Selmeczi Péter „A háború légköre körülveszi a mindennapjainkat” – kis túlzással akár saját korunkat is jellemezhetnénk ezzel az állítással, gondolva csak itt a szomszédunkban folyó orosz–ukrán háború eseményeire. Az 1914–1918 között dúló első világégés kiemelt jelentőségét mégis az adja, hogy talán ez volt az első olyan katonai konfliktus a történelemben, ami a maga totális mivoltával már nem csak a harctereken szolgáló százezrek életét fordította ki rendes kerékvágásából, hanem egész társadalmak életében hoztak gyökeres változásokat a hadi események. A megnövekedett háborús terhek megkövetelték a hátország, így a gazdasági szereplők és a szélesebb társadalom egységét és a háborús erőfeszítések melletti legteljesebb kiállását, így nemcsak a harctereken folyó események és azok hatásai voltak jelen az emberek mindennapjaiban, hanem a háborús propaganda is. Képeslapok, köztéri plakátok, állami és civil szervezetek megmozdulásai (hadikölcsönkampányok, hadikiállítások stb.) mellett az embereket körülvevő hétköznapi tárgyak útján is igyekeztek ösztönözni a lakosságot a háborús célok támogatására. Ez utóbbiak álltak dr. Závodi Szilvia, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa előadásának középpontjában, melyet Első világháborús emléktárgyak – Hétköznapi propaganda – a legyezőtől a porcelán bögréig címmel tartott 2023. szeptember 5-én a ferencvárosi Mindentudás Akadémiája c. előadássorozat részeként.
Az eredetileg régész végzettségű kutató a Hadtörténeti Múzeum múzeumigazgató-helyetteseként az intézmény tárgyi gyűjteményének vezetője is, előadásában pedig a múzeumban őrzött első világháborús propaganda-emléktárgyak kapcsán kiemelte, hogy ezek a maguk idejében kettős (ámbár egymással alapvetően összefüggő) funkciót láttak el, hiszen az emberek megvásárlásukkal a behívott katonákat, sebesülteket, hadifoglyokat, valamint hadiárvákat és hadiözvegyeket támogathatták anyagilag; de birtoklásukkal egyúttal véleményüket: az országuk hadicéljai melletti kiállásukat is kifejezhették.
A Múzeum gyűjteményben fellelhető emléktárgyak több típusba sorolhatóak, és a hadiékszerek kapcsán az előadó kiemelte, hogy már a háború elején feltűnnek egyes honfiak és honleányok kezein az ún. Pro Patria-gyűrűk, melyek ötlete az „aranyat vasért” szellemiségben született. Az Auguszta Gyorssegély-alap 1914. augusztusi felhívásában fordult a lakossághoz, hogy arany jegygyűrűiket jótékony céllal adják le a kijelölt bizottságoknak a háborús erőfeszítések támogatására, s cserébe vasból (vagy rézből) készült, azonos méretű gyűrűket igényelhettek. A gyűrűnek több változata készült különböző anyagokból és feliratokkal, s bár hamarosan széleskörű divattá vált a viselésük, Závodi rámutatott, hogy a „nemes cél” ellenére a hétköznapokban sokszor problémát jelentett, hogy hamar berozsdásodtak, valamint elfertőzhették a megsebzett bőrt. Szerencsére az ékszerészek hamar az áldozatok segítségére siettek, és a „Pro Patria 1914” gyűrűk belsejét igény szerint arannyal vonták be, később pedig gyakran csupán egy vékony vascsík, netalántán a teljes aranyozás illúzióját megtörő vasba harcba hívó szó maradt az eredeti ideából.
A propagandatárgyakon gyakran jelentek meg a szövetséges nemzetek (értsd: a központi hatalmak) lobogói vagy uralkodóinak arcképei a szövetségesek közti „fegyverbarátság” jeleként, de Závodi érdekességképp kiemelte, hogy nagyon ritkán, de olykor ellenséges államfők is felkerülhettek ilyen emléktárgyakra. Az általa bemutatott egyik gyűrűn ugyanis jól kivehető a brit V. György király, az orosz II. Miklós cár, illetve a francia köztársasági elnök, Poincaré portréja, akiket egy kígyó alakja övez, megtestesítve az államfők körül a „gonoszra törő”, „álnok” ellenség negatív konnotációját.
Szintén uralkodók és tábornokaik képei figyelhetőek meg a Múzeumban őrzött egyik hadilegyezőn is; de az előadó kiemelte, hogy a korszakban rengeteg porcelán- és kerámiatárgy is készült ilyen célzattal. Hangsúlyozta, hogy gyakorlatilag nem volt olyan háztartás, ahol ne jelentek volna meg ilyen tárgyak (nagy részük jelöletlen, tömeggyártott árucikknek számított), de funkcionalitásuk mellett vagy éppen ennek ellenére többségükben megmaradtak „kredenctárgyaknak”. Ezzel szemben valószínűleg gyakrabban kerültek elő azok a vas- vagy porcelánmozsarak, amelyek a rézmozsarak helyét vették át a háztartásokban. A rézre nagy szüksége volt az államnak a hadsereg munícióval való ellátásához, így hamarosan a „rezet vasért” jelszó is felkerült a hazafiak szótárába, s már a rézmozsarak rekvirálását megelőzően is találhatóak az újságokban olyan hirdetések, amelyek a háztartási rézmozsarak cseréjére szólítanak fel.
A nikkelezett lövedékacélból („ágyúacél”) készült háborús kelyhek mellett szintén jótékonysági célzattal készült el Kóber Leó grafikus tervei alapján a hagyományos magyar (avagy német) kártyának is egy, a háborúra „modernizált” változata, az ún. „Hadsegélyző kártya”, mely eredeti terveinek egy része a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében található meg; de figyelemreméltóak a köztereken felállított „vashonvédok”, vagy a Hadisegélyző Hivatal által kiadott „hadiperselyek” is. Előbbiek esetében fából készült szobrokról beszélünk, amelyekbe az adományozók emlékül kis vasszöget üthettek, s így „öltöztették fel” őket; míg utóbbiak célja az volt, hogy általuk „összegyűjtsenek minden elguruló fillért”: a lakosság a megtakarított aprópénzét tette bele a perselyekbe, hogy – mondhatnám fanyarul – folytathassák a spórolást hazájuk javára azáltal, hogy az illetékes szerv a beszolgáltatott tele perselyekért üreseket adott „viszonzásul”.
Az első világháború alatt a hadsegélyezéssel és jótékonykodással foglalkozó szervezetek minden alkalmat igyekeztek megragadni, hogy előmozdítsák tevékenységüket, és előadása zárásaként Závodi röviden kitért IV. Károly király koronázására is, amely szintén megteremtette a maga lenyomatát a korszak tárgyi kultúrájában. Az eseményt nagy médiaérdeklődés vette körül (filmfelvétel is készült róla); az uralkodópár tagjairól készült fényképes képeslapok, domborműves gyűrűk és porcelánáruk mellett ugyanakkor külön szót érdemelnek a koronázási dombból „kiporciózott” földet tartalmazó apró, számozott példányban készült „üvegkoronák” is.
Az előadás során előkerülő hétköznapi tárgyak sokszor akár művészi értékük megkérdőjelezhetősége, akár funkcionalitásuk vitathatósága okán is mosolyra fakaszthatják a mai kor érdeklődő szemlélőjét. Azt azonban sosem szabad elfelejtenünk, hogy az ultiparti közben kicsapott tábornok-figurák és a királyportrés levesestálak mögött a világtörténelem addigi legborzalmasabb háborújának emberi tragédiái zajlottak le, az említett tárgyak pedig annak keserédes mementói, hogy milyen mértékben hatotta át, illetve milyen mértékben akarták, hogy áthassa a háborús propaganda a Monarchia hátországának mindennapjait.
Boritókép forrásai: Museum Wolmirstedt, csongrádi Tari László Múzeum, Pannonhalmi Főapátsági Múzeum
További képek forrásai: a szerző, Wikimedia Commons, Nagy Háború Blog
