Locker Dávid Teltházzal találkozhattak azok, akik ellátogattak január 25-én a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös Termébe. Turi Tímea költővel és Forgách András íróval Radics Péter, a Digitális Akadémia vezetője beszélgetett, aki a betegség miatt távol maradt Bazsányi Sándort helyettesítette. Szó volt Petri György paradox lokálpatriotizmusáról, a tárgyias és alanyi költészetről, valamint a Petri-kultusz (vagy inkább -mítosz) kortárs helyzetéről is.
Forgách András már az est elején nyílttá tette különleges helyzetét, hiszen esetében a költő egykori közeli barátjáról beszélhetünk, aki nem csak a Petri-életművet ismeri jól, hanem a versek mögött megbújó személyiséget is. Így – érthető módon – Forgách nem átallott (több vers fejből szavalása mellett) a beszélgetés több pontján be-bedobni valami érdekes, Petrit jól karakterizáló anekdotát is. Így került szóba Petri részben önellentmondásos lokálpatriotizmusa is. Mert bár a költő élete folyamán 50-től 500-ig terjedő helyen lakott hosszabb-rövidebb ideig, mindig budapestinek, sőt, azon belül is kifejezetten vízivárosinak érezte magát. Olyannyira, hogy ha tehette, ki sem mozdult a városrész bejáratott vendéglátóipari egységeiből, például az általa legendássá vált Hattyúból. Radics Péter szerint e tekintetben a költő leginkább Mándy Ivánnal rokonítható, aki kis túlzással végig a Teleki és a Köztársaság tér írója maradt.
Forgách szerint ez az attitűd külföldi tartózkodásaira is elkísérte. Részben ennek is köszönhető – nyilván azon túl, hogy a líra sosem egy exportágazat –, hogy nem tudott igazán befutni Németországban, hiába került ki Nyugat-Berlinbe ösztöndíjjal sokakhoz, például Esterházy Péterhez vagy Nádas Péterhez hasonlóan. Az ilyen ösztöndíjak ugyanis elsősorban nyugati kapcsolatépítésre voltak jók – ami, mondani sem kell, a létező szocializmus éveiben hatalmas lehetőséget jelentett. Nos, Petri – Mészöly Miklóshoz hasonlóan – nemigen tudott élni vele. Ki-kiújuló mizantrópiája miatt jórészt semmilyen meghívásra nem ment el; inkább az elsőként kiválasztott kocsmában töltötte el a kint tartózkodás drága idejét. Hasonlóképp járt el Párizsban is, ahol az anonimitás áldásaként kifejezetten élvezte, hogy lecsúszott figurának nézik.
A fentihez hasonló paradox viszonyulások egész életét jellemezték. Az 1996-os Kossuth-díjba például Forgách szerint egyenesen belebetegedett. Az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád talán előre látva ezt, suttogta bele a díj átadásakor a költő fülébe, hogy „Gyurikám, jól fog neked állni ez a kis smukk”. Ennek ellenére Petri a díj átvétele után szabályos depresszióba esett, mondván, „mit csináljon ő most egy Kossuth-díjas költőként?” De úgy, hogy közben nagyon is büszke volt a díjára. „Hiába: a művészek két lábon járó oximoronok” – összegezte a tényállást Forgách.
A beszélgetés a Petri-kultusz kérdésével folytatódott. Turi Tímea szerint létezik egyfajta Petri-kultusz vagy inkább Petri-mítosz, Petri-legendárium, de ez önmagában nem káros jelenség, hiszen a kultuszképzés szerves és mindennapi eleme az irodalmi emlékezetnek. A művekből egy életmű alakulása során folyamatosan rajzolódik ki egy arcél, majd ez az arcél él tovább a kulturális emlékezetben – így téve maradandóvá az alkotásokat. Petri életműve szerinte mára egyértelműen klasszikussá vált, amit a Magvetőnél azzal is igyekeztek hangsúlyozni – s ezzel mintegy maguk is kanonizálni –, hogy a például a Radnóti Miklós-összkiadásnak kijáró elegáns, fekete, vertikális feliratú borítóval adták ki a Petri-életművet.
Az irodalmi emlékezetben élő ezen Petri-képnek meghatározó eleme a költő alkoholizmusa. Ennek kapcsán Forgách arra figyelmeztetett, hogy Petri alkoholizmusa nem önmagában áll, hanem egyrészt egy hosszú magyar hagyományba illeszkedik – amely legkorábban is Ady Magyar Pimodánjától Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című művéig ível –, másrészt az írók-költők alkoholizmusa mindig egyfajta politikai dacreakció is, amellyel a rezsim élhetetlenségét hirdetik.
Petri már fent említett paradox jellegét tükrözi az „alanyisághoz” és a „tárgyiassághoz” való viszonya is. Hiszen a köztudatban elsősorban az egyik Utolsó Nagy Alanyi Költőként él, akinek költészetét – annak minden, a magyar líratörténet posztmodern fordulatát jellemző nyelv- és szubjektumkritikai vonatkozása ellenére – Radnóti Sándor elhíresült írásában „megmenthetetlenül személyesnek” nevezte. Mégis – mint arra Turi Tímea emlékeztetett – Petriben végig volt egy olyan vágy, hogy elfogulatlanul, a maguk objektív valóságában lássa a dolgokat. Witold Gombrowicz kifejezésével élve: nem volt rá jellemző a költészet valóságot megszépítő struccpolitikája. Ahogy azt a Turi által idézett versben vallotta a költő: „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”
Természetesen Petri politikai költészete is szóba került. Forgách András, tartva magát egykori esszéje (Petri György, a szemlélődő költő) állításához, Petrit – ellentétben az általános vélekedéssel – elsősorban nem politikai, hanem kontemplatív költőnek tartja. Mint kifejtette, Petrire szerinte az ‘56-os forradalmat nyíltan tematizálni merő versei miatt ragadt rá a „politikai költő” címkéje. Sőt, mint azt egy igen mulatságos anekdotával illusztrálta is, Petri istenigazából regényíró volt: Forgách egyszer meglátogatta a költőt a lakásán, ahol a felesége azzal fogadta, hogy Gyuri napok óta depressziós; ennek demonstrálásaként pedig a költőre mutatott, aki kisgatyában ült a matracon, és áhítattal vegyes sóvárgással tekintett fel a könyvespolcon terpeszkedő Bevezetés a szépirodalomba és Emlékiratok könyve című igencsak vaskos prózakötetekre. „Regényíró agya volt, mert nagyon jól átlátta az idő problémáját, csak nem volt meg hozzá a türelme” – mondta ki a verdiktet Forgách András.
Később Turi Tímea – még Petri politikai költészetéhez kapcsolódóan – hozzátette, hogy egy vers poétikai erejét az is megadhatja, ha úgy beszél, ahogy más nem mer, de szeretne. Petri György költészetére éppen azért tudott ráragadni ez a jelző, mert ebben volt nagyon jó. A kortárs politikai költészettel – amiről úgy nyilatkozott, hogy „nincs, de igény lenne rá” – részben épp az a baj, hogy elviekben mindent le lehet írni, legalábbis nincs olyan nyílt, szamizdatba kényszerítő cenzúra, mint a Kádár-rendszerben. Így önmagában a kimondásnak nem is lehet már akkora tétje, mint Petri idején – a rendszerváltás kihúzta a politikai líra alól (s így Petri alól is) a szőnyeget; de Turi nem temetné még ettől a politikai érdekeltségű költészetet: szerinte most egyszerűen egy más szőnyegen állunk. Ma is működő, pozitív példaként említette Erdős Virág verseit, aki többek között azzal tud releváns politikai gesztust tenni, hogy nyíltan tematizálja szövegeiben a („civil”) futár- és a („művészi”) költőlét diszkrepanciáit.
Turi szerint a politikai költészet és Petri György jelentőségét épp a kortárs politikai kondíciók adják meg, melyek miatt – ellentétben Károlyi Csaba nagy vitát kiváltó 2008-as esszéjével, melyben Petri renoméjának süllyedését regisztrálta – megerősödik a Petri-életmű relevanciája. Egy olyan életműé, mely arra késztet, hogy egy új, a jelen problematikáján áttükröztetett viszonyt építsünk fel ezzel a hagyománnyal. Hiszen, ahogy Turi Tímea fogalmazott: „egy korszakban vagyunk újra. És újrakezdődött a történelem.”
