Németh Míra A megosztó, sajátos világnézetű Emir Kusturica legfőképpen rendezőként (méghozzá a leghíresebb szerb rendezőként) vált világhírűvé, kevesebben tudják viszont, hogy van egy együttese is, amellyel immár 30 éve turnézik Európa-szerte. A No Smoking Orchestra harmadik alkalommal adott koncertet Magyarországon, ezúttal Szolnokon. A banda nem okozott csalódást: felejthetetlen bulit és hamisítatlan szláv életérzést szabadítottak a nézőkre. De kik is ők pontosan és miért az egyik legizgalmasabb mai banda?
A No Smoking Orchestra (eredeti nevén Zabranjeno pušenje) meglehetősen színes múlttal rendelkezik. Még Nele Karaljić alapította a bosnyák háború alatt Belgrádban, ’93-ban. Azóta több változáson ment keresztül az együttes: sok, javarészt szláv nemzetiségű tag adta az évek során egymásnak a kilincset, a létszám sem volt állandó, és a hangszerek rendkívül széles repertoárjában is egyre több elem jelent meg, és ami még sokrétűbbé teszi a zenéjüket, azok a több nyelven (szerb, angol, német, spanyol…) írt saját számok. A banda műfaji megnevezése is kiválóan lefesti ezt a szinte behatárolhatatlan sokszínűséget: szerb gypsy punk/garázsrock/világzene, és ha ez nem lenne elég, én még a balkán és magyar népzenei motívumokat is hozzátoldanám.
A Szolnoki ATAFF-on (Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál) kilenc taggal lépett fel az együttes, Kusturicával az élen, aki már 1999 óta oszlopos tag, és akinek köszönhetően vált híressé az együttes – annak dacára is, hogy, mint azt elárulta, koncertjeiken kívül soha, semmilyen felületen nem reklámozták magukat, sem tévében, sem rádióban, sem az internet bármely felületén, még a közösségi médiában sem. Kizárólag a fellépéseik és a netre mások által feltöltött róluk szóló anyagok azok, amelyek által nagy névvé lettek. Itthon először 2012-ben láthatta élőben őket a közönség a Szigeten.
Emir Kusturicát joggal lehet csodálni, utálni, de egy biztos: megosztó személyiségről van szó. Habár cikkünk tárgya a Szolnokon adott koncertje, nem mehetünk el szó nélkül karaktere mellett sem. Egy olyan figuráról van szó, akinek rendezői munkásságát nem lehet elvitatni. Olyan klasszikusok fűződnek a nevéhez, mint a Macska-jaj, a Cigányok ideje, Az élet egy csoda, az Arizonai álmodozók, az argentin legenda életéről szóló Maradona, de ő rendezte a Manu Chao Rainin’ in Paradize című számának ikonikus videoklipjét is… Kusturica tehát, nem túlzás kijelenteni, valami olyat képvisel a kortárs filmvilágban, amit senki más. Képes megragadni egyszerre a szláv életérzést; a cigányság helyzetét és mindennapjait, világukat, gondolkodásukat; a nomád életvitelt és a helykeresés nehézségét. Egyszerre ad rendkívül hiteles képet ezekről a rétegekről, amelybe mégis mindig vegyül egy jó adag álmodozás és jellegzetes, senki máséval össze nem téveszthető szemlélet. Éppen a Macska-jaj volt az a film, amelynek zenéjét a No Smoking Orchestra szerezte, ekkor Kusturica is csatlakozott, egy évre rá (’99-ben) pedig már javában koncerteket adtak. Ugyanakkor nem tekinthetünk el (illetve éppenséggel megtehetjük, ha képesek vagyunk rá) politikai nézeteitől sem: Kusturica aktívan politizál, hangoztatja oroszbarát véleményét, ami a háború kitörése óta különösen megosztó személlyé (pontosabban tiltottá) tette a filmes világban is. Mindez felvet egy egyszerre nehéz és izgalmas kérdést, amely hosszú évek óta foglalkoztatja az emberiséget: le lehet-e (vagy le kell-e?) választani a művészről művészetétől független magánvéleményét?
Én Kusturica filmes munkásságának és zenéjének nagy csodálójaként azt a döntést hoztam, hogy igyekszem így tenni. És úgy gondolom, jó döntés volt: a No Smoking Orchestra olyan hangulatot teremtett, amely semmilyen korábbi koncertélményemhez nem fogható. Érték ezt el ráadásul annak dacára is, hogy egy relatíve kicsi koncertteremben volt a fellépésük, amely székekkel volt teli. Márpedig ha valaki tudja, milyen zenét játszanak ők (de aki nem, az is kikövetkeztetheti, hogy a gypsy punk/garázsrock nem a csöndben ülve hallgatós műfaj), az tudja, hogy a No Smoking Orchestra igazi állva tombolós muzsika. A bandatagok azonban nem jöttek zavarba: így is megmozgatták az embereket és bementek a közönség soraiba, ellentmondást nem tűrve felszabadultságra „kényszerítve” mindenkit, amitől az illedelmesen ülős hangulat már két-három szám leforgása után felfokozottá és vidámmá vált.
Ehhez az is hozzájárult, hogy mindvégig érződött, mennyire jól működik a tagok közötti kémia: folyamatosan kommunikáltak, poénkodtak egymással, reflektáltak egymásra, a közönséghez pedig Kusturica szólt ki szinte megállás nélkül, javarészt szarkasztikus, jópofa megjegyzéseket téve, valamint többszörösen kifejezve Magyarország iránti szeretetét.
Kusturica a koncerten elhintette, hogy jövő januárban lesz az utolsó fellépésük, utána abbahagyják a közös zenélést. Hogy ez valóban így lesz-e, arra egyelőre azért nem tenném a fejem, de ha igen, különösen örülök, hogy utolsó koncertjeik egyikén még részt vehettem. Kevés olyan ma létező együttes van, amelyben egyszerre hangzik fel trombita, tangóharmonika, hegedű, szaxofon, szintetizátor, dob, gitár, abból meg még kevesebb, amely élén Emir Kusturica áll. Különösen szeretem, mikor egy együttes több nyelven is megszólal, ahogyan az itt is történt: egyrészt mert sokkal bensőségesebb saját anyanyelvükön hallani a zenészeket (itt ilyen téren a szerb és a horvát dominált), és ezzel is, nem csak a zenei hangzással, hozzájárultak ahhoz, hogy még közelebb hozzák számunkra a balkán és cigány kultúrát – amely ráadásul nem is olyan távoli a miénktől, és talán mégsem ismerjük olyan jól, mint amennyire érdemes lenne.
