Csenge Lugosi A solymászat Ázsiában, nomád népek körében alakulhatott ki, több ezer évvel ezelőtt. A magyar solymászat története egyidős a magyarsággal, a honfoglaláskor elődeink már magas szinten művelték. A ragadozómadár idomítását és a vele történő vadászatot jelenti, mely együtt jár egy tradicionális életformával, értékőrző mentalitással, a természet szeretetével. Lóki Györggyel, a jelenkori magyar solymászat egyik jeles képviselőjével készítettem interjút.
− Mi kell ahhoz, hogy valaki solymász lehessen? Milyen vizsgák, esetleg engedélyek szükségesek hozzá?
− Elsősorban kell hozzá egy olyan elhivatottság, hogy az illető ezt csinálni akarja, hiszen elég nehéz tevékenység. Ma a solymászat egy hagyományos vadászati mód, így vadászati szempontból kell megközelíteni. Ezért először vadászvizsgát kell tenni, utána pedig egy solymász különbözeti vizsgát, ami egy elméleti és egy gyakorlati részből áll. Ezután kaphatunk solymászatra feljogosító engedélyt. Néhány éve még bármely magyar állampolgár tarthatott ragadozómadarat díszmadárként, most már csak ezekkel a végzettségekkel lehet.
− Milyen felszerelés kell a solymásznak és a madárnak? Mivel etetitek, milyen helyen tartjátok őket?
− Az elhelyezésük a praktikusságon, tapasztalaton, hagyományon túl meg kell, hogy feleljen a vonatkozó jogszabályoknak. Eszközöket tekintve nem kell több, mint amikor ez a hagyomány kialakult. A madár felszerelése egyszerű, béklyót használunk, ami ugyanígy kellett ezelőtt 1200 évvel, mint ahogy most. A különbség abban rejlik, hogy akkoriban csak megfelelő bőrök álltak ehhez rendelkezésre. Nekünk amellett, hogy megőrizzük a solymászat hagyományait, a legfontosabb, hogy a madárra a legjobban vigyázzunk. Így nem kérdés, hogy használom-e a nagyobb erejű, tartós műanyageszközöket, hanem kötelesség. Ez a madárnak a legbiztonságosabb és legkényelmesebb. Ha Mátyás királynak lett volna, ő is azon tartotta volna őket. A technika világa hozta, hogy mégis több dolgot használunk hozzá: miniatűr rádióadókat, műholdkövető berendezéseket, terepjárókat. Ezek mind nagyon jók, hogy vannak, de nem ez adja a solymászat lényegét. A táplálékukat három csoportba sorolhatjuk. Az egyik, amit maguk vadásznak – csakis vadászható apróvadfajokra vadászhatunk. Ezekből azonban ha fognak, nem sokat ehetnek, elcseréljük velük. Ezenkívül tenyésztünk takarmányállatokat, főképp rágcsálókat és tyúkféléket. Rágcsálókat én magam is tenyésztek, a saját és a kollégáim madarainak egyaránt. A legnagyobb mennyiségben azonban a keltetőiparban naponta tonnaszám termelődő selejt naposcsibéket adjuk táplálékul.
− Milyen madarakat lehet és érdemes tartani?
− Ma Magyarországon solymászati célú tartási engedéllyel rendelkező madárral lehet vadászni. Ilyet most már hét faj kaphat: vándorsólyom, vadászsólyom, Feldegg-sólyom, héja, karvaly, szirti sas, illetve tavaly augusztusban sikerült bevezetnem a vörösvállú ölyvet is. Ebből sok történelmi fajunk hiányzik, például a kerecsensólyom. Ezeket próbáltuk pótolni az említett fajokkal, amelyek nem tartoztak természetvédelmi jogszabály alá, illetve nemzetközi egyezmények nem tiltották a kereskedelmét – úgynevezett „D” mellékletes fajok. A felsoroltak között jelenleg nincs kistestű sólyom, amit például a szépségéért lehet tartani. Mindegyik regisztrált tenyészetből származik, nem a természetből. Amikor a világ ragadozómadár-állományai összeomlottak a felelőtlen gazdasági tevékenységek miatt, be kellett látnunk, hogy tenyésztenünk kell a madarainkat. Ugyanakkor a jogszabályok úgy bánnak velük, mintha a természetből lettek volna kiemelve, vagy oda kerülnének vissza. Sokkal inkább történeti, kulturális érték, de nem természetvédelmi. Bár nehéz lenne vitatni, hogy a madárvédelem és -megfigyelés például a solymászatból indult ki. A solymászok kezdték védeni azokat a birtokrészeket, ahol sólymok fészkeltek, beleszámított a birtok értékébe, ha volt rajta fészek. A magyarokhoz köthető a solymászat hagyománya.
− Hogy kell elképzelni a tenyésztésüket? Egy valaha vadon élő madarat hogy lehet szaporodásra bírni fogságban?
− Ez egy nagyon nehéz és mély érzelmekkel telített tevékenység. Mindig meghatóak ezek a pillanatok, hiszen egy kiemelkedően értelmes, vad élőlényről van szó. A sólyom 400 km-re tud repülni egyhuzamban probléma nélkül, hihetetlen képességekkel bír, és mi ennek a madárnak a legbelsőbb bizalmába tudunk kerülni. Két lehetőség van. Az egyik, amikor úgynevezett imprint madarakkal dolgozunk, tehát kézzel nevelt madaraknál a szocializációs időszaka előtt elválasztjuk a szüleitől, társaitól, és nem a fajára jellemző ingerek érik, hanem általunk előidézettek. Ezáltal egy változást hozunk létre a madár mentalitásában, identitásában – én úgy szoktam mondani, hogy kerül bele egy nagy adag ember. Ha ezt jól irányítjuk és szerencsénk is van, akkor a madárral nagyon bensőséges kapcsolatot tudunk kialakítani, minket választ párjának, nemtől függetlenül. Általában géppel keltetünk. A másik lehetőség a természetes párokkal való munka. Ők a szüleiknél nevelkedtek, és csak a felnőttkor elérése után kezdtük őket solymászmadárrá nevelni. A tenyésztés nem csak szaporításról szól, valamilyen célt, bizonyos kiemelkedő paraméterű (megfelelő méretű, kezelhető stb.) egyedeket szeretnénk elérni vele. Alkalmas időben a megfelelő madarakat megfelelő élettérbe helyezzük, és ők ott párba állnak, szaporodnak.
− Gondolom, az előbbi módszer esetében kapunk szelídebb maradat.
Érdekes módon mindenki azt gondolná, de valójában a természetes körülmények között nevelt madarak sokkal szelídebbek lehetnek, mivel ők megőrzik teljes identitásukat. Valójában ez az igazi érték. Hiszen mi is a solymászat? Egy hatalmas csoda. Ennek az ősisége onnét ered, hogy jár a pusztában egy ragadozó madár, akinek roppant kevés fizikai korlátja van: szabad, nagy távolságokat repül, csúcsragadozó, egyedül él, mindig önerőből szerzi meg, amire szüksége van. Egyszer jön egy ember, aki valahogy megfogja ezt a madarat és elkezd vele dolgozni, és ha ezt jól csinálja, akkor meglepően rövid idő alatt a madár a sokezer éves bevésődésnek, genetikai és evolúciós korlátnak hátat fordít és összeköti az életét az emberrel. Ez a solymászat legmélyebb misztériuma, hogy miért teszi ezt. Ez egy gyönyörű kapcsolat. Azt mutatja, hogy nincs olyan korlát, amit megfelelő megközelítéssel ne lehetne ledönteni. Ez bővíthető egy jó kutyával is, aki segít felkutatni a vadat, vagy akár egy lóval, aki beleillik ebbe a csapatba. Ennél többet nem hiszem, hogy el lehet érni a világon. A solymászatban olyan motívumok, értékek és lehetőségek vannak benne, amik meggyőződésem szerint a mostani korban nagyon hiányoznak és más módon nem érzékelhetőek.
− A madárnevelés csak pozitív visszacsatolással történhet?
− Igen. Alap, hogy vadállatokkal dolgozunk, hiába tenyésztett – a vadsága kifejezett tenyésztési cél. Muszáj, hogy megőrizzük a nehezen megszerzett bizalmát. Nincs olyan, mint a rossz kutyánál vagy lónál, hogy jólesően oldalba billentjük. A bizalom nagyon egyszerű dolog, egyszer lehet megszerezni és egyszer lehet elveszíteni. Ha megszerezted, vigyázni kell rá, ha elvesztetted, nem tehetsz semmit. Ugyanis a vad ragadozó madár megteheti, hogy ha valamit elrontasz, egyszerűen elmegy. Nem lehet rossz mintát követni, rosszul csinálni, mert nem jutunk el az eredményhez.
− Milyen orvosi ellátást lehet nekik biztosítani?
− A madármentő kórházak szakértő állatorvosai az életük nagy részét erre áldozzák, így hozzájuk bátran fordulhatok. Másrészről ezt csak végső esetben teszem, hiszen megvan a solymászok kellő tapasztalata a kisebb problémák kezelésére, és az olyan megfelelő tartáshoz, ami megelőzi a problémákat.
− Van kedvenc madarad?
− Nem igazán, mindegyikük jó valamiben – ezért is vannak különböző fajaim és ezen belül is vannak jellemek, személyiségek.
− Hogy zajlik velük egy vadászat?
− Keszthelyen minden évben szervezek egy nyílt solymászatot, hogy minden érdeklődő láthassa ezt. A ragadozómadarakat kétfelé csoportosítjuk: magasröptűek és alacsonyröptűek. Az utóbbiakhoz tartoznak a héják, ölyvek, sasok, baglyok – ők lesből, általában valamilyen magaslati pontról, fáról figyelnek és onnét veszik üldözőbe a zsákmányt. Ilyen madarat a solymász a kezén tart és onnét engedi a felvert vad után. Sólymokkal is lehet így vadászni, de ők magasröptűek. Velük ezért magaskörözésből vadászunk, ez belátható, nagy kiterjedésű sík vidéken működik jól. A kutyák jelzik, hogy hol van a szárnyas vad, a vadász leveszi a sapkát a madaráról, felengedi, a sólyom felköröz, és ha eléri a megfelelő magasságot, akkor aláhajtjuk a zsákmányt. Így egy természetes zsákmányolás látható. Erre mondják, hogy a héja a tarisznyámat tölti meg, a sólyom röpte pedig a lelkünket gyönyörködteti.
− Miből tartjátok fenn magatokat?
− Sokan próbálták önmagában fenntartani a solymászatot, de szerintem ez nem megy. Egy ilyen értéket nem lehet a funkciónak kiszolgáltatni, fordítani kell rá. Meg kell találni annak a lehetőségét, hogy előteremtsük a szükséges ráfordítandó pénzt és időt is.
− Vannak olyan madarak egy fajon belül, amelyek kevéssé betaníthatók, együttműködők? Szerinted mitől függ ez?
− Van olyan madár, amit inkább odaadok valakinek, mert nem jövök ki vele. Elég abba belegondolni, hogy a vándorsólymot például 52 alfajba sorolták korábban, jelenleg 23-at tartanak számon. A világ különböző területein élnek, alapvetően különböznek egymástól.
− Mennyi időt vesz igénybe egy madár betanítása, akár felnőtt korában hozzád került, akár fióka példány esetében? Hogyan zajlik ez?
− Annyi idő nincs is, amennyi kell, és olyan sincs, hogy be van tanítva egy madár. Minden egyes röpítés, minden vadászat, minden nap felkészülés a következőre. Az, hogy a madarunkkal együtt dolgozhassunk, vadászhassunk, optimális esetben néhány hét, de utána is folyamatosan tanul a madár is, a solymász is, összecsiszolódnak.
