Gecse Zsófia A magyar képzőművészet egyik legjelentősebb alakja, Csontváry Kosztka Tivadar születésének 170. évfordulója alkalmából a Szépművészeti Múzeum, a Janus Pannonius Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria rendezett kiállítást.
Viszonylag későn jutottam el erre a tárlatra, mely már április közepe óta megtekinthető, pedig Csontváry képeinek többek között eredeti és gyönyörű természeti témái, fantasztikus színei és hangulati elemei miatt is rajongója vagyok. Művészete, ahogyan talán az egész élete is, valami különös keveréke a zsenialitásnak, a különcségnek és meg nem értettségnek – kinek ne volna ez rokonszenves? – és a szinte fanatikus elhivatottságnak; ezek eredménye a művészeti értékét tekintve jelentős, ugyanakkor „csupán” körülbelül 100 festményt tartalmazó életműve. A Szépművészeti Múzeumban található, remekül összeállított tárlaton kiállított több, mint 40 kép, és a hozzájuk kapcsolódó informatív leírások segítségével sok mindent megtudhatunk az 1853-ban született festő művészetéről és életéről egyaránt. A gyógyszerészként végzett, és sokáig patikusként tevékenykedő Csontváry (születési nevén Kosztka Mihály Tivadar) Raffaello képeit tanulmányozva erősítette meg magában az elhatározást, hogy szintén festő lesz, mégis viszonylag későn, a negyvenes éveiben kezdett el rendszeresen alkotni. Ekkor már megfogadta, hogy – a saját szavaival élve – ő lesz minden idők „legnagyobb napút-festője”. Utazásai során Párizsban és Olaszországban is képezte magát; bejárta többek között Egyiptomot, Olaszországot, Palesztinát és Görögországot is – végig festett, leghíresebb képei közül több is (például A taorminai görög színház romjai vagy a Római híd Mosztarban) különböző útjai során született meg.
A kiállításon egyébként nemcsak az életmű (a szó minden értelmében) legnagyobb és legismertebb darabjai tekinthetők meg (ide tartozik a Magányos cédrus, vagy az egyik kedvencem, A taorminai görög színház romjai), hanem a korai művei is (Pillangók, Ablaknál ülő nő). Ezen kívül külön helyet kaptak a modellrajzok is, amelyeket müncheni tanulmányai során festett. Művészetének centrális témája azonban maga a természet, festményeinek legtöbbje természeti kép, legyen az külföldi vagy magyar helyszín (Selmecbánya látképe, Castellammare di Stabia, Schaffhauseni vízesés).
Természetesen a tájképeket figyelve értettem meg, mit is értett Csontváry a „napút-festés” kifejezés alatt: a különböző napszakok, de leginkább a naplementék és a különböző fényhatások megörökítése, melyek sokszor kontrasztosan jelennek meg, érdekes színvilágot kölcsönözve a képeknek. Leginkább talán a Naplemente a nápolyi öbölben, a Halászat Castellammaréban, A taorminai görög színház romjai vagy a Virágzó mandulafák Taorminában című festményein figyelhető meg a különleges színkezelés, de más képein, például a Vihar a Hortobágyon vagy a Sétakocsizás újholdnál Athénban esetében is látható a fantasztikus, már-már nem evilági színek csodás összhatása.
Engem talán az utazásait megörökítő képek nyűgöztek le leginkább, némelyik pusztán grandiózussága tekintetében is egészen lenyűgöző, mint a Templomtéri kilátás a Holt-tengerre Jeruzsálemben és a Baalbek, de nem lehet elmenni szó nélkül a feltehetően leghíresebb festményének témájául szolgáló cédrusfa mellett sem.
A cédrus-motívum azért is jelentős, mert értelmezhető tulajdonképpen Csontváry lelkének, meg nem értettségének és elszigetelődésének szimbólumaként is – kortársaitól kevés elismerést kapott, munkásságának jelentőségét inkább az utókor ismerte fel. A maga korában még az is elterjedt Csontváryról, hogy skizofréniában szenved, emellett egyre jobban elszigetelődött az akkoriban különösnek és excentrikusnak ható életvitele és szokásai miatt is.
Életművét csak 1919-ben bekövetkezett halála után kezdték el értékelni Gerlóczy Gedeon építésznek köszönhetően, aki a festményeket, és tulajdonképpen Csontváry egész hagyatékát megmentette. Gerlóczy 1919-ben talált rá a képekre a festő tetőtéri műtermében, ezután pedig felvásárolta a képeket – ha nem teszi, a festményeket valószínűleg felszabdalták volna vászonnak. A kiállítás legvégén bővebben is olvashatunk arról, hogyan őrizte meg és munkálkodott azon, hogy a képek az őket megillető megbecsülésben részesülhessenek. Gerlóczy nélkül pedig nem csak a magyar művészet, de talán maga a képzőművészet is szegényebb lenne az egyszerre eredeti és modern, mégis időtlen és gyönyörű színvilágú „napút-festményekkel”.
Képek forrása: Szépművészeti Múzeum
