Török Sára Magyarországon tíz nyelvjárásterület található, melyek határai ugyan nem élesek, de világosan megkülönböztetnek adott régiókra jellemző hangtani és szókészleti sajátosságokat. Ez nem jelenti, hogy az adott nyelvváltozat beszélőit a többi régió lakói nem értik meg, bár a hosszú évek óta elszigetelten élő csángóknál időnként nehezebb kihallani, amit mondani akarnak, vagy éppen a székelyeknél is érezni a román nyelvi hatást. Azonban mind egy nyelvet beszélnek, beszélünk, és ez a fajta változatosság teszi igazán érdekessé a dialektológusok munkáját.
A tíz magyar nyelvjárási régió egyike sincs száz százalékban a mai Magyarország területén. Három teljesen kívül esik a mai határokon: ezek a mezőségi, a székely és a moldvai. A többi hét részben szintén átlóg a környező országokba: ezek a nyugat-magyarországi, a közép-dunántúli-kisalföldi, a dél-dunántúli, a dél-alföldi, a palóc, a Tisza-Körös vidéki és az északkeleti. Ezen helyzet kialakulásának Trianon az okozója, amely magyar nyelvet beszélők millióit sodorta kisebbségi helyzetbe az új határok kialakításával.
A nyelvi változatosság ezekben a régiókban főleg hangtani és szókészleti eltérésekben nyilvánul meg. A mezőségi nyelvjáráscsoportokban például kevesebb magánhangzót használnak, mint a köznyelvben, a palócban viszont jelen van a zárt ë hang, vagy éppen a ly, a patkányra meg nagyjából tíz megnevezés él a különböző régiókban, például guzgán, cakór, herőc, pocegér, vagy potykány. A következőkben az öt legnagyobb területű nyelvjárási régió sajátosságait mutatjuk be, a többiről egy következő cikkünkben olvashatnak.
1. Dél-alföldi nyelvjárási régió. Nyelvjáráscsoportjai a kiskunsági, a Baja környéki és a Szeged környéki. Legjellegzetesebb hangtani sajátossága az ö-zés (köröszt ’kereszt’), és érezhető a j-zés (ijen, gója). A köznyelvi ó, ő helyett gyakori az ú, ű: lú ’ló’, kű ’kő’, a helyhatározó ragok is zártabb ejtésűek: -bú/-bű, -rú/-rű, -tú/-tű. A szótagzáró r, l kieshet és megnyújthatja az előző magánhangzót: mikó ’mikor’, öccő ’ötször’. Egyes vidékeken még hallhatók a taníjja ’tanítja’, mondi ’mondja’, monditok ’mondjátok’ igealakok. A főnévi igenév képzője -ni (várni).
2. Tisza–Körös vidéki nyelvjárási régió. Nyelvjáráscsoportjai a hajdú-bihari és a kalotaszegi. Használja a zárt ë-t, nyílt e-jei köznyelviek vagy annál kicsit nyitottabbak. Az ó, ő, é-k helyén záródó kettőshangzók vannak, és erős í-zés jellemzi (felesíg ’feleség’). Ingadozó alakokban kerüli az ö használatát (sëpër ’söpör’, vëdër ’vödör’). A köznyelvhez hasonlóan j-ző (fojik ’folyik’), az időtartamváltó szótövek gyakran egyalakúak (nyúlak, fűzes, húszas). A -t végű igéknek hosszabb és rövidebb alakja is használatos (sütöttem és süttem). A v tövű igék alapalakja többnyire magánhangzós, esetenként l végű (hí, híl ’hív’). A helyhatározóragok gyakran zártabb ejtésűek (házbú, szekérrű). A tarcsa ‘tartja’, lássa ‘látja’ ragos alakok a jellemzőek.
3. Palóc nyelvjárási régió. Nyelvjáráscsoportjai a nyugati palóc, az északnyugati palóc, az Ipoly vidéki, a középpalóc, a déli palóc, az Eger vidéki, a keleti palóc és a Hernád vidéki. Fő jellemzője az ajakkerekítés nélküli å, illetve hosszú párja, az ā (fāj å vāllåm ’fáj a vállam’). Nyugati, keleti és déli részén az érintkező nyelvjárásokkal több közös és átmeneti sajátossága van. A nyugati palóc például a kisalföldi nyelvjárásokhoz hasonlóan í-ző és részben l-ező, keleten az északkeleti típussal egyezően záródó diftongusok jellemzik. Középső, legvédettebb részében még él az ly hang (pl. hólyag, golyó lágyított l-lel j helyett). Jelentésmegkülönböztető szerepe van a hosszú ē-nek (szēl ’valaminek a széle’, de szél ’légmozgás’). Gyakori az ü helyetti i (kilső ’külső’), az ö helyetti ë (bëgre ’bögre’). Az i lágyíthatja a t, d, n, l hangokat (szeretyi ’szereti’, gyinnye ’dinnye’, ënnyi ’enni’, ellyik ’ellik’). Az e-t és é-t váltakoztató névszótövekben megmaradhat az e: tehen, vereb, szeker. A –t végű igék múlt időben a rövidebb alakjukban használatosak (nyittam ’nyitottam’, köttem ’kötöttem’), illetve általában a -val/-vel rag nem hasonul (szekervel ’szekérrel’). Az eredményhatározó ragja egyalakú (håmué vālyik ’hamuvá válik’), és gyakori az egyeztetés hiánya (fāzik å kezejim ’fáznak a kezeim’).
4. A közép-dunántúli–kisalföldi nyelvjárási régió. Nyelvjáráscsoportjai a Balaton-vidéki, az észak-dunántúli, az észak-dunai és a csallóközi-szigetközi. Használja a zárt ë-t (gyërek), a nyílt e-k pedig gyakran tovább nyitódnak (käcskä ’kecske’). Az ó, ő, é-k helyén nem állnak kettőshangzók, de az á utáni o-zást őrzi (lábom ’lábam’). Jellegzetesen j-ző terület (gója ’gólya’), a j hang pedig csak r után változik gy-vé (várgyo ’várja’, de kapja). Kisalföldi részein erős az í-zés (míz ’méz’), helyhatározóragjai a -bu/-bü, -ru/-rü, -tu/-tü, és a -val/-vel rag esetében is elmarad az l hang (hajóvā ’hajóval’). Főnévi igenévképzője a –nyi (várnyi ’várni’).
5. Északkeleti nyelvjárási régió. Nyelvjáráscsoportjai a szabolcs-szatmári, a bereg-ugocsai, az ungi és az észak-szilágyi. Köznyelvhez legközelebb álló nyelvjárás, ez főként az e-zésben nyilvánul meg (ember, gyerek). Az ó, ő, é helyén záródó kettőshangzók állnak, ugyanakkor van egy i̪ë kettőshangzója is, amelyet az úgynevezett í-ző helyzetű é-k helyére illeszt (ni̪ëgy ’négy’). A nyitódó és záródó kettőshangzót tartalmazó formák jelentésmegkülönböztetésre is alkalmasak (fë͜il ’fele valaminek’, fi̪ël ’fél valakitől’). Az í, ú, ű gyakran rövidül, a szótagzáró r, l, j viszont rendszeresen nyújtja az előtte lévő magánhangzót (embèr, kőr, hājlik). Az -n igerag néhány igén kijelentő módban is megjelenhet (pl. megyen), illetve néhol az igék udvarias felszólító módja -ik-es (üjjík le ’üljön le’). A várja, tuggya alakok helyett a vári, tudi, a mossuk, vettyük helyett mosuk, vetük járatos.
A mezőségi, a székely, a dél-dunántúli, a nyugat-magyarországi és a moldvai nyelvjárási régiók bemutatása, jellegzetes hangtani és szókészleti sajátosságai a Magyar nyelvjárásterületek 2. részben olvashatók.
A kiemelt kép forrása: bihalbocs.hu
