Locker Dávid A (nem csak romantikus értelemben vett) szexualitás és a költészet viszonya volt a témája a Budapesti Tavaszi Fesztivál szerda esti programjának, ahol Artner Szilvia Sisso beszélgetett Borda Réka, Ferencz Mónika és Nádasdy Ádám költőkkel, műfordítókkal. A felolvasóest tematikája a Trojka társulat Szexmasín, avagy vágyaink meghurcoltatása című előadásához kapcsolódott, amely sokszínű szexuális kalandokról, vágyakról, szerelmekről, csalódásokról és tragédiákról szól. A némileg tabusított téma ellenére sem felszabadultságból, sem nevetésből nem volt hiány.
A felolvasóest antréját minden szerénykedés nélkül én nyertem azzal a mutatványommal, hogy miután felkapaszkodtam a harmadikra a leginkább hátsó lépcsőre emlékeztető valamin – liftet később sem találtam –, odalihegtem magam a terasz ajtajában – Nádasdy tanár úr eufemizmusával: a „back stage”-ben – konzultáló fellépőkhöz, és megkérdeztem a nyilvánvalót, miszerint elkéstem-e. Minderre kétfenekűen volt evidens a válasz, hisz igen, egyrészt nyilván elkéstem (nagyjából óra tízet jelzett a mutató), másrészt pedig nyilvánvalóan nem késtem el, vagy inkább le, hiszen éppen az est fellépőihez intéztem a kérdéseim. Mindenesetre arra jó volt a stratégiai megbeszélést megszakító intermezzóm, hogy legalább eligazítottak, merre lesz a fellépés, mert különben lehetséges, hogy hamarost a szertárban találtam volna magam.[1]
A furcsán időzített, csendkitöltő klasszik rock számok után el is kezdődött a felolvasóest. A fellépők ahhoz a sokszor – és itt is – hatásosnak bizonyuló műsortervhez folyamodtak, hogy még a bemutatkozás előtt felolvasnak mintegy ízelítőként egy-egy saját verset. Számomra Borda Réka Villon-átirata volt emlékezetes, amelyben a francia klasszikus hajdani dámákról szóló balladáját dolgozta át női szemszögre. Akinek nem ugrana be hirtelen, melyik Villon-versről van szó: ez az a ballada, amelyből a szállóigévé vált „hol van már a tavalyi hó?” származik.
A verses bemutatkozás után a moderátor, Artner Szilvia laudálta röviden a résztvevőket. Közben kiemelte, mennyire fontos a fővárosi önkormányzat számára a tolerancia és az elfogadás – azok az értékek, melyek a ma esti műsort is életre hívták.
A rövid méltatás után bele is csaptunk a lecsóba. Artner egyből azzal a kérdéssel kezdett, kinek mikor ébredt és milyen jellegű volt az első szexuális gondolata. Erre tette fel Nádasdy Ádám az adekvát visszakérdezést: „Arra tetszik gondolni, mikor állt fel először a faszom?” A tanár úrtól szerencsére egész este hasonló sziporkákat hallhattunk. Nádasdy, miután, ahogy mondani szokás, komolyra fordította a szót, arról beszélt, hogy az első ilyen jellegű vágyai 18-19 éves korában lobbantak fel egy angol cserediák iránt, akinek megkérték, hogy fordítson, mint az jó angoloshoz illik. A dolog persze kiteljesületlen maradt, a srác heteró volt, akkoriban meg amúgy sem mentek ezek a dolgok olyan gördülékenyen, mint manapság. Nádasdyt érzelmileg nagyon megviselte ez az élmény, érdekes viszont, hogy a verseiben a férfiszerelem, vagy akár csak a szerelem bármiképpen is megfoghatóbb formája sem ekkor, sem később nem jelent meg – azt mondta, azért, mert nem érezte eléggé fennköltnek ezeket a témákat a költészethez. A behatárolhatóan homoszexuális szerelem mint tárgy csak a válása után jelent meg igazán szépirodalmi szövegeiben, nem függetlenül attól, hogy ekkoriban tette maga számára is felvállalttá és világossá saját szexuális orientációját.
Borda Réka ezután arról beszélt, hogy náluk otthon nem volt tabutéma a szex, az első szexuális fantáziái pedig kb. 14 évesen kezdődtek – jó kamaszlányhoz híven – a Green Day frontembere iránt. Akkoriban csak erről írt, aztán, ahogy elkezdett a „hivatalos” irodalomban mozogni, leszokott a témáról. Cikinek érezte, pláne nőként – érzett ugyanis egy olyan reflexet a közeg irányából, hogy szexről írni nőként „fura”, ráadásul azonnal bekategorizálnak valami könnyűvérű csajként. A sok éves kihagyás után mostanában kezd csak újra nyelvet találni a témához.
A világ legrövidebb kapcsolatának rekordját valószínűleg Ferencz Mónika tartja a maga egy percével. A szakítóok: a fiú megfogta a hátát. A férfiakkal való próbálkozásai – már ha jól vettem ki az elmondottakból – ezzel le is zárultak. A nők iránti vágyak nála már a korai verseiben is megmutatkoztak, amelyeket egy nagyon közeli barátnőjéhez írt – igaz, maga a megszólított valószínűleg nem tudta, hogy effektíve ő a megszólított, a líraműhelyek olvasói pedig automatikusan férfit képzeltek az aposztrofált személy helyére. Ez, a költőnő szerint, két nagyon jellemző dologra mutat rá: 1. van bennünk egyfajta „heteroautomatizmus”, 2. a magyar nyelvben nagyon könnyű a személyes névmások miatt nemsemlegesen írni. Utóbbi többször feljött az est folyamán műfordítási problémaként, hiszen mindhárom költő egyben fordító is, így például komoly kihívás volt számukra, hogy mikor hangsúlyozottan azonos neműek közötti szerelem ábrázolásáról van szó, hogyan érzékeltessék ezt olyan plasztikusan, amit az angol egy szimpla „he”-vel vagy „she”-vel megold. Borda és Ferencz az este folyamán fel is olvasott többet a saját fordításai közül.
Az este egyik legérdekesebb kérdése – egy szexualitás témájú beszélgetésen mi más, mint – a nemi szervek körül alakult ki. Pontosabban akörül, hogy miként lehet ezeket megnevezni. Merthogy a magyarban – szerintem ez sokak élménye – nem lehet neutrálisan, „köztesen” megnevezni a nemi szerveket, ami kitüntetett probléma akkor, ha az ember erotikus irodalmat akar írni. Hiszen a magyarban vagy minden olyan steril, mint pl. a vagina vagy a pénisz – feltehetőleg épp az orvosi latin miatt – vagy pedig trágárnak hat. Utóbbira Ferencz Mónikának volt egy találó megfejtése: ez azért lehet, mert a magyarok nem csak mindenből pörköltet főznek, hanem mindenből káromkodást is csinálnak. Így jártak szegény nemi szervek is. És amiket egyszer káromkodásként használunk, azt nehéz más helyzetekben finom, érzékien erotikus jelentésben használni. Nádasdy tanár úr mondjuk kibékül a „farok”-kal. Legalábbis az orvosánál nem úgy fogalmaz, hogy „doktor úr, valami baj van a péniszemmel”.
Szó volt még az LMBTQ-mozgalomhoz való viszonyukról is. Ferencz Mónika arról beszélt, Nádasdyval ellentétben neki alapvetően nincs baja az LMBTQ mozaikszóval, az viszont megterhelő tud lenni, hogy mintha tőle leszbikusként több szolidaritást várnának el, mint egy „átlag” heterótól. Illetve az is problémás tud lenni, hogy őt általában egy csoport reprezentánsaként azonosítják, nem pedig egyéniségként. Szép hasonlatával élve – ami az is lehet, hogy idézet, erre sem én nem emlékszem, sem a jegyzeteim – olyan, mintha megkérdeznék a Dunát, hogy ki ő, és azt kellene felelnie, hogy egy folyó.
Ez átvezetett ahhoz a kérdéshez is, hogy van-e, vagy kell-e lennie olyan fogalomnak, hogy női költő, költőnő. Ferencz Mónika szerint itt két egymással ellentétes narratíva állítja azt, hogy nincs olyan, hogy költőnő. Az egyik a feminista nézőpont, amely a költőnőség eltörlésével próbálja emancipálni, a karanténból kiszedni és ezzel kanonizálni a nőnemű költőket, míg a másik csoport éppen azért állítja, hogy ők nem költőnők, mert nem akarnak feministának tűnni. Pedig Ferencz szerint vannak jelenleg sajátosan női témák, tapasztalatok, amelyeket általában nőnemű költők írnak meg, ami persze nem jelenti azt, hogy nem létezik, vagy a jövőben akár nem lehetne üdvös a nemek közötti tematikus átjárás. Különben Bordával egyetértettek abban, hogy női szerzőként sokkal jobb a helyzet ma, mint a múlt században – szinte ugyanannyi női szerző van (főleg a fiataloknál), mint férfi, a forrásokhoz való hozzáférés is elviekben ugyanannyira lehetséges –, fejlődni azonban így is van még hova, mert az olyan strukturális hátrányok, amelyekkel a nők nap mint nap szembesülnek – pl. hogy gyereknevelés, házimunka stb. után tudnak csak leülni írni –, még mindig a férfiaknak teremtenek nagy átlagban kedvezőbb helyzetet.
Az est vége felé szó volt még arról a kérdésről is, hogy ki hova kerülne a könyvespolcokon: a „meleg/leszbikus”, esetleg „női irodalom” címke alá vagy „a Szépirodalom” polcára. Nem meglepően mindenki a nagybetűs Szépirodalomba szeretne tartozni, még ha van is szkepszisük az ilyen kategorizálások értelmével kapcsolatban. Illetve Ferencz Mónika az őszinteség kedvéért hozzátette, hogy ő, mikor bement Prága legnagyobb könyvesboltjába, bizony célba vette a „lesbian” polcot, szóval igazából ezzel a címkével sem lenne baja, mert tényleg van olyan közönség, aki célirányosan keresi az ilyen könyveket. Nádasdy azt is megjegyezte, hogy az élelmes könyvesbolt-tulajdonos úgyis azt csinálja, hogy kiteszi a könyveket a legtöbb polcra: A halál Velencébent Londonban pl. a „German Literature”, a „Fiction” és a „Gay Literature” alatt is megtalálta. Talán ez a marketingstratégia lenne az, amellyel a szerzők is kibékülnének.
Az estet végül, a kezdéshez híven, felolvasással zárták. Nádasdy Ádám saját verset olvasott fel, Borda Réka egy Cummings-verset, Ferencz Mónika pedig úgyszintén egy sajátot, melynek címét, azt hiszem, mindannyian zsebre tehetjük: Ne higgy a leszbikus filmeknek.
[1] Így jár az, aki még életében nem tette be a lábát az Eötvös10-be. Pedig a látottak alapján Budapest egyik legújabb(?) kultúrközpontjának tűnik az épületkomplexum.
