Török Sára A névadás, a dolgok megnevezése alapvető szükséglete az egyértelmű kommunikációnak. A teremtés során Isten is szavakkal hívta létre a világ részeit, aztán elnevezte azokat: „És mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. […] És elnevezte Isten a világosságot nappalnak…” (1Móz 1;26). A teremtés végeztével Isten átadta az első embernek a névadás jogát, és ma is a szülők adnak nevet újszülöttjeiknek – a zsidó hagyomány szerint azonban ezt továbbra is isteni sugallatra teszik.
A héber ábécé huszonkét betűje mind-mind egyfajta spirituális építőelemként működik, ezért a dolgokat jelölő szavakban benne foglaltatik a lényegük és teremtésük célja. Az emberek nevében nemkülönben: a személyiség, az Istentől kapott tehetség tükrözése az egyén és a zsidó világ szintjén is fontos szerepet tölt be.
A zsidók neve identitásjelölő szerepet tölt be, mint a nyelv vagy az öltözet. A név a személyiség része, hiszen tükrözi azt, valamint viselőjét Istenhez és a Tórához, egyszersmind a többi zsidóhoz kapcsolja. Ezen okból több hagyomány és hiedelem is kapcsolódik a névadáshoz, ezeket a zsidó közösségek javarészt manapság is követik.
A névadási ceremónia évszázadok óta változatlan. Az újszülöttek nem születésükkor kapnak nevet, hanem egy nem sokkal később tartott esemény során.
Ennek jelentősége, hogy mivel a gyermekek a közösség tagjaivá válnak, minél szélesebb körben ismertté akarják tenni a nevüket.
A fiúk a körülmetélésük után, a lányok pedig a születésük utáni első nyilvános Tóra-olvasás során kapnak nevet. Ezt a prófécia által megszállt édesapa mondja ki először, ami a védelmet és az isteni sugallatot jelképezi.
A héber nevek ma is érthető jelentéssel bírnak. A Tórában gyakran találkozni a magyarázataikkal, történelmi távlatba helyezésükkel. A mélyen vallásos közösségek legtöbbször teoforikus – Isten nevét tartalmazó –, megváltással, vallással kapcsolatos, tórai és bibliai neveket adnak a gyermekeiknek.
Ilyen az Elisá, azaz ’Isten megvált’, Emuná (’hit’), Mose, Áron, illetve Saul vagy Dávid. A jó tulajdonságokat előlegező nevek sem ritkák, például a Szimchá, (’öröm, boldogság’), valamint állatok neveit is adják az újszülötteknek, kiemelve azok pozitív jellemvonásait: Ráchel, azaz ’bárány’ (békés, szelíd), vagy Dov, azaz ’medve’ (erős). Előfordulnak még a természet szépségére utaló nevek, mint a Mááján (’forrás’).
Szokás a gyermekeket rokonok, főleg nagyszülők után elnevezni, hogy a név fennmaradjon és öröklődjön. Egyes közösségekben csak a már elhunyt rokonok neve adható, és az is csak szigorú szabályok szerint: ha az illető a gyermek születése előtt hunyt el, a neve öröklődhet; ha halála a születés és a névadási ceremónia között következett be – vagy korábban, de nem természetes módon –, akkor a neve csak változtatással adható.
Ilyenkor előnyben részesítik a hasonló jelentésű, vagy azonos betűvel kezdődő neveket, ugyanis ez védelmet ad.
A tragikus körülmények között elhunyt illető nevének változatlan megtartása viszont balszerencsét hordoz.
A védelem és hosszú élet érdekében néhány közösségben az újszülött a legidősebb családtag nevét kapja.
Megint más közösségekben szokás a rabbijuk vagy annak családtagjai, esetleg korábban élt jelentős személyek után elnevezni az újszülöttet, aminek szintén a szerencsés élet miatt van jelentősége. Valahol a birtokos szerkezetű neveknek tulajdonítanak mágikus erőt, például Even Jiszráel, azaz ’Izrael köve’, vagy Bát Chen (’szépség lánya’).
A név a házasságoknál is nagy jelentőséggel bír.
A babona szerint rövid házasságot okoz, ha a leendő anyóstársak neve azonos.
Valamint a sok uniszex név miatt – például Sáked, azaz ’mandula’, Tál, azaz ’harmat’ – a házastársak azonos neve tragédiát okozhat.
A névváltoztatás is szigorú szabályokat követ. A zsidók nem változtathatnak csak azért nevet, mert nem tetszik nekik, hiszen isteni sugallatra kapták, jelentéssel bír, a személyiségük és az Istennel való kapcsolatuk része. Abban az esetben választhatnak újat, ha a szüleik esetleg nem hallgattak a bölcsekre, és baljós, rossz tulajdonságot vagy tragédiát idéző nevet adtak neki.
Akkor sem változtathatnak nevet, ha balszerencsés az életük.
Hitük szerint a szerencse fordulását nem egy új név hozza meg, hanem az életmódváltás: meg kell térni, jót cselekedni, Tórát olvasni, és a sorsuk jobbra fordul.
Azonban betegség esetén, a gyógyulás érdekében javasolt a névváltoztatás – vagy új név felvétele a régi mellé. A súlyos kórral küzdőknek a rabbi adhat új nevet, amely tükrözheti az egészség utáni vágyat (Chájim, azaz ’élet’), vagy „összezavarhatja a betegséget” a meglévő név apróbb módosításaival – betű elvétele vagy hozzáadása.
Ilyen esetekben, ha a beteg meggyógyul és legalább harminc napig egészséges marad, akkor élete végéig viselnie kell új nevét, amely a sírkövére lesz vésve, és a halotti imákba is bekerül. Ha azonban nem segít, és a beteg elhalálozik, akkor az új nevet többé nem használják – ugyanez az eljárás például meddőség esetén is.
Keresztnevekhez tartozó érdekesség még, hogy a zsidóknál nincs névnap. Ha valaki viszont ünnepnapon születik, akkor arra utaló nevet adnak neki, így például a Hanuka során született gyermekek neve fénnyel kapcsolatos lesz.
Külön kategóriába sorolhatók a családnevek. A korai zsidó közösségekben egyáltalán nem létezett ez a forma, csak egyetlen nevet adtak az újszülötteknek (Tová, Sirá, Baruch). Később jelentek meg a patronimikonok, azaz az apai családnevek, amelyeket csak a fiúknak adtak. A személynevet a ben, (’fiú’) szó kapcsolta össze az apai névvel: az Ábrahám ben Mózes jelentése ’Ábrahám, Mózes fia’.
A magyarországi zsidó közösségekben a XV. században beáramló német kultúra miatt megjelentek a német családnevek – pl. Bauer, Haas, Strauss –, de a valódi változást csak II. József 1780-as rendelete hozta, ebben ugyanis az uralkodó német családnevek felvételére kötelezte a zsidókat, az ellenszegülést kitoloncolással büntetve.
A név lehetett választott, de sok esetben az erre felállított bizottságtól kapták.
Utóbbi esetben az oktrojált nevek mögött gúny és rosszakarat volt, így születtek meg az olyan családnevek, mint az Eselsberg, azaz ’szamárhegy’.
A vezetéknevükről hivatalos, a rabbi által is aláírt okmányt kaptak, és a továbbiakban ezt kellett használniuk.
Az ebben az időszakban felvett nevek kilenc fő kategóriába sorolhatók:
1. Országok szerinti származás jelölésére szolgáló nevek – ilyenek például a Böhm (cseh), Pollák (lengyel) vagy a Reisz (orosz).
2. Helységnevekből képzett nevek – például Epstein, Glatz, Taussig. Ide tartoznak még a Berg, Burg, Hof, Stein helységnevekből eredő nevek: Berger, Burger, Hofer, Steiner.
3. Patronimikai – az apa nevéből képzett – vezetéknevek, például Abrahamson, Hertzka, Gimpel.
4. Matronimikai – az anya nevéből képzett – vezetéknevek, például Blumenfeld, Margalit, Rosenfeld.
5. Foglalkozás után felvett nevek – ilyenek a Fischer, Müller, Salzer. Ide tartoznak a foglalkozást jelölő, szláv eredetű nevek (Krajcsik ’szabó’, Robicsek ’munkás’) és a lakóházak cégére után felvett nevek is (Adler, Stern).
6. Színt jelölő nevek, például Gelb, Schwarzer, Weiszmann.
7. Személyi tulajdonságot jelölő nevek, mint például Groszmann, Klein, Jung. Ide tartoznak a szláv eredetű tulajdonságnevek is (Bellák ’fehér’, Czerny ’fekete’, Kutchera ’göndör’).
8. Világi vagy egyházi címből képzett nevek: Bischof, azaz ’püspök’, Herr (’úr’), Kaiser (’császár’).
9. Fiktív nevek, például Apfel (’alma’), Freitag (’péntek’), Herbst (’ősz’).
Ezek a vezetéknevek már öröklődtek, családnévvé alakultak. A XIX-XX. század során a zsidók a német és szláv hangzású neveiket tömegesen cserélték magyarra. Így lett például a Kohn-ból Kovács, a Veiszfeld-ből pedig Vázsonyi. A magyar vezetéknevek rendszere a zsidó közösségekben a mai napig megmaradt.
Kiemelt kép: zsido.com
