Kovács Petra Lehetőséget az érdekérvényesítésre és az információk transzparens áramoltatására minden egyetemi polgárnak, megfogható tartalommal tölteni meg a demokratikusság, aktivizmus és vita fogalmakat – többek között ennek mentén szerveződik a Kréta Kollektíva hallgatói közössége az ELTE-n, és hogy közelebb kerüljenek a megvalósításhoz, március 11-én Autonóm Aula címmel kerekasztal-beszélgetést és workshopot rendeztek az egyetem főépületének előterében.
Hatékony közösségszervezési és mozgósítási esemény lehet a párbeszédre invitálás, ha az egyetemeink autonómiájának megőrzése a végső cél? Hogyan építhető valódi közösség az egyetemeken? És milyen elképzelések mentén mozgósíthatók ma az egyetemi polgárok?
A kerekasztal-beszélgetés többek között ezekre kérdésekre kereste a választ dr. habil. Teller Katalin egyetemi docens, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének (FDSz) tagja, Horváth Mihály MOME Front szimpatizáns, Nešić Milán, a Hallgatói Szakkollégium (HaSz) tagja és Németh Kriszta, a Képzőművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzata társelnökének segítségével, akiket Fűzfa Mihály ELTE-s hallgató, a Kréta Kollektíva tagja kérdezett.
Az már a bemutatkozó körből kiderült, hogy a meghívottak nem a forradalmi, hanem inkább a reformer jelzőt érzik közelebbinek a MOME Frontban, a HaSzban, vagy a Képző „forradalmi HÖK”-ként elhíresült hallgatói szervezetében végzett tevékenységükhöz.
Az intézmények életében betöltött szerep, a szerves illeszkedés mikéntje talán nyilvánvalóbb egy szakszervezet esetében, mint a látványos közösségi megmozdulásai miatt figyelmet kapott MOME Front esetében, de Horváth Mihály szerint a Front törekvései igenis elhelyezhetők az egyetem mindennapi életében, hiszen a Front mögé a hallgatók döntő többsége és számos oktató is beállt, mert hatásosnak érzik az így hangot kapó elégedetlenségük becsatornázását az érdekérvényesítés folyamatába. A Front arra bátorítja az egyetem polgárait, hogy kérdéseket tegyenek fel az egyetemen zajló privatizációs folyamattal, annak történetiségével kapcsolatban – a kuratórium határáthágásainak szóvátétele, a jogszerűtlen lépéseik elleni tiltakozás mellett ez a kiindulópontja az akcióiknak, aktuális fellépésüktől és szerepvállalásuktól a szenátusuk megerősödését, „fickósodását” is remélik.
Az autonómia megélésének veszélybe kerülése kapcsán először Németh Kriszta fogalmazta meg, hogy saját tapasztalata szerint az állami fenntartásban lévő intézmények hallgatóit az érdekérvényesítésben leginkább a passzivitás akadályozza – itt van szerepe minden szerveződésnek, hiszen gondolkodó, együttműködő közösséget kell kovácsolni a hallgatókból, oktatókból, meg kell szólítani őket, a csoportoknak össze kell érniük, ki kell állniuk egymásért.
Nešić Milán és Teller Katalin hozzászólásaikban az autonómia utópiává válásával kapcsolatban kiemelték a gazdasági és politikai tényezők hatását is: az autonómia elvben üdvözölt törekvés, melyet azonban nem pusztán a cselekvők elkeseredettsége, zsibbadtsága lehetetlenít el, hanem az is, ahogy a gazdasági valóságban beszűkülnek bizonyos materiális lehetőségek.
A modellváltás „túloldaláról” Horváth Mihály tudott hozzászólni a kérdéskörhöz, hiszen a MOME az egyik legsikeresebb modellváltó egyetemként számon tartott felsőoktatási intézmény, amely ráadásul a maga idejében önkéntesen ment át ezen az átalakulási folyamaton, sőt, az egyetem egykori rektora dolgozta ki a gazdasági modellt, amely mentén ma működik az egyetem. Tehát a Front tevékenysége kevéssé irányul az állami fenntartásba való visszakerülés elérésére, hiszen épp a modellváltás biztosítja a működéshez szükséges financiális stabilitást, sokkal inkább a szenátus autonómiájának csorbítása ellen emel szót, mely oktatásszervezési kérdésekben és szakmai döntésekben túl sok teret engedett a kuratóriumnak.
Arra a kérdésre, hogy hogyan érhetők el a hallgatók, miként mozgósíthatók, a résztvevők azt a választ adták, hogy a személyes, valós idejű kapcsolódás, a közös érdekek, problémák tudatosítása képes cselekvésre és csatlakozásra bírni az egyetemek polgárait – ez lehet akár a piaci kitettség felismerése vagy a brandépítés felé eltolódó képzésbeli elvárások elutasítása is.
A Front és a HaSz, de a Kréta Kollektíva is alulról szerveződő megmozdulások, míg az FDSz azzal a problémával is kénytelen szembenézni, hogy milyen léptékben lehet még megtartani a jól működő horizontális funkcionálást, és hol van az a pont, ahol már központosított, legalábbis hierarchizált (és inkább egyoldalú) kommunikáció zajlik a tagok között. Az FDSz rétegzettsége, összetettsége és a valódi kommunikációra való törekvésük mintha lassítaná a mozgósítás lehetőségét, amely viszont kétségtelenül ott van a Képző forradalmi HÖK-jében és a MOME Frontban, az előbbi nagy elérésű beszélgetéssorozatában és az utóbbi átütő sikerű közösségi performanszainak mindegyikében. A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a hallgatók bevonásában és tájékoztatásában a horizontális szervezeti struktúra alkalmasabbnak bizonyul, mivel rugalmasabb, spontánabb összekovácsolódásról van szó.
Németh Kriszta ehhez fűzte hozzá a Képzőn szervezett kerekasztal-beszélgetésekből leszűrt tapasztalatait, miszerint az aktualitás, a valódi cselekvés lehetősége nagyobb számmal vonzotta be az eseményekre a MOME-s és képzős hallgatókat, míg az oktatással kapcsolatos rendszerszintű problémák áttekintőbb, általánosabb feldolgozásához már kevesebben tudtak közvetlenül kapcsolódni. Ezért tartaná fontosnak, ha olyan egyetemen kívüli fórumok, találkozóhelyek is léteznének az elkötelezett fiatalok számára, ahol az információk szabadabban, gyorsabban eljutnának az egyes szervezetek tagjaihoz, erősítve a közös cél tudatát a hallgatókban. Fűzfa Mihály ezen a ponton fel is vetette az összefogás, együttműködés lehetőségét, az egyes egyetemek közösségvállalását az autonómia égisze alatt. Ezt a felvetést minden résztvevő üdvözölte, sőt, szükséges lépésként jellemezte. Meglátásuk szerint az esemény maga a tökéletes első lépés a nagyobb közösség gondolatának foganatosítására, még akkor is, ha a szervezetek/megmozdulások nem egységes struktúra szerint működnek. Horváth Mihály a hallgatók képzésének, tudatosság felé vezetésének fontosságát is hangsúlyozta, amelyre tökéletes terepnek bizonyul szerinte a fórumozás kultúrájának felélesztése, plénumok szervezése, műhelymunkák folytatása, a közös gondolkodás tereinek belakása, egy közös nyelv és politikai képzelet kidolgozása. Németh Kriszta a közös cél mellett a közös keret, a politikai-gazdasági környezet realizációját is elengedhetetlennek tartotta az egyetemi autonómia megvalósításához, hiszen az aktualitásokra való figyelem elengedhetetlen a jó válaszadáshoz, azaz ennek figyelembevételével kell megválasztani a kommunikációs csatornákat is.
A közönség soraiból érkező javaslatok és meglátások többsége a HÖK-ök szerepvállalásával kapcsolatban hangzott el. Németh Kriszta HÖK-társelnökként elismerte, hogy a hallgatói szervezet nem az érdekérvényesítés köré szervezi a tevékenységét, de a HÖK elfoglalásával és az abból adódó konfliktushelyzetekkel nem biztos, hogy egy csapásra megoldódnak a rendszerszintű problémák. Hozzáfűzte, nem rossz azon gondolkodni, hogy hogyan lehet a HÖK közelébe kerülve hatékonyan együttműködni a szervezettel, illetve hogy miként lehet számon kérni a választott hallgatói képviselők tevékenységét. Emellett azzal a szomorú ténnyel is kalkulálni kell a témában, hogy a hallgatók többsége egy ELTE méretű egyetemen nem ismeri az érdekeinek érvényre juttatásáért felelős megbízottakat: erre világít rá a már hosszabb ideje riasztóan alacsony hallgatói részvétel az elnökségi tagok megválasztásán. Ez azért is visszás, mert az alacsony elérés, a bizalmatlanság és hiteltelenedés akadályozza a hatékony együttműködést és kommunikációt a felek között. Pedig a HÖK vezetésének szava van a szenátusi üléseken, azaz hivatalos úton is képviselhet, szót emelhet ügyek mellett.
Németh Krisztát Virág Eszter, a BTK HÖK-elnöke követte a hozzászólásban, aki a Kréta Kollektívával és az FDSz-szel való múltbeli együttműködés felélesztésére, folytatására való nyitottságával indított, majd arra kérte az egyetem polgárságát, különösen a hallgatókat, hogy ők is hasonlóképpen álljanak a szervezethez, hiszen annak szüksége van a kölcsönös kommunikációra, a hallgatók jelenlétére az ELTE-t érintő kérdésekben.
A következő hozzászólás a Képző forradalmi HÖK-jének másik társelnökétől származott, aki kiemelte, hogy a HÖK-elnök elsődleges feladata a hallgatói érdekképviselet, amely sok áldozattal jár, de a tisztséget csak a kötelességek tudatában kell és lehet elvállalni. Emellett kiállt amellett, hogy nem elhanyagolható a különbség az alapítványi és állami fenntartásban működő egyetemek között: a KEKVA (közérdekű vagyonkezelő alapítvány) ugyanis olyan működésmodellt állít az egyetemek mögé, amely piaci szempontok mentén határozza meg a döntéshozás irányát. Nem elhanyagolható az sem, hogy korlátlan hatalmat ad az egyetem életében bekövetkező változások tekintetében egy intézmények és polgárok fölött álló, hozzájuk pusztán financiálisan kötődő bizottság kezébe. Ebben a képletben pedig sem a felelősségvállalás, sem az egyetem hagyományainak tisztelete nem kap helyet. Szerinte emiatt nem lehet tovább tétlenül nézni a modellváltás előkészületeit, mert az átszervezés elkerülhetetlen következménye az autonómia csorbulása, elvesztése – ahogy azt már a Képzőn zajló beszélgetéssorozatban többször is kimondták a meghívott oktatáskutatók és a modellváltást elszenvedő intézmények képviselői.
Németh Kriszta társelnöke felszólalása kapcsán továbbra is az egyéni felelősségvállalás és tájékozódás, felkészülés szerepét hangsúlyozta, majd Teller Katalin is reagált a bírálatra. Meglátásában nem a KEKVA a vízválasztó az egyetemek helyzetének romlásában, hanem a felsőoktatási képzés társadalmi megítélése: ha azt gondoljuk, hogy a felsőoktatásnak van önértéke, vagy legalábbis olyan értéke, amely megérdemelne valamilyen folytonosságot, akkor azon kell dolgozni, hogy – alapítványosítás ide vagy oda – olyan társadalmi egészbe tudjon ágyazódni, amelyben megállja a helyét.
A beszélgetésben elhangzott a parlamentszerűen frakciókra osztott HÖK elgondolása is, mondjuk a Bécsi Egyetem hallgatói képviseletének példájára, ahol az egyes szerveződések leteszik a voksukat bizonyos ideológiai irányok mellett, és aszerint tevékenykednek. A modell működőképességét az is bizonyítja, hogy az összefogást igénylő kérdésekben vissza tudnak nyúlni a közös alapokhoz, amely révén megvalósíthatóvá válik a hatékony cselekvés. Természetesen mindez felveti a részvételiség kultúrájának jelenlegi helyzetét a magyar társadalmi valóságban. Nešić Milán meghatározásában most a cselekedni vágyóknak menet közben kell feltalálniuk magukat a valós változás érdekében, utána fel kell építeni az aktív részvétel kultúráját a magyar egyetemeken is, hogy amennyiben a jövőben is lesznek az autonómia zárójelezésére vonatkozó politikai törekvések, akkor az már ne fenyegesse aktívan a felsőoktatást.
Kell-e félnünk a politikától, politizálástól, törekedjünk-e a politikamentességre? A beszélgetés egyértelműen a politikatagadás mellett foglalt állást, hiszen a célkitűzések, az azokért tett erőfeszítések már önmagukban politikusságot jelentenek, de nem a szó pártos értelmében, inkább a társadalmi valóságba való beágyazottság szerves következményeként. Gondolkodjunk, merjünk kérdezni, nem egyetérteni és működjünk együtt az előrelépés érdekében.
Kiemelt kép forrása: Fábián Adrián fotója.
