, csak válogassanak be. Nevetünk, de ideges vagyok, hát mégiscsak egy musicalről van szó, álomdarab! Összeszedjük a bandát, irány a játszótér, ugratnak, hogy azért majd gondoljak rájuk pár ingyen jeggyel majd ott Hollywoodban, én meg hálás vagyok, hogy elterelik a figyelmem – nehogy túlpörögjem, mint a múltkor. Aztán jön a gyomorgörcs. Jaj ne… De hát biztos csak az izgalomtól, az nem lehet, hogy már megint baj van, a múlt héten nyomtuk le. Pár nap és amúgy is kontroll, már így is tök szívás, hogy ki kell hagynom az énekkart miatta. Anya este hívja a dokit, már a hányingerem sem múlik. Előbbre hozták a kontrollt, holnap már megyünk is…
Most szombat van, 10 óra, ma van a szereplőválogató. Bori az előbb írt, hogy mindjárt ő következik – én meg bámulom itthon a fizikakönyvet. Egy pillanatra elmosolyodom, legalább nem tesi – annál nincs rosszabb. Még a fájdalom sem, azt legalább eltünteti a fájdalomcsillapító. Egy madarat rajzolok a lap sarkára és közben a barátok üzeneteit olvasom, »mennyi leckét küldjek még?«, »meddig leszel távol?«… Mostanra tudjátok mindannyian, nekem ez volt a múlt hetem. Hiányoztok. De ti ismertek, már nem félek, mint amikor először diagnosztizálták, hogy Crohn-beteg vagyok. Csak utálom, hogy néha a legrosszabbkor jön. Kihívás, mondom magamnak, ne érdekeljen, ahogy mondjátok nekem mindig ti is – csak azért is színész lesz belőlem, a Padlásban fogok játszani a legnagyobb pesti színházban!”
Zéti (12 éves) levele
Zéti – azon kívül, hogy (remélem) ellesett pár gitárakkordot a zenebohócoktól –, ahogyan az a leveléből is kitűnik, szerel. Bármikor bármit szívesen szétszed és összerak. Mondjuk akkor jobb lenne, ha az ápoló néni engedné, hogy olyan műszaki fiókja legyen, mint otthon. Akkor még többet tudna szerelni.
„Már vagy negyedjére szedem szét a tollat és rakom újra össze, miközben ezt írom nektek. Itt nem nagyon van mit szerelni, pedig próbáltam ide is egy olyan műszaki fiókot csinálni, mint amilyen otthon van nekem, de mondjuk úgy, voltak fenntartásai az ápolónéniknek. Három levélben is kérdeztétek, hogy vagyok, hiányzok – bocs, hogy csak most, de végre tudok írni… (Amúgy tök köszi a leckét Boldi, az unalmasat nem muszáj ám mindig küldeni hehe.) Nem tudom, mikor megyek, de már jobban vagyok. Most már csak ez bizonytalan, nem minden más, mint mikor kiderült, hogy leukémiás vagyok.
Egy fogfájással kezdődött, aztán 6 hónap kórház lett belőle, vérvétel, lumbálás, mindenhol infúziók, ultrahang, fenntartó kezelés, meg a hülye kemó… Hiányzik ám a nyüzsi, pedig volt itt az osztályon minden az elmúlt öt hónapban, bohócok, zenészek, meg oltári nagy társasjáték partik – jut eszembe, Vivi nénitől azóta azt hallgatom, hogy megvert Dámában, majd búcsúképp kikap tőlem, ez a terv – de azért titeket ez nem pótol… Na megyek is, jöttek nekünk zenélni, láttam az egyiknél van gitár, megpróbálom megkérni mutasson pár hangot, hadd villogjak apunak majd otthon, hogy már együtt is tudunk játszani.”
Ahogyan az osztálytársakhoz címzett levelekből is kitűnik: ezeket a gyerekeket nem a betegségük határozza meg. Élni akarnak, és ebben úgy tudunk segíteni nekik, hogy minden szükséges kapaszkodót megadunk nekik. Legyen ez „csak” a házi elküldése osztálytársként vagy az, hogy meghallgatjuk őket, ha kérik. Éppen erre való a Kórházsuli is, ahol megannyi egyetemista segíti a beteg gyerekeket abban, hogy utol tudják érni az osztályukat, és a hiányzások miatt ne kelljen évet ismételniük. Amennyiben érzed magadban az affinitást és szeretnél segíteni a tartósan beteg gyerekeknek, mindemellett pedig egy támogató és kedves csapat tagja lenni, akkor jelentkezz önkéntesnek a Kórházsulihoz! Személyes tapasztalatból mondom, hogy megéri, mert olyan dolgokat tanulhatsz segítő környezetben, amelyeket az élet más területén is hasznosítani tudsz majd. Segíteni pedig mindig jó! Ha szétnéznél a szervezet oldalán, azt a következő linken teheted meg. Amennyiben egy kisebb összeggel szeretnéd támogatni a szervezet működését, azt itt tudod megtenni.
Én a végére csak annyit fűznék hozzá, hogy ha van egy-két szabad kredited és szeretnéd olyan dologgal tölteni az időd egy részét, amelyből sokat tanulhatsz, akkor érdemes 2023-ban elgondolkodnod az önkéntességen. Ez egy olyan élmény, amit kár lenne kihagyni.
