Én vagyok az apád – Családi dráma háborús köntösben

„Bár végtelen tiszteletet érzek ezek iránt a bátor feketék iránt, sokkal jobbnak tartom, ha tíz feketét ölnek meg, mint ha egyetlen franciát, mert úgy vélem, már elég francia halt meg, és a lehető legkevesebbet szabad csak feláldozni közülük” –idézi Niall Ferguson Georges Clemenceau francia miniszterelnököt, aki ezekkel a szavakkal állt ki az afrikai sorozás újraindítása mellett.[i]

Az elmúlt években az I. világháborús filmek egyértelműen a reneszánszukat élik; Nyugaton a helyzet változatlan, 1917, Tolkien vagy akár a King’s Man: A kezdetek. Ezek többsége egy adott frontszakaszra, a katonák szenvedésére, bajtársiasságra vagy a hátországba való visszavágyódásra összpontosít. Az Én vagyok az apád (Tirailleurs) ezen a megszokott kompozíción csavar egyet.

A történet ismertetése előtt a könnyebb megértés érdekében egy történelmi gyorstalpalóval indítanék – továbbra is Niall Ferguson Civilizációjára alapozva. Az elképesztő emberveszteség hatására Franciaország az afrikai gyarmataihoz fordult katonái pótlása érdekében. Szenegálban, Francia Kongóban, Francia Szudánban, Dahomey-ben és Elefántcsontparton kezdetben megtagadták a segítséget, így a franciák erőszakos sorozáshoz folyamodtak. A megoldást végül Blaise Diagne, a francia nemzetgyűlés első megválasztott afrikai képviselője nyújtotta, aki bizonyos engedményekért cserébe magára vállalta a sorozótiszt szerepét. Ragaszkodott ahhoz, hogy a Franciaország oldalán harcoló afrikai katona megkapja az állampolgárságot, több iskolát és kórházat építsenek Nyugat-Afrikában, illetve hogy a veteránok mentesüljenek az adófizetés alól, és megfelelő nyugdíjban részesüljenek. Diagne fantasztikus beszédet tartott a francia nemzetgyűlés előtt, mellyel sikerült is megnyernie Clemenceau-t, aki a következőképpen fogalmazott: „Azok, akik a tűz elé állnak, se nem fehérek, se nem feketék, amikor elesnek. Franciákként esnek el ugyanazért a zászlóért.”

Rettenetesen izgalmas korszak, politikai drámákkal, gyarmat-anyaország ellentétekkel, illetve az éppen zajló első nagy világégéssel. Az egész történeti háttér hatalmas lehetőségeket rejt magában, azonban Mathieu Vadepied rendezőnek, illetve a forgatókönyvíróinak, Olivier Demangelnek és Mathieu Vadepiednek a lehető legkevésbé sem sikerült mindezeket megragadniuk.

Történetünk Nyugat-Afrikában kezdődik, ahol egy apa, Bakary Diallo (Omar Sy) és fia, Thierno Diallo (Alassane Diong) tengetik mindennapjaikat. Megszokott életük azonban hamar fenekestül felfordul, mikor a faluban francia katonák jelennek meg, akik erőszakkal igyekeznek besorozni a fiatalokat az Európában zajló háborúba. Így jár Thierno is, akit – miután sikertelenül próbált kiszabadítani – az apja is követ a frontra. A háborúban azonban igen gyorsan felborulnak a stabil társadalmi szerepek, és akár az is előfordulhat, hogy egy fiú fog az apjának parancsokat osztogatni.

Történészként mindig nehéz történelmi filmekről beszélni, ugyanis van, hogy maga a filmnyelv követeli meg bizonyos tények megmásítását, máskor pedig egyszerűen a költségvetés. Így hát még most az elején gyorsan összegezném a film történelmietlen pillanatait, hogy aztán a valódi problémákra koncentrálhassunk.

Megértem, hogy nem lehet állandóan olyan jellegű monumentális csatajeleneteket forgatni, mint amit akár a Nyugaton a helyzet változatlan-ban láthattunk két éve, és bár elég izzadságszagú, de elfogadható megoldás volt az a magyarázat, hogy „azért indítunk pár fős támadásokat, mivel a nagy offenzívák csak vérfürdővel végződnek”. Azonban ha a film tisztában volt a saját anyagi korlátaival, akkor talán nem Verdunt kellett volna helyszínül választania, ahol az I. világháború egyik legnagyobb horderejű, legtöbb emberáldozattal járó ütközetei zajlottak. Az olyan jellegű problémák, hogy a senkiföldje konkrétan a legbiztonságosabb átjáróházként szolgált a két lövészárok között, egyetlenegy szurony sem került elő a közel két óra alatt, illetve a fehér parancsnok Rambo-filmeket idéző géppuskás jelenete a fináléban már igazán nem érdemel szócséplést, ugyanis voltak ennél nagyobb problémák is a Tirailleurs-szel.

A film legnagyobb neve egyértelműen Omar Sy, akit a legtöbben az Életrevalókból vagy a Lupinból ismerhetünk. Azonban mind ő, mind pedig a színészgárda többi tagja érzékelhetően unták a forgatásokat. Nem egy alkalommal vettem észre a székben feszengve, hogy az órámra pillantok a nem túl hosszú játékidő ellenére is, ugyanis a színészek számára is fárasztó volt a színészkedés. A karakterek papírmasé egyszerűek, a dialógusok gyengén voltak megírva. A dráma nem érződik valódinak, a kifejezetten gyenge csatajelenetek során még annyira sem ment föl a pulzusom, mint mikor át kell szaladnom egy villogó zöld lámpán úgy, hogy nem is várakozik autó a zebra előtt.

A film legnagyobb problémája, hogy nem működik igazán filmként. Fog egy végtelenül izgalmas történelmi korszakot – I. világháború –, és van annyi történeti érzékenysége Mathieu Vadepied rendezőnek, hogy azon belül sem az ezerszer lerágott koncepciókat gondolja újra – francia vagy brit katona a nyugati fronton – hanem próbál újat mutatni: gyarmati kérdés. Ez viszont a lehető legkevésbé sem sikerült. A Tirailleurs forgatókönyvénél valószínűleg még a ChatGPT is nagyobb fordulattal tudott volna szolgálni, őszintén állítom, ha valaki megnézi az előzetest, akkor tulajdonképpen látta az egész filmet.

Talán sokan igazságtalannak gondolhattok ezen a ponton, hogy ennyire keményen kritizálom az Én vagyok az apádat, de egyetlen meghatározó, pozitív pillanatot sem tudnék visszaidézni a majdnem kétórás játékidőből.

Maga az ötlet jó volt, ahogy az is, hogy valódi afrikai nyelveken szólaltak meg a különböző régiók besorozott katonái. Azonban nagyjából ezzel ki is merítettem a film erősségeit.

Az Én vagyok az apád az a történelmi film, amely számára szükségtelen volt a történelmi keret. Egy apa és fia drámája a felnövésről, apa-fiú kapcsolatokról és a gondoskodásról. Azonban mivel egyszerre igyekszik a családi és a háborús stílusnak is megfelelni, egyik sem sikerül igazán.

Úgy tűnik, az idei a csalódások éve történelmi filmes szempontból, ugyanis se a Megfojtott virágok, se a Napóleon, sem pedig Tirailleurs nem tudta megugrani az általa felállított elvárásokat. Ha valaki jó I. világháborús drámát szeretne látni, akkor érdemes újranéznie a 2022-ben debütáló Nyugaton a helyzet változatlant.

„Reggel voltam istentiszteleten a batalioncomandonál; nagyon sokan voltunk. Egy ifjú kadét, ki érdemeket akart szerezni, toborzott 70 emberből álló önkéntes csapatot, mivel kiment este oroszt fogni. Hol portyáztak, hol nem – elég az, összecsaptak a 31-es ezred őrjáratával, miből egy heves tüzelés támadt, lett egy pár sebesült. A kis kadétnak elment a kedve a portyázástól; jóízűet nevethettek az oroszok, mikor hallották, hogy verekednek az ausztrockik egymással. 11 órára véget ért, csend lett megint, csak imitt-amott hallik csattanás; utána oly kísértetiesen visszhangzik a csendben. Milyen is ez a háború; ha gyilkolunk, akkor kapunk kitüntetést. 10 órakor bejöttem, a cipőm ledobtam; ringatás nélkül elaludtam.”[ii]

A képek és a kiemelt kép forrása: Port.hu


[i] Ferguson, Niall, Civilizáció – A Nyugat és a többiek, Scolar Kiadó Kft., 2023, 233-235.o.

[ii] Jakab István – https://nagyhaboru.blog.hu/2022/05/15/_milyen_is_ez_a_haboru_ha_gyilkolunk_akkor_kapunk_kituntetest

Author

Ajánlott cikkek