Zsófia Ráday A magyar költészet napja alkalmából szerkesztőségünk idén is kedvenc verseivel készült az ELTE Online olvasóinak.
Teller Ede: Vers cím nélkül
Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
Látni azt, amit még nem látott meg ember.
Gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent igazságot,
A szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
Nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán még igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménnyel mégis, mégis hinni,
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.
Azt hiszem ritkán jelenthető ki, hogy egy költemény, melyben azon sorok szerepelnek, hogy “tudni, hogy nincs Isten” egyike legyen a legmélyebb hitkeresés verseinek. A reáliákkal foglalkozó atomtudós, a matematikai törvényeit egész életében “szent igazságnak” tekintő Teller Ede tizennyolc sor erejéig hirtelen a mélységbe látott, s tekintete átfogta földi életünk megannyi horizontját. Sorai között megjelenik mindaz, amiért élni érdemes: keresni és vágyni, szeretni és egyedül maradni s bizony “makacs reménnyel, mégis, mégis hinni”. Mindeközben cselekedni és tenni a kötelességünket, kibontakoztatni talentumként kapott tehetségünket, valamint a létben lenni. “Gyönyörködni titkos, mély harmóniákban” – mely nem az elvont világok nehezen elérhető szférája, hanem az apró, de bennünket napról napra körülvevő csodáké: a felhőé, a hóé és az álmoké. S ha ezzel a szemlélettel éljük világunk, akkor az út végén tényleg csak béke és megnyugvás várhat ránk.
(Tömő Ákos)
Ajtay-Tábori Mihály: Végül elhallgat minden…
Végül elhallgat minden önkínzás, ének,
csak hideg kő marad
visszhangzó szó alatt.
Megszakad a játék ég és föld között,
nem lesz, aki táncolva kelti szárnyra
a hamut, két karjával a horizont fölött.
Nem lesz, aki halk hangjából épít várat,
ami minden gonoszságot kizárhat.
Nem lesz, akinek csillogó szemében
összefoglalja a világot az Isten.
De én ezt nem tudom elfogadni,
hogy ilyen méltatlanul kell nekünk
végül mindent feladni,
szeretnék még itt maradni,
szeretnék még valakinek szavakból
égig nyíló virágot adni.
ᾇ
~
Misi barátom költeménye az ember ösztönös ellenállását énekli meg a pusztulással, a megsemmisüléssel szemben. A versben a nemléttel szembeállított létezés csak az emberi kapcsolatok függvényében határozható meg: a nemlét a magánnyal és a csenddel azonosul, a létezés alapja azonban az emberi kötődés. Kell lennie valakinek, “aki táncolva kelti szárnyra a hamut, aki halk hangjából épít várat, akinek csillogó szemében összefoglalja a világot az Isten” – különben nincsen semmi. Ezek alapján megfejthetjük a költemény gyönyörű üzenetét: a nemlét és a pusztulás ellentéte maga a szeretet.
(Graca Endre)
Babits Mihály: Csövek, erek, terek
Bálint-klinika
Csövek,
csövek,
kórházi cellám falain,
hideg és meleg vezeték,
hideg, meleg, rideg csövek
erek,
erek,
erekkel folynak a falak,
erekkel eleven a ház,
eres nagy szürke szörnyeteg:
hideg,
meleg
folyik szét, árad és apad.
Hogy fojt a vattás levegő!
Hő gőzben hullámzik a ház,
piheg,
remeg,
lázas nagy szürke testüreg:
rengnek a falak, búg a lift,
élő sejt módján minden ágy
hideg,
meleg
vacogó lázakat cserél,
vacogó életet cserél
(az élet árad és apad)
(beteg)
(beteg)
cserél élőt és holtakat.
S az élő fullad és fogoly,
de a halott kimegy, kimegy,
mehet,
mehet,
szabad mezők közé, ahol
fölötte föld, alatta föld,
egészséges szép barna föld,
erek,
terek,
és minden sejtek szabadok
és a halott megéled ott,
míg itt az élő haldokol.
1924
A magyar költészet napja ünnep, és az ünnephez általában vitalitást, erőt és nyüzsgést párosítunk. De mi van akkor, ha a művész – akitől éppenséggel az útmutatást várjuk – beteg? A kortárs művészetelméleti diskurzusok egyik megkerülhetetlen kérdése épp az egészség és betegség oppozíciója köré szerveződik, így fontosnak tartom felhívni a figyelmet Babits Mihály húszas években íródott versére, mely a kórházi magányban üzemelő emberi testről szól. Míg a versben a kórház intézménye a „lázas nagy szürke testüreg” egy organikus szerveződéssé válik – hiszen a csövek és vérerek szétválaszthatatlanul egybefolynak –, addig a költő teste a medikusok tekintete alatt mechanizálódik. A két tér, a testen belüli és kívüli, így jellemet cserél. A kórházból a test számára két kijutási lehetőség adódik, vagy visszatér a fizikai térbe, vagy pedig átlép a „szabad mezők közé”. A kórház, mint foucault-i értelemben vett elzáró intézmény örökké különös, transzformatív hely marad, hiszen küszöb ez betegség és egészség, élet és halál, test és lélek állapotai között.
(Fábián Luca)
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj ötven éve – lelkem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.
(Horváth Máté)
Rékai Anett: Kávézós vers
Épp hazafelé tartottam a szeretőmtől –
igazából nem szerettem, csak unalomból
és megszokásból jártam fel hozzá –,
amikor összefutottam veled – akit viszont
szerettem. Pár héttel korábban megtudtam,
hogy van valakid, és meg kellett játszanom,
hogy örülök a boldogságodnak.
Beültünk valahova egy kávéra.
Egy előadásról meséltél, amit
aznap hallgattál az egyetemen
a kortárs irodalmi tendenciákról –
új izmusokról és a régebbi izmusok
poszt és neo változatairól.
Én azt mondtam, hogy az ilyenek
mindig csak beszélni akarnak,
nem pedig mondani valamit.
Az lenne a legjobb, ha a művészet
nem lenne többé a művész
identitásának forrása,
de pusztán önmagát se szolgálná –
legyen a művészet az emberekért,
hogy figyeljenek és érezzenek valamit.
Felhívtad rá a figyelmemet, hogy
az imént épp előadtam
egy irodalmi programot – amit
egyébként, egy kis tanakodás után
epikoszcentralizmusnak neveztünk el,
mivel franciául sajnos egyikünk se tudott.
Aztán összeszedtük magunkat, és
elindultunk, mert a pultos kezdett
kinézni minket. Azt a két kávét
már rég megittuk, és csak
foglaltuk az asztalt meg
pofáztunk hülyeségeket órák óta.
Még mondtunk ezt-azt egymásnak
kint az utcán, sétálás közben,
aztán persze elérkeztünk ahhoz a ponthoz,
ahol elkerülhetetlenül
te jobbra, én balra.
(Horváth Máté)
Lesznai Anna: Szavak paripája
Titkos zárra rejtve, sejtve
(Köd előtte, köd utána
Énelőttem is titok)
Bús zavarra szívem várán
(Lelakatolt bíbor mélyén
Kel ezer riadt szivárvány
Kelnek kóbor alakok),
Táltos ajkam rászorítom:
„Szűz szavak, szakadjatok.”
Nem enyémek, nem vetésem
Nem én könnyem, nevetésem
Mellőlük én tévetegen
Hol boldogan, hol betegen
Lankadtan lemaradok.
Nem enyémek, nem vetésem:
De pihenni értök késem
Létre mégis őket vésem,
Szenvedésem éles késem:
Sebes sorsból sebzett résen
Kemény létre meleg vérrel
Szívemből patakzó érrel
Szűz szavak, szakadjatok.
Nem én sírtam piros napban
De keljetek, mert tavasz van
Rőt sugarak szintre szívnak
Orgonák oltárra hívnak
Szűz kelyhetek csordulásig
Mézzel teljesül dúlásig.
Fecskeszárnyak fenn hordoznak
Szóló szellők feloldoznak.
Engedelmes paripátok
Én reszketve várok rátok;
Lobogó, hivó sörényem
Inam is feszül serényen
Leszegem nyakam szerényen
Mert nem vagytok én erényem:
De rám szálló arany átok.
Tündér kezek megnyergelnek
Fagyal fehér vesszők vernek
Varázsútra úgy kergetnek:
Rajtam járó üzenetnek
Nem én kellek, ti kelletek
Szűz szavak, szakadjatok.
Jó magamat nem kímélem
Utatoknak porát élem.
Ha tévedek, ti találtok
Énekeltek, ha kiáltok.
Rohanásom megtéréstek
Vesztőhelyem dús éréstek
Sallangotok vad szemérem
Sarkantyútok vak szerelem:
Ha bágyadtok, ha kiálltok
Lágy szügyembe magam verem.
Kedvre edző táltos érem
Pereg rátok piros vérem.
Szűz szavak, szakadjatok!
Hanem mikor holdfényhóba
Tértek varázs várajtóba
Vágyatokat behajtóba
Hol tündértej édes föle
Füröszt s tündérlányok öle:
Belőlem ott, jaj mi lészen
Ki most állok útra készen
S általszelve ezer vészen
Ha ti tőlem játszva váltok
Ott majd kimerülten állok.
Állok térdig holdfényhóba
Reszketegen várajtóba
Árnyam merül hinártóba
S felhorkanok hébe-hóba.
Lágy szénába, szügyig jóba
Ki kerit ott istállóba
Kinek almán nyughatok?
Elballagok akkor búsan
Sántikálva járom utam
Gödör szélén leheverek
Ellepnek kis kéklő legyek
Két nagy szemem lecsukódik
Kemény inam megoldódik
Nem horkanok, nem nyerítek.
Rúgva rögágyat keritek
S ki ezer mértföldet mértem
Ezer földkéz nyúl fel értem,
Mégse leszen kár énértem!
Mégis az lesz, amit kértem,
Mégis értem jó miértem,
Mely alátok szegi vérem
Szűz szavak, vad lovasok.
Engem kóbor felleg ellett
Elpusztulok, ha betellek
De ha szóba, szívbe halok
Haláltól rejtők a dalok.
Rímek befoglaló vértem
Térő ütem öröklétem
Végtelenem mérték köre
Mély értékem képek öle.
Valamikor Éden táján
Hol fakadtam Élet fáján
Hamis néven szólítottak
Magamról leszakítottak.
De ha nevem megtalálom
Sok halálom csupa álom.
Hazatérő indulásul
Lelkemnek valódibb másul
Létre kelő Isteneknek
(Körükben testvér vagyok)
Én kellek, ha énekellek:
Szűz szavak, szakadjatok.
Lesznai Anna szerintem az egyik legfontosabb modern magyar költő volt, olyan “nyugatos”, a nagy kanonizált költők szellemi testvére, akit manapság méltatlanul hanyagolnak. Verseiben látomásos, meseszerű, hangzásában dallamos, ezért egyszerűnek tűnő, de semmiképp sem naiv. Visszatérő témái a test, a természet és az otthoni tájak, és az elveszett Éden, az én és a világ között fennálló egység és harmónia örök siratója.
(Szabó Roland)
Juhász Gyula: A muszka
A Kárpátokban ellenünk vezették,
Hozzánk a télen így került Prokop.
Szakálla kender, a szeme tengerkék,
Ó ez a szem sok szépet álmodott,
Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
De ember tervez és Atyuska végez.
Most szenet és fát hord az iskolában,
Kis nebulóknak némán melegit
És él szelíden, bizton, új hazában
És várja, várja, hogy elengedik,
Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
Ám szenteltessék az Ő akaratja!
Prokop Petőfi nyelvét töri lassan
S a Volga híján nézi a Marost.
Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
Hogy januárban vérrel áradott.
Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta
S még mindig, mindig, mindig az a nóta.
Az iskolába jár egy szőke gyermek,
Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
Katonaapja akkor, ott esett el
A becsület kárpáti mezején.
Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan
És varjakat lát szállni Mármarosban.
És odamegy halk lassan a gyerekhez
S megsimogatja lágyan a haját,
Az ujjai oly fázósan remegnek
És hallja távol haldoklók jaját
S mintegy magának rebegi szegény:
Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!
Juhász Gyula egyike a legnagyobb költőinknek, de a nála általában kihangsúlyozott szerelmi költészete mellett/helyett legalább annyira nagy hatással volt rám a verseiben megnyilvánuló szociális érzékenység, az egyszerű életek mással nem pótolható értékeinek hangsúlyozása. Soraiban Prokop, az orosz hadifogoly alakja is immár nem gyűlölt ellenség többé, hanem maga is áldozata az őt mindenétől megfosztó háborúnak; a vers végkicsengése, az apját elvesztő fiúval való szembenézés pedig drámai módon oldja fel a háború szörnyűségét a részvétben. Azért választottam ezt a verset, mert – számomra, mint történésznek is – érzékletesen ábrázolja az immár száztíz évvel ezelőtt kitört első világháború nyomán a hátországban végbemenő változásokat: a települések vérkeringésébe kerülő, munkára kiadott „oroszok” hétköznapivá válását; a propaganda által táplált gyűlöletnek a mindennapokban való felülírását; mely talán alátámaszthatja azt a paradox igazságot, melyet maga Juhász így fogalmazott meg később: „[…] minden lépéssel, mellyel az ellenséges népek megközelítik egymást, halványodik a régi gyűlölet.”
(Selmeczi Péter)
Fodor Ákos: Jégtánc-blues
A jég
meg az ég
szikrázva símul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
– mert szabad…
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek…
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!
Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.
Ennek a versnek már önmagában a hangulata is megkapó. Azonban ha megvan hozzá egyfajta háttértudásunk, kezdve azzal, hogy a magyar szerzőnek, Molnár Évának (Vavyan Fable) Fodor Ákos volt a szerkesztője, egyfajta mentora, és rengeteg regényének elején szerepel idézet a költőtől, vagy egyes történeteibe beleszőtte a verseit, akkor máris másképp tudunk nézni ezekre a sorokra. Hiszen Fable ennek a költeménynek egy teljes regényt is szentelt, Jégtánc címen, és ha azt végigolvassuk, megértjük, akkor Fodor Ákos amúgy is gyönyörű verse még mélyebben érinti meg a lelkünket. A költő többi alkotása, főleg a pár szóban is velős, tartalmas haikui nagy hatással voltak rám, illetve vannak a mai napig, akárhányszor újraolvasom őket, de amióta a Jégtánc-blues mellett megismertem a Fable-regény történetét is, egészen máshogy látom (spoiler nélkül) világunk egyes jelenségeit, az emberi kapcsolatokat is.
(Török Sára)
Tolnai Ottó: EGY KALÓZ MÁSRA HIVATOTT
azt hittem egy jó kis micisapka
ti úgy mondjátok simléder
még odébb is rúgtam
titkon majd felkacsmarhassam
hisz már hordhatnám is
pilinkézik a hó
már hordhatnám is dallikáztam
hisz hó hisz hó
vigyáznom kell mondta claudius
a borbélyom
noha én még a 60-as évek
elején borotválkoztam utoljára
68-ban már
térdig érő szakállam volt
ám claudius
jóllehet szolgáltatásait elhanyagoltam
mégis vett volt tőlünk egy gennyes
kanülből fűzött függönyt
közepében igazgyöngy izzott
mert minden borbélyfüggöny
centrumában egy igazgyöngy izzik
claudius azt mondta
vigyáznom kell mi maradt
pöszmet kis babahajamra
de lehajolván érte
látnom kellett nem micisapka
se baseball simléder
(david lynch fején láttam a leghosszabb
baseball simlédert
csodálatos könyve az álomszoba
egy ilyen fotóval veszi kezdetét
s az a simléder valóban metafizikus
jóllehet abszolút valóságos
ezek szerint ő ihlette
a végtelen flamingó
a végtelen pad után
a végtelen simlédert
egy kisebbségi költőnek lám
a végtelent mint olyant illetően
be kell biztosítania magát)
egy pepita bicikliülés-huzat volt
igaz nem sokba került volna
micisapkává alakíttatni
kosztolányi írja
egy vasrácsos ládában őrizték
széchenyi utolsó ereklyéit
homályosan rémlik pepita nadrágja,
piros török öve,
melyet azon éjszakán viselt,
amikor „vízzel töltött pisztollyal”
szétroncsolta agyvelejét.
valamint homályosan rémlik podmanicky
krúdy által megírt pepita frakkja is
lám én így a magyar irodalom
turkájából öltözködöm
a temerini borbély emlékét is őrzöm
nem csak claudiusét
tán ez a hivatásom őrizzem
claudius és a temerini borbély
ki indián lett emlékét a földön
claudius a temerini borbély
meg a radanováci darálós néni
emlékét is őrzöm ki micisapkákat árult
a daráló porában
a fia vagy tán valamelyik rokona
micisapkára specializált szabó lehetett
és ő a darálós néni árulta micisapkáikat
valamint újvidéki (telepi) darálósunk
bujla emil emlékét is őriznem kell
lám valóban ez az én hivatásom
a borbélyok micisapkára szakosodott szabók
és a darálósok emlékét őrizni a földön
lévén hogy bujla emil pedig kalóz lett
mert bedarálta kézfejét a daráló
betonvasból görbített magának
keze végére kampót
mindig dühbe gurult
ha az öregasszonyok arra kérték
segítsen nekik a bicikli vázára emelni
a zsákot
nem gondolják tán kiáltozott
kampóban végződő kezével hadonászva
hogy egy kalóz az öregasszonyok
zsákjait fogja itt emelgetni végtelen
egy kalóz másra hivatott
másra a végtelen vizeken
meg kellene tán tudakolóznom azt is
a PIM-ben őrzik-e széchenyi
vízipisztolyát
ha nem őrzik a kínai üzletben
(palicson még a migráns-cunami előtti
időkből van egy kis kínai negyed
miképpen orosz is
valamint van nekünk egy kis párizs
nevezetű városrészünk albán cukrászdánk
albán pékünk albán zöldséges kioszkunk is
igaz a mi albánjaink félig-meddig görögök
lévén macedóniai albánok)
ha nem őrzik a PIM-ben széchenyi
vízipisztolyát a mi kínai üzleteinkben
olcsón hozzá juthatnánk
egy ultraviola vízipisztolyhoz
mellyel szétlőhetném az agyam
mint a legnagyobb magyar
hisz cziprián barátom
egy világító kínai kerti törpét vett
kedves feleségének czinikének
melynek telepe amint kifogyott
többé egy istenért sem volt hajlandó
világítani
hiába rakott bele új telepet
hiába hívta segítségül cziprián
a palicsi feltalálók egyesületét
hiába kiáltozott segítsenek
hiába kiáltozom én is
immár kezemben az ultraviola
kínai műanyag pisztollyal
hiába kiáltozom segítsenek nekünk
Amikor gyanúpere enyhültével T./K. Olvasó már-már reménykedni kezdett, akkor ütött be a krach. Újabb Tolnai-sirató. Nem szólhatna Nemzeti Ünnepünk, A Költészet Napja élő szerzőkről is a változatosság kedvéért?
Itt ragadom én magamhoz a szót és vallom be töredelmesen, hogy Tolnai Ottó nekem sosem volt kevésbé halott, mint most. Tolnai, a fenti szövegben is tiszteletét tevő David Lynch-hez – vagy a szintén múltkoriban néhaivá vált Domonkos Istvánhoz – hasonlóan eddig is mindössze kulturális hordalékként volt privát buborékom része. A személyes ismeretség hiánya e szempontból előny számomra, hiszen senkit sem veszítettem el a szerzők halálával, műveik nem váltak kevésbé megbízhatatlan hiperlinkké, mint amennyire eddig voltak.
Nem csak a költő lehet krónikás, élőholtjait bármely T./K. Olvasó is szemcsés, recsegős, előhívható formában képes tárolni. Fantomfájdalomról szó sincs, marad a részleges hozzáférhetőség feletti öröm.
(Szamosvári Bence)
Polgár Anikó: Vravróna
Szabadnapos vagy,
átnézed az Apojevmatiní
–
katasztrófarovatát,
az út menti árus
–
mérgelődve mérte le
az egy darab barackodat,
–
elfogyott a járda a lábad
alól, zacskódban
–
felolvadt a reggeli
lukumádra szórt
–
cukor. Forrósodik
és nedvesedik a föld.
–
Nem megyek tovább.
Az út a visszahúzódott
–
tenger nyomán
süppeteg. A mocsáron túl,
–
a múzeumban leltárba
veszik a medveistennő
–
törött lábszárcsontját,
a márványgyerekek kezébe
–
bújt, fej nélküli madarakat.
Aztán aszfaltút vezet
–
a templomig. Szoknyádig
ér a fű. Artemisz kegyes:
–
rá lehet állni a kőre,
megtapogatni az oszlopokat.
–
Kaktuszba fúródtak a nyilak.
A vadásznő a semmibe nyúl,
–
hátáról hiányzik a tegez,
kislányos, csapzott, márványhajú.
*
Polgár Anikó verseiből épül a női sorsok mondakörútja egy mitológia kivilágítatlan oldalán.
(Ráday Zsófia)
A kiemelt kép forrása: Artmagazin.
