Török Sára Az alternatív nyelvrokonítási kísérletek közül kiemelkedik a mongol–magyar viszonyt bizonygató elméletcsoport. Ennek egyik oka az érvek és példák sokszínűsége, a másik pedig Széna Béla munkássága, aki nem kevés publikációja és magánkiadásban megjelent tanulmánykötete mellett előadásokat tart kutatásairól. A nyelvi és genetikai rokonság keverése, a hamis etimológiák, pontatlan meghatározások és a nyelvtörténeti, hang- és jelentéstani hiányosságok jelen esetben is feltűnnek az elméletben, így ebben a cikkben szintén az érveké és ellenérveké lesz a főszerep.
Jelenleg – az MTA tudományos álláspontja szerint is – a finnugor nyelvrokonság az elfogadott a magyar nyelvészek körében. Ahogyan azt a cikksorozat korábbi részeiben taglaltuk, a számos alternatív elmélet képviselői ezt nem fogadják el, gyakran adnak hangot ellenvetéseiknek. Többek között politikai érdeknek kiáltják ki a finnugor nyelvészek munkásságát, gyakran hivatkoznak a genetikai rokonság hiányára, vagy éppen a megcáfolhatatlan nyelvszerkezeti és szókincsbeli hasonlóságokat felülrétegződéssel, közvetítőnyelvvel magyarázzák.
Nincs ez másként a mongol elmélet esetén sem,
amelynek képviselői teljes mértékben megtagadják a „halszagú atyafiság” tudományos bizonyítékait, és saját, vallási-kulturális elemekkel kevert, genetikát is érintő, nyelvészeti szempontokat gyakran nélkülöző érveléseikkel dolgoztak ki egy teljes irányzatot a nyelvrokonság terén.
Ennek egyik legjelentősebb képviselője Szentkatolnai Bálint Gábor, aki 1877-ben publikálta a Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén című munkáját, melynek anyagát utazásai során gyűjtötte össze. Fő támogatója Fogarasi János volt, így nem meglepő, hogy Szentkatolnai írásaiban is dominál a gyöknyelvészet és a lazán felfogott hang- és jelentéstan, akárcsak az ismert Czuczor–Fogarasi-szótárban.
A gyökök alapján vont párhuzamok a két nyelvben tudományosan irrelevánsak,
azonban a mongol nyelvi anyag, a szavak és a nyelvtan értékes adatokat foglalnak magukban. Bár a rokonítási elméletek során sem Fogarasi, sem Szentkatolnai nem foglalkoztak a szófajokkal, írásmóddal, eredeti jelentésekkel, szó- és nyelvtörténettel, ettől elvonatkoztatva az 1877-es műben megjelenő nyelvi és kulturális ismeretek a mai napig hasznos forrásként szolgálnak a mongolisztika számára.
Széna Béla a 21. században lépett elődei nyomdokába. Szentkatolnaival ellentétben azonban sem a mongol nyelvben, sem a mongol kultúrában nem jártas, sőt, a magyar nyelvészetben sem: nyugalmazott gépészmérnökként kezdett bele kutatásaiba, melyek egy része genetikára, másik része helynevekre, harmadik pedig a fonetika figyelmen kívül hagyására épül. Külön érdekesség, hogy míg Szentkatolnai egyértelműen a halha mongol dialektust, Mongólia hivatalos nyelvét vette alapul,
addig Széna előszeretettel kever bele más nyelveket és nyelvjárásokat,
többek között a burjátot, az ojrátot, a dahurt, vagy éppen a szelengát.
A mongol nyelvcsalád a feltételezett altaji nyelvcsalád része, rengeteg írott és beszélt változata van.
Cirill vagy szogd írás jellemzi, melyek feltételezett kiejtése szerint leírt formája alkotja a rokonítási kísérlet egyik alappillérét. A másik, hogy a mongol nyelvek és a magyar is agglutináló, azaz toldalékoló nyelv, ami egyáltalán nem meggyőző bizonyíték, hiszen a világ nyelvei morfológiailag csupán négy csoportra oszthatók: agglutináló, izoláló, flektáló, inkorporáló – így az efféle hasonlóságra nagy az esély. Látható tehát, hogy ez esetben sem beszélhetünk stabil érvrendszerről, és a továbbiakban példákon keresztül közelebbi képet kaphatunk a gondolatmenetekről.
Kezdésnek tekintsünk át néhány nevet, amelyet „bizonyítékként” állítottak fel a mongol elmélet képviselői.
Álmos nevét például az almasz ’gyémánt’ szóból származtatják, azonban a szótörténetet figyelmen kívül hagyják: az almasz görög szó, ami először átkerül az arabba, majd onnan török közvetítéssel a mongolba, ezen folyamat vége pedig későbbre esik, mint vezérünk élete. Így valószínűleg, bármilyen jól is hangzik egy drágakő után elnevezett ős, marad az Emese álma monda.
Széna Béla a csángó Babba Maria, azaz ’Szűz Mária’ kifejezést is mongolból vezeti le. Pontosabban ojrátból, de ezen apró részletet elhanyagolja. A babagar ’asszony’, illetve a bumba/buba/baba – nyelvjárásonként eltérő – ’apáca, szent életű szűz’ kifejezéseket jelöli meg forrásként, azonban
a fonetikai figyelmetlenségen átlendülve sem kapunk semmilyen érvet, bizonyítást, alapot a következetlen feltételezéshez.
Széna a helynevekben is párhuzamokat vél felfedezni. Kezdésnek megállapítja, hogy a Kárpát-medence földrajzi neveinek többsége mongol eredetű, mi több, a településnevek 55%-a mongol, 45%-a ujgur szavakból származik. Erre ugyan kevés példát hoz bizonyítékként, de ezek közül kiemelkedik Hortobágy, amit az önkényesen megállapított kiejtésű hortabag ’látóhatárig terjedő’ szóból származtat. Emellett a célnak megfelelően leképezett hangalakokat ráadásként igen szabadon is értelmezi, például Tokaj és Komárom esetén, amelyek a tokhai ’könyök, folyókanyarulat’, illetve a khamar ’orr, kiálló fok’ fordítások eredményeként jelennek meg a nyelvrokonság bizonyítékaiként.
2011-ben megjelent Pécsett, magánkiadásban a Csángó szótár című Széna Béla–kötet. A helyesírási és elgépelési hibák, a lektorálás hiánya és a szótárak alapvető formátumától való eltérés mellett
a tartalom is szembeötlő problémákat mutat.
A bevezetőben rögtön belekeveredik a genetika a nyelvrokonságba, a csángók és mongolok közti nyelvi kapcsolat fő érveiként a mongolfolt gyakori előfordulását, a tejérzékenységet és a B-vércsoportot hozza fel. Néhány szót is ír példának, melyeknek a mongollal való párhuzama érdekében teljesen figyelmen kívül hagy többek között hangtani jelenségeket, nyelvtörténeti szempontokat vagy a román nyelvi hatást.
Az accsak ide kifejezést, amely az add csak ide alak írásban jelöletlen teljes hasonulása (tehát csak szóban jelenik meg), a mongol acsa ’add ide’ (ismét önkényes) hangalakból vezeti le. Az asszan ’asszony’ szintén hangtani módosulás következménye, azonban Széna szerint az ujgur asna ’asszony’ szóból ered. A dzsöndzs ’gyöngy’ kiejtésére szintén fonetikai magyarázat van, azonban itt a mongol dzsindzsu ’gyöngy’ szóból való származását látjuk.
Rengeteg ezekhez hasonló példával találkozhatunk a 21. század legaktívabb mongol–magyar nyelvrokonsági képviselőjének köteteiben. A Magyar–mongol szavak tára és értelmezője (2006), az Őshaza keresés (sic) másképpen (2009), A magyar nyelv ismeretlen eredetű szavai (2010) és a Csángó szótár (2011) négy olyan kötet, amely
gazdag önismétlésekben, önhivatkozásokban, feltételezésekben, azonban szegény a nyelvtudomány, fonetika, szótörténet és nyelvismeret terén.
Széna Béla munkássága ezáltal – bár igen bőséges anyag – nem tartalmaz a mongolisztika számára hasznosítható anyagokat, elődjével, Szentkatolnai Bálint Gáborral szemben. Mindenesetre, ahogy a többi alternatív rokonsági elmélet esetén, kellő kritikával és távolságtartással szemlélve ez a korpusz is tanulságos és szórakoztató lehet az érdeklődő olvasóknak.
Szakirodalmi források:
Honti László (főszerk.) 2010. A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Tinta Könyvkiadó, Budapest.
A kiemelt kép forrása: eurasiacenter.hu
