Szemelvények a magyar nyelv kutatásából 1.: A magyar nyelv eredete

A magyar nyelvvel, annak eredetével és rokonaival kapcsolatban sok vita merül fel laikus és tudós körökben is. Néhol összekapcsolják a magyar nép eredetével, néhol a vándorlási útvonalat „követve” keresik a rokonait, és van, ahol a nyelvrokonság keveredik a genetikával is. Mítoszok és tények, kérdések és válaszok nyomába eredünk a Szemelvények a magyar nyelv kutatásából cikksorozatban.

A magyar nyelvnek megvan a hivatalos, tudományos tényeken alapuló eredete – ez pedig a finnugor nyelvekhez kapcsolja a magyart, amelyek az uráli nyelvcsalád részei. Az így alkotott nyelvcsaládfa egészen a Kr. e. 6. évezredig vezethető vissza, a preuráli korig. Azonban sokan a mai napig nem fogadják el ezt az eredményt, nagyjából negyven alternatív nyelvrokonítási kísérlet látott már napvilágot, és szinte mindnek komoly „szakirodalma” van. Ezek közül néhány jelentősebbet át fogunk tekinteni a későbbiek során, azonban ebben a cikkben a nyelvrokonság vizsgálatának szempontjai és a finnugor nyelvrokonság tényei és eredményei lesznek kifejtve.

A vándorlások idejéből nem sok emlék maradt az utókorra, a nyelv azonban igen. Így a magyar őstörténet-kutatásban nagy szerepet kapott a nyelvészet, ám a nép és a nyelv eredete semmiképp sem tekinthető azonosnak.

Amikor mégis összekeveredik a kettő, akkor születnek meg a török–magyar, mongol–magyar és hasonló nyelvrokonítási elméletek.

A történeti nyelvtudomány a nyelvben előforduló változásokat és azok okait igyekszik feltérképezni. Ilyen lehet például az, amikor a dzs hangból észak-itáliai mintára g lesz, illetve gy (lásd: ‘Genova’ és ‘magyar’). Az összehasonlító nyelvészet pedig azt vizsgálja, a nyelvek között milyen viszonyok álltak fenn, vannak-e közös előzményeik.

Például a magyar és török nyelvekben előforduló hasonlóságok a Hódoltság idejéhez köthetők-e, vagy korábbra tehetők. Mindkét irányzat főleg az írásos nyelvemlékekkel dolgozik – ami azért nehéz, mert a korai időkben nincsen írásbeliség. Az együttes következtetések adják az eredményt: rokonok-e a vizsgált nyelvek, vagy sem, azaz visszavezethetők-e közös alapnyelvre, vagy sem.

Az alapnyelv az a közös előzmény, amelynek a jelenségei, szavai, hangmegfelelései felfedezhetők a leánynyelveiben.

Az alapnyelvet annál nehezebb rekonstruálni, minél régebben bomlott fel. A mondatszerkesztési szabályok felderítése és összegzése sosem lehet teljes, hiszen a mai nyelvek elemeiből dolgoznak a nyelvészek. Az alapnyelvnek is voltak nyelvjárásai, ezekben előfordulhattak eltérések, de ezek sem deríthetők fel teljes egészében.

Miután egy alapnyelv felbomlik, a leánynyelvei konvergensen fejlődnek, ami szintén nehezíti a rekonstrukciót. Valamint a jövevényszavak, az idegenből átvett, vagy belső fejlődés során kialakult új szavak eredetének megfejtése is ütközhet nehézségekbe, illetve félrevezető is lehet. Ahogy a másodlagos egyezések létezése is, amelyek az önállósult rokon nyelvek areális kapcsolatai miatt alakulhatnak ki.

Ezért fontos a hang- és alaktörténet értelmezése, a tipológiai jegyek azonosítása, a kapcsolatba hozható nyelvek történetének külön-külön és összefüggéseikben való ismerete is, vagyis a történeti-összehasonlító nyelvtudomány átfogó alkalmazása.

A magyart a szókincs és a nyelvtan alapján is a finnugor nyelvekhez tudták kapcsolni.

Ha csupán szókincsbeli hasonlóságok lennének, akkor együttélés során történt átvételekről beszélnénk, mint például a szláv nyelvek vagy a német esetében.

Mivel azonban szabályos nyelvtani megfelelések is felfedezhetők a finn, az észt, a magyar és a többi finnugor nyelv között, így a nyelvrokonság ténye bizonyítottnak tekinthető – ami itt sem jelenti a néprokonságot.

A legbiztosabb támpontot a finnugor alapnyelv vizsgálata adja. A finnugor nyelvekben közösek az alapszókincs szavai, mint például a rokoni viszonyokat jelölő szavak, a testrészek, állatok, természeti jelenségek, mindennapi használati tárgyak nevei, a névmások, számnevek, elemi cselekvések és történések kifejezései. Ez nem azt jelenti, hogy finnül is ház a ’ház’ (egyébként kota), hanem hogy a közös őssel rendelkező rokon nyelvek szavaiban szabályos hangmegfelelések, vagyis egyezések és különbségek vannak. Ezek a fonémamegfelelések adják a legbiztosabb támpontot a rokonság meghatározásában.

Szavakat átveszünk más nyelvekből, azonban a fonémarendszer külső hatásra sem változik.

Az átvett szó igazodik a fonémarendszerhez, az átvevő nyelv a nem használt fonémákat helyettesíti a sajátjaival.

Az idegen nyelvből bekerült szavak kiejtése a már rögzült anyanyelvi fonémarendszert követi, így jön létre az akcentus, vagy így lehet, hogy például a magyarban a shopping nem „shāping” lett.

Ha a jelentésbeli és a fonetikai kapcsolat is tisztázott az alapnyelvi szavak döntő többségében, akkor jelenthető ki, hogy a vizsgált nyelvek rokonok. A szavak ugyanazt kell hogy jelentsék, az adott fonémáknak azonos helyen kell állniuk a szóban, és szabályosan megfeleltethető változásokat kell mutatniuk.

A finnugor alapnyelv, a finn és a magyar között több szóeleji hangmegfelelés is van:

De emellett a szóbelseji és -végi hangmegfelelések is működnek. Példának vegyünk négy finnugor nyelv – magyar, finn, hanti és manysi – néhány alapnyelvi szavát.

További bizonyítékok a finnugor nyelvrokonságra a toldalékokban és a mondattani sajátosságok között lelhetők fel. A -k többesszám jel (fák), az -i birtoktöbbesítő jel (macskái), a -na/-ne feltételes módjel (állna, jönne), a -bb középfokjel (kevesebb), vagy a -j a felszólító módban (rohanj) mind mutat szabályos megfelelést a finnugor nyelvekkel.

A jelző a jelzett szó előtt áll (szép ház), a páros testrészeknél egész-fél viszony áll fent (fél szem), ragozáskor a jelző nem kap ragot (szép házat), a mennyiséget jelölő számnév után egyes számú főnév áll (három kutya), és a birtoklást létigével jelölik (van egy kutyám). Ezek nem lehetnek véletlen hasonlóságok.

Az alapnyelvi szavak hasonlósága nem lehet átvétel eredménye.

A hangmegfelelések a szavak elején, közepén és végén is megvannak. A toldalékok, a mondatszerkesztés is mutat szabályos hasonlóságokat. Mitől lesznek mégis mások ezek a rokon nyelvek? Erre a térbeli elkülönülés ad magyarázatot. Az alapnyelv nyelvjárásai is tovább oszlottak, más irányba, más környezetben fejlődtek tovább. Tökéletes példa erre napjainkból az északi csángó dialektus, ami olyannyira szétfejlődött a köznyelvtől, hogy akár külön nyelv is lehetne, alig érti őket egy magyarországi beszélő.

Valamint az idegennyelvi hatások és a szavak átvétele is okozhat eltérést. A magyarban jelen vannak az angolból jött stop, shopping, fridzsider szavak, és bár párhuzamosan élnek még az állj, vásárlás, hűtőszekrény szavaink, talán pár generáció múlva csak az angolból átvett változatok maradnak meg.

A nyelv a használat során is folyamatosan változik. A csoportnyelvek, a szlengek, a média, az irodalmi nyelv, a nyelvjárások mind-mind befolyásolják, hasonlóan, mint ahogy az idegennyelvi környezet is.

Az alapnyelvi szavak vizsgálata, a toldalékok és a mondatszerkesztés hasonlóságai viszont választ adhatnak arra, hogy mely nyelvek állnak rokoni kapcsolatban egymással.

Szakirodalmi források:

Bálint Csanád 2008. A történeti genetika és az eredetkérdés. In: Magyar Tudomány 2008/10.

Honti László (főszerk.) 2010. A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Honti László 2010. A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban. In: Honti (főszerk.) 2010. pp.15-31.

Kiemelt kép: nyest.hu