Csuka Gergő Ritka örömet képes okozni, amikor az európai filmfesztiválok legfontosabb hármasa, Cannes, Velence és Berlin versenyprogramjába vagy bármely szekciójába fogadja hazánk filmjeit. Reisz Gábor harmadik és egyben legújabb nagyjátékfilmjének premierére Velencében kerülhetett sor, emellett pedig párhuzamosan fut a miskolci Cinefest kitekintő-szekciójában – csak úgy tarol.
Ironikus, hogy Buda Flóra Anna 27 című rövidfilmje és a Magyarázat mindenre hasonló sorsot bejáró filmek: előbbi számos elutasítást kapott a Nemzeti Filmintézettől, és francia támogatással készülhetett el, majd nyerhette meg a filmes világ legnagyobb elismerését, az Arany Pálmát Cannes-ban, utóbbi pedig az NFI támogatása helyett a Szlovák Audiovizuális Alap segítségével jöhetett létre és kerülhetett a Velencei Filmfesztivál repertoárjába. Fogadtatásukat tekintve mindkét alkotás hatalmas siker, és amellett, hogy esetük tragikusan beszédes a hazai intézményes filmkészítés jelenlegi állapotát illetően, magukban hordozzák a független filmezés innovatív és provokatív erejét, amely talán egyszer majd változáshoz vezethet.
Reisz Gábor anti-felnövéstörténetének főszereplője, Trem Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) szerelmes osztálytársába, Jankába (Kizlinger Lilla), Janka viszont történelemtanárjukba, a házas, kétgyermekes Jakabba (Rusznák András) szeret bele. Ábel az érettségi előtt próbál kiigazodni az érzésein a tanulás helyett: érettségije (ettől függetlenül) országos botránnyá alakul, ugyanis a színen megjelenik egy kokárda, viselése politikai kérdéssé válik, a probléma megoldása helyett pedig ki-ki a saját valóságát kezdi kivetíteni a konfliktusra.
Nehéz mindezt műfaji keretek között meghatározni; talán az áll a legközelebb az igazsághoz, hogy a Magyarázat mindenre egy kőkemény, 4:3-as képarányba zárt filmdráma, ironikus-szatirikus jelenetekkel tűzdelve. A 16:9-es képaránnyal való szakítás mögött egyrészt anyagi okok álltak, másrészt Reisz Gábor „arcok drámájának” titulált alkotása a kisebb keretezéssel saját társadalmunkkal zár össze, valamint karaktereinek jelenetei is sokkal jobban elszigetelik az egyént, magára hagyva azt saját problémáival. Mivel a történet különböző szereplők nézőpontját és életét mutatja be, ezért feltűnőek a szubjektív valóságok különbségei, az archetipikus figurák pedig roppant érdekesek, valódiak és ismerősek. Megismerhetünk egy történelemtanárt, egy tinédzsert, egy mérnököt, egy újságírót: a különböző sorsok közös halmaza által testesül meg a mai Magyarország helyzete, kérdései és defektjei. Ítélkezés helyett kapunk egy szeletet kettészakadt magyar valóságunkból, amelynek minden egyes falatját fáj lenyelni, még ha közben kínunkban nevetünk is rajta.
Reisz Gábor és filmje tematika tekintetében vádolható nyílt politizálással, már amennyiben ezalatt a közügyekkel való foglalkozást értjük; emellett jó pár ismerős politikai figura nevét hallhatjuk vissza a játékidő során. A Magyarázat mindenre még véletlenül sem téved az aktuális politika ingoványos talajára, helyette egy hosszú, őszinte, aktuális pillanatsort alkot, amelyben magunkra ismerhetünk, és ezt kimerevítve adja meg a lehetőséget, hogy változtassunk, ha hajlandóak vagyunk a vétkeket felismerni. A legfőbb hiba, hogy ha már képtelenek vagyunk beszélni valamiről, mert az elfajult szekértáborharcban ez látszólag értelmetlen, akkor beszüntetjük a diskurzust, így pedig csak eltávolodunk egymástól, és olyan egyénekké hullunk szét, akik nem számíthatnak senkire, és akikre senki sem számíthat.
Reisz Gábor lassan őrlő cselekménymalma jóval távolabbról indítja el a történetet, mint azt elsőre hinnénk, ugyanis az érettségibotrány kibontakozása csak később következik be: előtte megismerjük Ábel családi környezetét, érzésvilágát, és annak visszafogott kifejezésmódját. A fiatal srác egy passzívnak és kiszolgáltatottnak tűnő karakter, akire szülei jó szándékú, de elvárásoktól terhes, határokat szabó árnyéka telepedik, belülről pedig a saját érzéseinek árja sodorja: a valóságba vetett fiatalság romantikus éretlensége és naivitása egy igazán emberi, Reisz Gáborra jellemző, mindennapi karaktert eredményez, akivel könnyű azonosulni. Janka még Ábelnél is csapongóbb: valószínűleg a szülői korlátok hiánya miatt képtelen a megállapodásra és a szellemi letelepedésre. A fiatal generáció megtestesítői inkább vívnak egyéni, belső harcot, minthogy elsöprő elégedetlenséget és kompetenciát megtestesítve cselekvőképes, alternatív politikai mozgalmat alkotnának. A film főszereplőjét Adonyi-Walsh Gáspár alakítja, aki végig visszafogottsággal operál, és szorult helyzetben számos esetben képes a beszédes eszköztelenség őszinte pózaira, majd ezek feszültségét bent tartva egy erőteljes robbanásra. Ennek ellenére talán mégis a két felnőtt figura emelendő ki, Rusznák András és az Ábel apját alakító Znamenák István, akik átélik és levezetik a nagyobb feszültségeket, látványosabb, érettebb teljesítményt nyújtva.
Kétségtelen, hogy Reisz Gábor alkotása az utóbbi pár év – egyesek szerint évtized – egyik legfontosabb magyar filmje. A hatalmas hírverés viszont háttérbe szoríthatja a tényt, hogy a két és fél órás alkotás hangulatfilmes korszaktablóra emlékeztet: a Magyarázat mindenre átszellemülést követel, hogy magával tudjon rántani a mélymerülés során, kinccsel jutalmazva a tófenéken.
A minimális költségvetés dacára önmagában véve hatalmas siker, hogy az alkotás Velencében kategóriájának legjobb film-díját söpörhette be. Ugyanakkor csalódás látni, hogy a hazai filmkészítési intézményrendszer ezúttal is kimaradt a munkálatokból, ráadásul még a díjátadó előtt döntött az idei Oscar-nevezésünkről – jogos lehet az észrevétel, hogy az NFI több elkötelezettséget tanúsíthatna a magyar filmes szféra nemzetközi sikerét illetően, mint a díjkiosztókat követő heves Facebook-gratulációk.
A Magyarázat mindenre nem búcsúlevél, inkább egy a nemzetközösség szövetének szétfeslő anyagát újabb öltéssel összetartó gondolatfonal, amely egyedül ugyan képtelen mindent összefogni, de magában hordozza a megoldás lehetőségét. Ha elég ideig nézünk a tükörbe, talán észrevesszük és változtatunk – még időben.
