Késelés Villával: Női szerepek az irodalomban

  „…és nevet adsz a férfikönyv alatt pihegő összes nőnek”

(Kali Ágnes: Oldalbordalét)

A Késelés Villával irodalmi-kulturális beszélgetéssorozat novemberi epizódjára látogattunk el a Nyitott Műhelybe. A „Saját szobák” címet viselő alkalom azt volt hivatott tárgyalni, hogy milyen interakcióban lehet az anyaság és az alkotás, milyen női szerepek léteznek az irodalomban, illetve, hogy a pályakezdés milyen kihívásokat rejthet egy fiatal nő számára.

A helyszínre érve az lehetett a benyomásunk, hogy egyfajta kellemes feszültségtől vibrál a levegő: egyértelmű, hogy valami izgalmas fog következni, ha elkezdődik a beszélgetés. Ezen impressziónkat fokozta a tény, hogy a program rengeteg fiatalt vonzott magához; kisebb forgatag vett körül minket a Nyitott Műhely otthonos miliőjében.

Mind a meghívottak személye – Kállay Eszter író, az EMMA Egyesület kommunikációs munkatársa; Vida Kamilla költő, a beszélgetéssorozat egyik korábbi vezetője, jelenleg a Partizán vezető szerkesztője; Kali Ágnes költő, dramaturg –, mind az átfogó tematika azt sejtette velünk, hogy az este végén katartikus elégedettséggel állhatunk fel a székből. Mindez Bodor Emese és Bánfalvi Samu értő moderálása nélkül nem teljesülhetett volna.

Már a beszélgetés elején egy fontos szerkesztői dilemma került a látótérbe: az est szereplői megvitatták, hogy hasznosak-e az „egzotikus” női lapszámok, illetve, hogy mit is jelent a „kispadra állítás” az irodalomban. A „kispadra állítás” egyfajta háttérbe szorításra, alárendeltségre utal, melynek a nők évszázadokon át ki voltak téve úgy a társadalomban, mint az irodalmi szférában.

A következő mély gyökerű témakör az anyaság volt, melyen belül elemzésre kerültek a férfiak által kreált irodalmi anyatoposzok, melyeket mindenképp meg kell haladni. Meghaladni pedig csak egy „női nyelvvel” lehet, mely mindig is létezett és létezni fog, akármennyire is el van hallgattatva. Felszabadító és megrendítő volt őszinte diskurzust hallani a szülés utáni női izolációról és a magyar egészségügy eltitkolt szégyenéről, a szülészeti erőszakról.

Ennek kapcsán merült fel, hogy a közös női tapasztalásról való írás – mint belső-alanyi beszéd – képes-e bármiféle társadalmi párbeszédet ébreszteni, illetve van-e kellő mértékű elérése. Az alanyi beszédmód egy nyelvészeti fogalom, s belső monológok esetében használatos; egyfajta beágyazott, első személyű mondatszerkezeti típus; ezért kérdéses, hogy indukálhat-e valódi csoportközi diskurzust.

Markáns kollektív női megélés lehet például annak a mindenkori fiatal pályakezdő nőnek a tapasztalata, aki egyenrangúság és őszinte kritika helyett visszaéléssel és kellemetlen tolakodással találkozik a művészközegekben. Hangsúlyos kérdések, hogy minderre milyen közösségi-stratégiai választ lehet adni, mitől biztonságos és mitől kisajátított egy tér, illetve, hogy mi lehet a számonkérés tétje.

Mivel e témában az informális diskurzusok dominálnak, ezen problémákról formális módon olvasni egyszerre megerősítő és felemelő, hiszen eloszlatja az évek alatt internalizált torz gondolatot, miszerint „el kell fogadnunk, ami történik, mert mindig is így volt”. Itt szeretném kiemelni, hogy a vendégek versei mindig jó időzítéssel, elméletbe ágyazva hangoztak el, mely csak növelte a katartikus hatást. E ponton Kali Ágnes Oldalbordalét című versét hallhattuk.

„De hiába próbálkozol. Orrod hiába fogják be,
hiába gyúrják születésed óta szádba a férfikönyv lapjait,
méhed nem ment fel a felelősség alól.”

A rendezvény legkiemelkedőbb blokkja az volt, amikor a résztvevők a mindenkori múzsaverseket és e múzsák szerepét helyezték górcső alá. Elemezték a férfiak által kreált „passzív-kiszolgáló múzsa” jelenségét, és azt, hogy hogyan tárgyiasítja ez a valódi nőket. Felmerült, hogy üdítő volna, ha e neurotikusan berögzült múzsakép lebontásra kerülne, s dekonstruálnánk a személytelen nőtoposzokat (áldozat-anya, kurva, feleség, szerető).

Izgalmas felvetés, hogy vajon a kortárs „férfilíra” mennyire tud valóban önironikus lenni, illetve újratermeli-e a meglévő torz és destruktív mintákat. Annak ellenére, hogy tudjuk, minden szöveg csupán fikció, érzékletes volt párhuzamba állítani Ady és Szabó Lőrinc „klasszikus”, önreflektálatlan múzsaképét Peer Krisztián ironikusnak szánt „kortárs” múzsaképével. Ez az analógia remekül rámutatott arra, hogy az önreflexió önmagában sosem elég ahhoz, hogy lebontsuk destruktív, belsővé tett mintáinkat. Viszont a helyzet egyáltalán nem reménytelen, hiszen születik innovatív és konstruktív líra is – és itt gondolhatunk Purosz Leonidasz Egy férfi sosem hagyja félbe című kötetére. Purosz reflektál a benne is újraéledő sztereotípiákra, s valódi iróniával tud tekinteni az internalizált férfiszerepekre. Nem tagadja meg belső ambivalenciáját, de egyértelmű állítást tesz arra vonatkozóan, hogy az ő maszkulinitása sokkal kevésbé destruktív, mint az előző generációé. Rámutat egy fontos életfeladatra is, jelesül arra, hogy meg kell haladnunk otthonról hozott mintáinkat, és élhetőbbé kell tennünk azokat a tereket, ahová kerülünk. Erről szól a Drága Kishúgom és Anya c. verse:

„Ti már nem fogtok megváltozni,
drága Kishúgom és Anya.
Én sem fogom szeretni az ölelésetek.
De ígérem, a házasságom más lesz:
nem válok olyanná, mint apa,
és ha a lányomtól jógabérletet kapok,
megölelem, még ha jógázni
végül nem is megyek el.”

Az est második felében a Krisztina-díjjal kapcsolatos értékítéletek is előtérbe kerültek. A díj egyfajta múzsadíjként funkcionált hosszú éveken át, tehát egy elismert költő/író gondoskodó felesége kaphatta meg e kitüntetést. A résztvevők megkérdőjelezték a díj létjogosultságát, hiszen jelentéstartalma egyértelműen egy olyan narratívát erősít, miszerint a nőkben maximum a kiszolgálást lehet értékelni. E múzsadíj létezése – tekintettel arra, hogy milyen hatása van a női énképre – kifejezetten felháborító.

E kérdéskörhöz szorosan kapcsolódik a láthatatlan munka. Ez egyféle háttérben zajló munkára utal, mely nem kap sem megfelelő társadalmi elismerést, sem láthatóságot, sem fizetséget. Beletartozik a háztartási munka, az idősgondozás, a gyermeknevelés, de akár vállalati „bedolgozás” is. Mindez szorosan kapcsolódik a társadalmi nemek kérdéséhez, hiszen sok esetben nők végzik el a háztartással és a gondozással járó teendőket.

Ezúttal egy Fordulat-cikketelemeztek a vendégek, mely során párhuzamot vontak a fizetetlen reprodukciós munka és az alkotói munka között. Utóbbit sem fizetik meg, melynek egyik oka a művészeti munka „szenvedélyként” való reprezentálása. A konklúzió viszont az volt, hogy az alkotómunka bérmunkává válása sem oldaná meg e kialakult válságállapotot. Az alkotói munka korrelál a kreativitással, a sokszínűséggel és a szabadsággal, melyek így külső kontroll alá kerülnének. Emellett az eleve is fennálló, egyenlőtlenségeket gerjesztő kapitalizmusban a művészek még kiszolgáltatottabbá válnának a „szabad piac” változásaival, kihívásaival szemben.

A vendégek által is gyakorolt mozgalmi munka (NEM, EMMA Egyesület, KK kollektíva, Partizán) és a művészeti alkotás interakciójának elemzése zárta a beszélgetést. Felmerült, hogy mi is valójában a feminizmus, mik azok az „elfogadó terek”, mit jelent a másállapot a szülészetben, és mik funkcionálhatnak megtartó csoportokként. A válaszok egymásba folynak: a mai feminista mozgalom egyik legfőbb célja, hogy olyan támogató női közösségeket hozzon létre, melyekben nagy a kohézió; hiszen csak így lehet hatékonyan érdeket érvényesíteni különböző társadalmi ügyekben. Ilyen kiállás pl. a másállapot a szülészetben, mely azt támogatja, hogy minden nő fizikai és lelki biztonságban érezhesse magát a szülőszobában, illetve, hogy az orvosok helyezzék előtérbe az anyák szükségleteit. A női közösségek mindemellett képesek elfogadó és biztonságos tereket kialakítani, melyek reményt és támaszt adhatnak a benne lévőknek. Fontos, hogy minden közösség (pl. az irodalmi közeg) folyamatosan reflektáljon önmagára, és hozzon létre egy védőhálót a csoporton belül.

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy tegyek egy provokatív kijelentést, jelesül, hogy akinek hamarabb jut eszébe egy áldozatos költőfeleség, mint egy női költő, az kezdjen el Kali Ágnest, Vida Kamillát és Kállay Esztert olvasni.

Összességében elmondható, hogy egy jól strukturált, koherens beszélgetést hallgathattunk meg, meghitt légkörben. A résztvevők és a moderátorok kellőképp átfogóan prezentálták, hogy milyen a nők szerepe az irodalomban akár alkotókként, akár múzsákként. Bár összetett és nehéz kérdésköröket feszegettek, mint például az alkotói munka anomáliái, az anyaság árnyoldalai vagy a mozgalmiság mibenléte, az odaillő versbetétek érthetővé és befogadhatóvá tettek mindent.

Úgy gondolom, hogy a Késelés Villával nemcsak a szakmabelieknek szól; a laikus érdeklődők számára is egyedülállóan integratív élményt tud nyújtani. Azt érezhettük, hogy ez a program nemcsak beszél arról, hogy ne legyenek kisajátított, belterjesedő terek, hanem valóban meg is teremt egy mindenki számára elérhető, élő irodalmi közeget. Ha valakit érdekel a kortárs irodalom és annak helyzete, mindenképpen ajánlom, hogy látogassa rendszeresen ezt a beszélgetéssorozatot, hiszen nívós szakmaiságot szívhat magába egy biztonságos és befogadó közegben. Mi pedig hálásak vagyunk ezért az élményért a vendégeknek és a házigazdáknak, illetve Finta Lacinak, hogy otthont ad ennek a hiánypótló eseménynek.

A kiemelt képet és a cikkben szereplő fényképeket Kóródi Petra készítette.

Author

Ajánlott cikkek