Csuka Gergő A miskolci Cinefest nagydíjáért folyó versenyben 17 nagyjátékfilm folytat küzdelmet: van köztük magyar film, Cannes-ban, Sundance-en, Berlinben bemutatott vagy akár Velencében párhuzamosan futó alkotás, az egyik nagy esélyes pedig a Karlovy Vary-ban debütáló Red Rooms lehet.
A cím fordítása csak távolabb terel az eredetitől, ugyanis a red rooms kifejezés a dark weben fellelhető sötét és indokoltan illegális szolgáltatások egyikére utal: a vörös szobák színét a bennük megkínzott áldozatok vére festi be, a perverz, szadista kegyetlenkedéseket pedig élő közvetítésen keresztül nézhetik az arra vágyók summás összeg fejében. A kanadai rendező, Pascal Plante viszont az említettek horrorjának közönségességétől távol maradva izgalmas tárgyalótermi drámaként kezdi építeni filmjét, majd fojtogató lélektani thrillert farag belőle, kilépve a karótnyelt, de annál erőszakosabb öltönyösök világából. A téma aktuális, égető és emellett számos indok igazolja a Vörös szobák jogos helyét a Cinefest nagyjátékfilmes versenymezőnyében.
Ludovic Chevaliert gyanúsították meg három kiskorú lány megkínzásával, megcsonkításával és megölésével, a bizonyítékok között pedig ott szerepel a két áldozatról készült vörös szobás videó, amely a gyilkosra csupán szeme és mozgása alapján enged következtetni. A tárgyalás nyilvános, így a Robert Bresson színészeitől is irigylésre méltó rezzenéstelen arccal és kifejezéstelen tekintettel besétáló Kelly-Anne-hez (Juliette Gariépy) kötődik a szemünk, aki kíváncsian szemléli az eseményeket. A tárgyaláson részt vevő két fél védőbeszédét hallgatva azonnal rájöhetünk, hogy a film igazságérzetünkön zongorázva kívánja majd izgalmassá tenni a filmet, és nagyobbat nem is tévedhetnénk. Negyedóra alatt túlesünk azon, amiről a Tizenkét dühös ember nagy része szól, és nem marad semmi kapaszkodó azon kívül, hogy Kelly-Anne ottléte túlságosan sejtelmes.
Hamar megtudjuk, hogy szerencsejátékból és modellkedésből keresi kenyerét az erős szociopata hajlamokat sugalló nő, de személyisége akkor sem akar jobban elénk tárulni, amikor megismerkedik a nyilvános tárgyalások másik állandó vendégével, egy fiatal lánnyal, akinek meggyőződése, hogy Chevalier ártatlan. A kettejük különbözőségéből fakadó dinamika az egyik hatalmas erőssége a filmnek, mert kontrasztját képezi a beszédes tárgyalótermi szekvenciáknak és Kelly-Anne magányos, csendes jeleneteinek egyaránt. A naivnak és butácskának tűnő lány mögött ott áll az ártatlanság vélelmének érve és számos más történés, de egy a lényeg: a rendező idegesítő karakterek iránt vált ki együttérzést, főszereplőjének motivációját titkolva kelt izgalmat a banális, hétköznapi számítógépezéseket pásztáztatva, információadagolása pedig olyannyira kimért, hogy egy percig sem hagyja nyugodni a nézőt. Miközben nem tudunk és nem értünk semmit, mindenben kételkedünk és semmiben nem vagyunk biztosak, nem képes elfáradni a történet, és bent tartja nézőjét a végsőkig.
Kétségtelen érdeme mindez Juliette Gariépy lehengerlően erős, kifinomult alakításának, a karakterét számos esetben elhagyó és lényeglátó kameramozgásoknak operatőri részről, valamint a számítógép előtti néma, de annál feszültebb jeleneteknek, amelyek kétségtelenül a Keresés és az Eltűnt örökségét hordozzák. Számos jelenetnél csupán a hang vezérli a nézőt, emellett pedig talán az egyik legerősebb komponense a filmnek, hogy Kelly-Anne lélektani síkja egyre és egyre hangsúlyosabb lesz a történet során, karakterének dimenziója erőteljesen bővül.
Hogy megtudjuk-e, mit keres ott Kelly-Anne? Érdek köti a tárgyalóteremhez, az biztos, ráadásul elég személyesnek tűnik. Csupán az igazságra kíváncsi? A mindenkori sorozatgyilkos-kultusz egyik jól leplezett megtestesítője? Netán ő is áldozat? Csak egyszerűen szeretne jót cselekedni? Olyan bizonyíték van nála, amely az ügy végét jelentheti? Kiderül egyáltalán, hogy Chevalier-e a gyilkos, vagy bármi ezen kívül? Az biztos, hogy Pascal Plante filmje két óra tömény izgalmat kínál, feszítő atmoszférája folyvást fojtogat.
A kiemelt kép forrása: Cinefest
