Török Sára Alternatív nyelvrokonítási kísérleteket bemutató cikksorozatunk előző, a görög elméletet taglaló részéhez hasonlóan ezúttal a számos egyéb elmélet között szintén különlegesnek számító japán–magyar nyelvrokonság, illetve az uráli-altaji nyelvcsalád elmélete kerül sorra.
Ahogy a görög–magyar nyelvrokonságot, úgy a japánnal kapcsolatos kutatásokat is az érdekességek, a kutatók megközelítései felől nézzük. Az alapvető hibák ugyanis itt is ugyanúgy jelen vannak, akárcsak eddig áttekintett elméleteknél, így levezetéseik hibáit nem fejtem ki bővebben.
A japán–magyar nyelvi kapcsolat kutatásának és bizonygatásának fő képviselői Pap Ferenc, id. Pröhle Vilmos, valamint Kazár Lajos. Pap munkássága nagyon leegyszerűsített szóösszevetéseken alapul, így még egy alternatív elmélethez képest is gyenge lábakon áll, elhanyagolható.
Pröhle komolyabban foglalkozott a kérdéssel, szóhasonlítások helyett a nyelvek struktúrájával dolgozott,
és következtetése szerint a japán nyelv csak az egész finnugor nyelvcsaládon keresztül hozható kapcsolatba a magyarral.
Kazár őt követte, annyi módosítással, hogy közel hatszáz szón keresztül próbálta bizonyítani a japán és a finnugor nyelvek uráli-altaji voltát, etimológiai javaslatokkal és morfológiai párhuzamokkal.
Pröhle a turanizmus nyomán indult el kutatásaiban.
Ez a nacionalista irányzat az uráli-altaji népek egységét és eljövendő nagyságát hirdette,
néhány finn nyelvésszel az élen. Bár a magyar kutatók eredetileg a törökök és japánok között feltételeztek genetikai és nyelvi kapcsolatot, Pröhle a magyarok és japánok rokonságában hitt. Idővel ezt terjesztette ki abba az irányba, hogy a teljes uráli-altaji nyelvcsaládon keresztül vizsgálható ez a kapcsolat, önmagában a két nyelv nem.
Pröhle nyelvtudása kiemelkedő volt, életében az a legenda keringett róla, hogy negyven nyelven beszél. Ez ugyan túlzásnak bizonyult,
de kétségtelen, hogy munkásságán, kutatóútjainak eredményein látszik, hogy a japánt, kínait, törököt, oroszt és a tatárt is kitűnően ismerte és beszélte.
Járt Törökországban, Oroszországban, Japánban, tanulmányozta a nyelveket, és előadásokat tartott elméleteiből, melyek nagy népszerűségnek örvendtek, főleg a tokiói Vaszeda Tudományegyetemen. Eredményeinek alátámasztását – a nyelvek és népek ismeretére hivatkozás mellett – a felhozható ellenérvek listázása és következetes megcáfolása jelentette.
Bár a nyelvek struktúrájának összehasonlítása során sok hibát vétett,
Pröhle ezeket el tudta homályosítani meggyőző gondolatmeneteivel, szórványos példáival, már-már követhetetlen és körbeérő mondataival, valamint költői kérdéseinek megfelelő irányításával. Néprajzi, nyelvi tudása megkérdőjelezhetetlen, azonban – akárcsak a Czuczor–Fogarasi-szótár vagy Szentkatolnai esetében – nyelvrokonsági elméletei a tudósok számára használhatatlanok.
Kazár Pröhle munkássága mellett Szentkatolnai megközelítéseit is felhasználta, valamint Macumoto Hideo japán genetikus érveit szintén beépítette elméletébe.
Ez utóbbi egy néprokonsági vizsgálat, mely szerint a japánok a Bajkál-tó környékéről érkeztek a szigetekre,
és genetikai rokonságuk a burját-mongolokkal mutatható ki – ahogy a magyaroké is, hivatkozik Kazár a mongol–magyar elmélet kutatóira. Tehát ő is a genetikára alapozza a nyelvrokonságot.
Terjedelmes kísérlete 1980-ban készült el, amelyben a japánok eredetét többek között szamojéd, finn, és magyar viszonylatban vizsgálta, vegyesen és következetlenül használva a nép- és nyelvrokonság fogalmait. A mű tematikája igen meggyőző, logikusan van felépítve – ez mindaddig igaz is, míg bele nem olvasunk a fejezetekbe,
ahol rengeteg a nyelv- és hangtörténeti hiba, az önkényesség, a szelekció,
és bár Kazár japán nyelvtudása vitathatatlan – fordítási munkái jelentősek –, a nép eredetének és a nyelv rokonainak kutatásában elért eredményei félrevezetők.
A japán–magyar nyelvrokonság elmélete, mindezek ellenére, érdekes alapfelvetést hordoz. Az uráli-altaji nyelvcsaládról beszél, nem pedig kizárólag egyes nyelvekről.
A lényege, hogy két nyelvcsalád kapcsolatát keresi, több kiemelt nyelv példáin keresztül,
és ebből – illetve genetikai tanulmányok feltevéseiből – következtet a magyar és a japán nyelv rokonságára.
Másik különlegessége, hogy már az alapoknál sem biztos tényekből indul ki, ugyanis az altaji nyelvcsalád puszta létezése is vitatott:
a világ összehasonlító nyelvészeinek döntő többsége elutasítja, de van egy stabil tudományos kisebbség, amely támogatja, rendszeresen publikál is róla. Ők a turáni elmélet fő képviselői, akik az uráli-altaji nyelvcsalád létét feltételezik.
Az altaji nyelvcsaládhoz többek között a török, a mongol, a mandzsu-tunguz, a japán és koreai nyelveket sorolják, így Pröhle és Kazár is ezeket veti össze az uráli nyelvcsalád nyelveivel, a finnugor és szamojéd csoport egy-két tagjával.
Az uráli-altaji nyelvcsalád makrocsaládnak minősül, ezekből a kutatók többet is feltételeznek, egyes nyelvek közötti vélt kapcsolatok alapján. Ilyenek még az uráli-indoeurópai, az eurázsiai és a nosztratikus nyelvcsalád, mely utóbbi az európai, ázsiai és afrikai nyelvek egy részét közös ősnyelvből eredezteti.
A japán–magyar nyelvrokonság támogatói tehát ezen irányt és a turániak által húzott párhuzamokat veszik alapul,
munkáikban leginkább az uráli-altaji nyelvcsalád létezését igyekeznek bizonyítani, majd egy-két kiemelt példa után egyenesen következtetnek a két nyelv kapcsolatára.
Szakirodalmi forrás:
Hegedűs József 2003. Hiedelem és valóság: Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Felhasznált művek:
Kazár Lajos 1980. Japanese-Uralic language comparison: locating Japanese origins with the help of Samoyed, Finnish, Hungarian, etc.: an attempt. Tsurusaki Books, Hamburg
Pröhle Vilmos 1917. Studien zur Vergleichung der japanischen Sprache mit den finnisch-ugrischen und ural-altaischen. Keleti Szemle.
Kiemelt kép: demokrata.hu
