Gecse Zsófia Az idén júniusban elhunyt népszerű amerikai író, Cormac McCarthy regényei már jó ideje a radaromon vannak, jobban mondva azóta, hogy megnéztem a Nem vénnek való vidék című filmet, amit McCarthy eredetileg forgatókönyvként írt meg, 2005-ben azonban regény formájában is megjelent. Egyébként nem rajongok különösebben a western műfajáért, a Nem vénnek való vidék viszont számomra is meglepő módon azonnal elnyerte a tetszésemet, de a könyvet évek óta csak tologatom magam előtt a végeláthatatlan könyves kívánságlistámon. Az utasra és a Stella Marisra is leginkább az író halála után készült cikkek és könyvajánlók hívták fel a figyelmemet, amiknek hatására McCarthy (egyébként nagyon érdekes) életének és életművének is utánanéztem. Az 1933-ban született, meglehetősen visszahúzódó írónak köszönhetjük többek között Az út (amelyből szintén készítettek adaptációt), a Véres délkörök vagy a Suttree című könyveket is, amelyekben a western, a posztapokaliptikus és a déli gótikus irodalom műfaji hagyományai keverednek egymással. Hosszú kihagyás után 2022-ben jelent meg két utolsó könyve, a már említett Az utas és a Stella Maris, amiken állítólag már az 1970-es évek óta folyamatosan dolgozott. A köztes időben McCarthy belemélyedt kvantumfizikai, matematikai és filozófiai témákba is, a 2000-es években sok időt töltött a Santa Fe Intézetben, hogy tudósokkal beszélgessen (akiket érdekesebbnek talált az íróknál), a tudomány iránti élénk érdeklődése pedig az utolsó két regényében, de leginkább a Stella Marisban is tetten érthető.
Az utas és a Stella Maris főszereplői egy testvérpár, Bobby és Alicia Western, akiknek terhelt és tragikus múltja és nem kevésbé nyomasztó jelene bontakozik ki a párregényből. Eleve nagy feldolgozandó tehernek számít, hogy az apjuk fizikusként Oppenheimer irányítása alatt segített az atombomba kifejlesztésében, a zűrös családi örökséget pedig csak tetézi a paranoid skizofréniával diagnosztizált matematikai zseni, Alicia öngyilkossága is. Az utas főszereplője egyébként Bobby, aki mentőbúvárként dolgozik, a könyv legelején pedig egy gyanús körülmények között a Mexikói-öbölbe zuhant repülőhöz hívják; a gépből eltűnt a feketedoboz és a pilóta táskája, valamint az utaslistán szereplő tíz utasból egy. Ezután a kormány ügynökei is felbukkannak Bobbynál, hogy kikérdezzék az esetről, azt sejtetve, hogy a férfinak esetleg lehet valami köze a szerencsétlenséghez. Miután egy kollégáját holtan találják, az ügynökök pedig ismeretlen okból egyre nagyobb nyomást helyeznek Bobbyra, a férfi végül menekülőre fogja. Pontosabban mondva inkább az emlékei és a múltja, semmint a hatóságok elől menekül, ugyanis, mint az a regény elején kiderül, Bobby szerelmes volt a húgába, Aliciába, akinek öngyilkossága miatt a férfi folyton bűntudatot érez, amiért nem tudta megakadályozni. A repülőgépes történetszál egyébként eléggé elsikkad a regény végére, sokkal fontosabb a főszereplő magányának és bűntudatának bemutatása.
Bobby menekülés közben bejárja a déli államok különböző kisvárosait és vidékeit (a könyv tele van szikár, de csodaszép tájleírásokkal az 1980-as évek misztikus déli helyszíneiről), útjai során pedig találkozik barátokkal, ismerősökkel és rokonokkal is, a velük való beszélgetések, illetve nevezzük kvázi betéttörténeteknek, a regény legjobb részeit képezik, legyen szó vietnámi veterán, magánnyomozó vagy transznemű lány történeteiről. Az élet sötét oldalát bemutató egyéni tragédiák McCarthy saját világszemléletét is tükrözik az élet sokszor reménytelen és kegyetlen mivoltáról. Furcsa módon a leginkább tiszta dolognak a két történetben Bobby és Alicia testvérszerelme tekinthető, de még ez sem ad feloldozást vagy megnyugvást egyik karakternek sem a végtelen magány és az emlékek elől.
A Stella Marisban Alicia történetét követhetjük végig onnantól, hogy 1972-ben önként bevonul egy wisconsini pszichiátriára, a Stella Maris nevű intézménybe. A súlyos hallucinációkkal küszködő, ugyanakkor zseniális lány és kezelőorvosa, Dr. Cohen közötti terápiás ülések beszélgetéseiből (a könyv kizárólag párbeszédekre épül) kirajzolódó életút nem csupán pszichológiai, filozófiai vagy matematikai kérdéseket vet fel, hanem szépen rímel Az utasra is abban a tekintetben, ahogy a főszereplő feloldhatatlan magányáról és félelmeiről beszél.
A könyv egyébként tele van olyan tudósok neveivel és tanulmányaival is, akikről megkockáztatom, hogy a laikusok többsége nem is hallott: az ismertebbek, mint Neumann, Teller vagy Oppenheimer mellett Wittgenstein, Minkowski vagy Grothendieck nevei is felbukkannak, de a rengeteg információval néha nem csak az olvasó, de még a pszichiáter sem tud lépést tartani. Emellett Alicia hallucinációi is terítékre kerülnek az üléseken, ahogyan kapcsolata is a bátyjával, aki a regény ideje alatt kómában fekszik egy kórházban, miután autóversenyzőként balesetet szenvedett (persze Az utas olvasása után, ami pár évvel később játszódik, már tudjuk, hogy Bobby nem halt bele a balesetbe).
A regény végéhez közeledve kezd nyomasztóvá válni a tudat, hogy a pszichiátriai kezelések ellenére Alicia története öngyilkossággal végződik, mint az Az utasból is kiderül (nem véletlen, hogy először az utóbbit ajánlják elolvasásra). De talán McCarthy egész világa nyomasztó egy kicsit, legfőképpen azért, mert a cukormázas, de hamis amerikai álom képe helyett egy sokkal sötétebb világot tár elénk – Az utas és a Stella Maris esetében ez a világ tele van bűntudattal, a szülői örökség terhével, a tudomány által meg nem válaszolható létkérdésekkel és magánnyal.
Képek forrása: Yakima Herald-Republic, saját képek
