Németh Míra Egy nem mindennapi lázadás szokatlan ábrázolásával találkozunk Cyril Schäublin svájci rendező második filmjében. Az Örökmozgó olyan filmélményt nyújt, amihez nem vagyunk hozzászokva: komótosan pergő, kevés dialógussal és teljesen zene nélkül készült filmről van szó, amely valószínűleg két táborra osztja a nézőközönségét: egy részük minden percében azt kívánja majd, hogy teljen végre el ez a másfél óra, míg a másik részének sikerül ráállni a film szokatlan világára – ez esetben valami egészen szokatlan, új élménnyel gazdagíthat.
Hol máshol játszódhatna egy óragyárról szóló, 19. század végi történet, ha nem Svájcban? A Jura-hegységbeli festői, ipari faluban nagyrészt nők dolgoznak napi több mint 10 órában rettentő aprólékos munkával, kevés bérért. Kifejezetten találó az eredeti cím (Unrueh) és a magyar fordítás is: mindkettő a gyár dolgozóinak monoton, megállás nélküli munkájára utal, egyúttal az órák és az idő folyamatos ketyegését, múlását is kifejezik. Ebbe a közegbe ágyazva mutatja be az Örökmozgó a gyári munkások fellázadását munkakörülményeik, a kizsigerelő munkatempó kényszere és az alacsony fizetés ellen.
Ahhoz, hogy értékelni tudjuk a filmet, át kell állni a napjaink filmtermésének rengetegében szokatlanul lassú és csöndes hangulatára, ám ez nem fog mindenkinek sikerülni. Engem például az Örökmozgó nem szólított meg, de sajátos ábrázolásmódját és kifejezőeszközeit nem lehet elvitatni. Hasonló eszközöket, komótos tempót alkalmazott egyébként a közelmúltban a francia Portré a lángoló fiatal lányról, amely két nő 18. században kibontakozó, ebből fakadóan „illegális” szerelmét tárja elénk. Csakhogy az Örökmozgó ezt a képi és nyelvi kifejezőeszközt nem egy lágy szerelmi történethez választja, hanem egy kőkemény politikai elégedetlenség és változás (legalábbis az arra való igény) bemutatására. A kis svájci falu gyárának dolgozói megelégelik azt, hogy munkáltatóik nem veszik őket emberszámba, pusztán a kapitalista rendszer arctalan fogaskerekeiként tekintenek rájuk.
Így kerül a történet főszerepébe az orosz anarchista, Pyotr (Alexei Evstratov) és Josephine (Clara Gostynski), a fiatal munkásnő. Schäublin nem professzionális színészeket választott filmjéhez, még a két említett főszerepre sem, ami ráerősít a film szokatlan, sajátos karakterére. Az amatőr színészek, a lassú tempó, relatíve kevés párbeszéd, a hatásvadászat és katarzis totális hiánya, valamint a monoton hangulat (amely különösen meglepő választás egy fellázadásról szóló történethez) mellett muszáj szót ejtenünk a képi világról is. A felsoroltakhoz teljesen illeszkedik ez is komótosságával; a napjaink filmjeire jellemző gyors vágásokkal és pörgősen váltakozó jelenetekkel ellentétben hosszú, olykor szinte mozdulatlan és festőien esztétikus snitteket látunk. A film előzetese ezen a linken nézhető meg.
Az Örökmozgó az a film, amelyre érdemes előre rákészülnünk, máskülönben, pusztán a szinopszis ismeretében valószínűleg nagyon nem azt kapjuk majd, mint amire számítunk. Olyan témát mutat be, amelyről már több filmet láthattunk korábban, viszont ilyen csomagolásban még biztosan nem.
Az Örökmozgót a Szemrevaló (Sehenswert) Filmfesztiválon láttuk.
