Török Sára Minden nyelvvel kapcsolatban nyelvrokonsági elméletek tömegei keringenek a világban, és ez alól a magyar sem kivétel. Kétségkívül a leggyakrabban említett, legtöbb irodalommal rendelkező és legérdekesebb alternatív kísérletek a sumér, a török és a mongol nyelvvel való rokonsággal kapcsolatosak, ám igen rövid keresgélés után is több tucatnyit találhatunk.
Sokban nincs újítás: ugyanazokat a hibákat vétik, csak éppen más szavakat vesznek a levezetések alapjául. Ám a fent említett három nagyobb elméletcsoport mellett fellelhető még olyan elképzelés, mely bár nem rendelkezik bőséges követőtáborral, valamiben mégis különleges. Ebben a cikkben a görög–magyar nyelvrokonítást tekintjük át.
Mindkét elméletet főleg az érdekességek, a kutatók megközelítései alapján vesszük végig. Az alapvető hibák ugyanis
a nyelvi és genetikai rokonság keverése, a nyelv-, szó- és hangtörténeti alapok mellőzése, az önkényes hangalakok használata
és esetenként az idegen nyelv ismeretének teljes hiánya – hasonlóak, mint az eddig áttekintett elméleteknél.
A görög–magyar nyelvrokonság fő képviselője Aczél József, görög-latin szakos tanár. A kun tájnyelvet tanulmányozva úgy ítélte meg, hogy a magyar nyelv – főleg a moldvai csángó dialektus – szoros kapcsolatban áll az ógöröggel. Az általa írt Szittya-görög eredetünk című, az alcím alapján „történelmi és nyelvészeti tanulmány” már a fedőlapon azzal indít, hogy grammatikánk és szótöveink jelentős része megegyezik a hellén-göröggel, a székely-szittya és az ó-hellén írásmód pedig teljes azonosságot mutat. Aczél 1926-ban megírt „monumentális tanulmányát eltüntették”, ahogy az előszóban Szilveszter Jenő állítja, így csak 1975-ben látott napvilágot a mű, méghozzá az USA-ban.
Aczél rögtön a bevezetőben értéktelenné teszi művét a nyelvészeti kutatások számára. Kijelenti ugyanis, hogy
rájött annak a problémának a megoldására, ami régóta foglalkoztatja a tudósokat, mégpedig a magyar nép eredetére. És azt is elárulja, hogyan: a nyelvünkből.
Állítása szerint a magyar nyelv majdnem minden szava bizonyíték a szittya-görög eredetre. Mi több, belekeveredik a történetbe Kőrösi Csoma Sándor is, akinek „tarsolya […] tele volt az görög, latin, arab, perzsa szótárakkal és nyelvkönyvekkel.” Kifejti, hogy ha Kőrösi jobban figyel, felfedezte volna a kapcsolatot, hiszen a háromezer oldalnyi görög szöveg minden szavában a magyar őstörténet és műveltség volt megörökítve.
Ezután felsorol néhány hibát, amit felfedezni vélt az összehasonlító nyelvészetben, például, hogy helytelen a hangutánzó és hangulatfestő szavak mellőzése nyelvrokonsági vizsgálatoknál.
De hoz több olyan észrevételt, ami ugyan helyes, ám csak az alternatív rokonítási kísérleteknél használatosak:
a ferdítések, a jelentések eltolása, a válogatás, vagy éppen a véletlennel magyarázott egyezések, ha azok nem támasztják alá a kutató állításait. Mindezeket a hibákat oldalakkal később ő maga is elköveti.
Ezután néptörténeti fejtegetésekbe bocsátkozva, források nélkül elhelyezi a görögök őshazáját a Fekete-tenger északi részére, ahonnan később két ágra oszlottak: a hellén-görögökre és a szittya-görögökre. Mivel a hellének – szerinte – a Balkánra költözésük során sok néppel vegyültek, szókincsük változott. Így lehetséges az, hogy míg a magyar nyelv egésze levezethető a görögből, a hellénnek csak a kétharmada.
És ha hiányolnánk a példákat, rövidesen következik is néhány:
a hal szavunkat a görög haliosz ’tengerlakó’ szóból származtatja. Azonban szótörténeti tény, hogy a hal az uráli korból maradt a magyar nyelvben, többek között rokonságban áll a mordvin kal és a finn kala szavakkal.
A mű elején szerepel egy jelige: „Moger: dolgos, tűrő, szenvedő. Mogeria: a munka országa.” Erre is magyarázatot kapunk: Mogeria, a dolgos emberek, mogerek országa a szittya őshaza, melynek helyét a ponty szóból határozza meg. A ponty a pontiosz ’tengeri’ szóból ered, de mivel köztudott, hogy a ponty nem sósvízi hal, édesvízű tengert kell keresnünk lakóhelyének. Ez pedig az Azovi-tenger, a Fekete-tenger északi öble, a Don folyó limánja (tengeri torkolatnál keletkezett öble). Így találta hát meg Aczél József a szittya őshazát egy hal segítségével.
És ez még csak a kezdet volt.
Kifacsart jelentések, önkényes hangalakok tömegeivel találkozhatunk a Szittya-görög eredetünk tanulmányozása során,
amely sok helyen az alapvető nyelvészeti ismeretek teljes hiányának bizonyítékaként szolgál. Rengeteg jövevényszót, hangutánzót emel ki bizonyítéknak a rokonságra, egyetlen oldalon sem mulasztja el a szittya-magyar és a szittya-görög használatát. Kitér vallásra, műveltségre, életmódra, sőt, teljes fejezetet szentel a szlávságra gyakorolt szittya-görög hatásnak is.
Azonban ezek által a közel kétszáz oldalnyi anyag történelmi és nyelvészeti szempontból teljesen értéktelen – hiába adta a szerző alcímnek pont e kettőt.
A görög nyelvrokonság alátámasztási kísérlete során Aczél ugyanolyan hibákat vétett, mint amiket az eddig megismert alternatív elméleteknél is láthattunk. Egyedi érdekessége viszont a teljesen új őstörténet megírása volt, illetve az őshaza keresése – és vélt meglelése – egyetlen szó alapján.
A sorozat következő cikkében áttérünk a japán és a magyar rokonítására tett kísérletre, ahol másfajta különlegességekkel találkozhatunk.
Szakirodalmi forrás:
Hegedűs József 2003. Hiedelem és valóság: Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Felhasznált művek:
Aczél József 1926 (1975). Szittya-görög eredetünk. Turán Publisher, Garfield. N.J., USA.
A kiemelt kép forrása: gorogintezet.hu
