Horváth Florencia Február 22-én mutatták be Visy Beatrix ötödik, Súlyos határsértés című könyvét az Írók Boltjában. A kritikus-irodalomtörténésszel Deczki Sarolta beszélgetett.
Deczki elsőként a traumairodalom a tanulmánykötetben betöltött szerepéről beszélt, felvázolta, hogy a kortárs irodalom nagy része történelmi vagy az egyéni identitással, illetve a testtel kapcsolatos traumák feldolgozási kísérleteire épül. Elmondta, véleménye szerint az utóbbi néhány évben a trauma leuralja az összes többi témát, és személy szerint nem biztos benne, hogy ez jól van így. Visy elmesélte, ezzel a témakörrel először Borbély Szilárd A testhez című kötete kapcsán kezdett el foglalkozni. Hozzáfűzte, annak ellenére, hogy a trauma pszichológiai fogalom, manapság a közbeszédben már szinte minden helyzetben tudjuk használni – valami traumatizál, valami traumatikus élmény –, amit ő maga sem kedvel. Az irodalom szempontjából az adhat létjogosultságot az ezzel történő foglalkozásnak, hogy a traumának pontosan az a jele, hogy nyelvileg reprezentálhatatlan. Kifejtette, őt általában olyan művek foglalkoztatják, amikben ez a nyelvi elmondhatatlanság – az, hogy ezt a traumát nem lehet semmilyen módon artikulálni – válik a szöveg fontos tétjévé, vagyis, hogy a kifejezhetetlenről hogyan próbál megnyilatkozásokat tenni. A történelmi traumákat feldolgozó vizsgálódásoknak szerinte akkor van értelme, ha fontos szerepet kap bennük a forma vagy a poétika. Ugyanakkor korunkról sok mindent elmond, hogy most tudott a magyar irodalom oda eljutni, hogy komolyabban szembenézzen dolgokkal, és megteremtse a nyelvi és poétikai eszközeit, amelyek lehetővé teszik a számvetést.
Erre való reflexiójában Deczki példaként Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényét hozta fel, ami szintén traumafeldolgozó munka, ugyanakkor az utóbbi években az egyik leglenyűgözőbb olvasmányélményt jelentette számára. Dacára annak, hogy Visy új kötetének egyik vezérmotívuma a trauma, a végén mégis a reménynél köt ki, hiszen Takács Zsuzsa és Kemény István verseinek vonatkozásában ez is megjelenik. Visy érdekesnek találta, hogy Deczki narratívává olvasta össze a könyvben helyet kapó szövegeket, és kifejtette, amikor a kötet végére betette ennek a két nagy életműnek az elemzését, úgy érezte, hogy súlyos költészeti folyamokká összeállt anyagokkal dolgozik, hiszen mindkettőjüknek van már összegyűjtött kötete. És mindkét szerző folyamatosan talál valami olyat a létezésben, ami számukra vigaszt vagy kapaszkodót nyújt, esetleg elkezdi működtetni az iróniát, amely által nevetni és gondolkodni lehet magunkon.
Deczki felsorolta azokat a szerzőket, akikről szó esik a könyvben; megtudtuk, hogy Visyt az elmúlt időszakban Mészöly Miklós, Nádas Péter, Kertész Imre, Mándy Iván, Lengyel Péter, Tolnai Ottó és Szvoren Edina foglalkoztatta a már említett három költőn kívül. Ráadásul Borbélyról és Tolnairól egy-egy külön blokk is született. Deczki szerint annak ellenére, hogy gyakran nem a kritikus választ, hanem a szerkesztőség kéri fel őt bizonyos szövegek megírására, sok mindet elmond, hogy ki miről vállal írást. Arra volt kíváncsi, Visy miért pont ezeknek a szerzőknek a munkáit járta körül. Visy azt a választ adta, hogy az első blokkban bemutatott nemzedékkel, azaz Mészöllyel, Lengyellel, Esterházyval, Nádassal nagyon régóta foglalkozik már, vagyis a prózafordulatot előkészítő korszak az, ami őt személy szerint végtelenül vonzza. A prózapoétika, a fotók és az elbeszélés nehézségei kapcsán itt mindig rengeteg izgalmas részletet talál. Ez adta a kiindulópontot a próza terén tett vizsgálódásaihoz, viszont az említett szerzők generációjával – egy-két kivételtől eltekintve – már nem kritikusként találkozott, hanem inkább irodalomtörténészként.
Borbély szövegeivel viszont kritikusként került közelebbi viszonyba, hiszen az elsők között írt a 2014-ben megjelent Nincstelenekről, ezután kezdett visszahatóan foglalkozni az életművel. Kifejtette, a regényről ma sem gondolja, hogy hibátlan mű lenne, mivel azonban pont a megjelenés után nem sokkal halt meg a szerző, így a Visy kritikái után született értekező szövegek inkább a nekrológ műfajába fordultak át. Elveszett belőlük a kritikai attitűd, hiszen ez a haláleset annyira megrázta a közeget és az olvasókat, hogy jóval kevesebb teret kapott a recenziókra jellemző megszólalásmód. Ezután kezdte érdekelni a bontakozó Borbély-kultusz, aminek következtében egyik téma hozta a másikat, így Borbély halálának tizedik évfordulója kapcsán újra beleásta magát az életműbe. Az a létsúly, az az identitáskérdés, ami az ő műveiben megjelenik, számára egy fontos és nehéz problémakört rajzol meg, személyesen pedig a kulturális migráció kérdéséhez tud kapcsolódni. Hiszen Borbélyt egész életében foglalkoztatja, hogy honnan jön és hova érkezik, ez pedig Visy szerint az ő generációjának értelmiségijeit érintő, mai napig releváns kérdés.
Elmondta még, hogy Tolnai teljesen más szempontból volt izgalmas számára, ebben az esetben a nem magyar lírapoétikába illeszkedő költői nyelv foglalkoztatja, az, hogy a vajdasági magyar irodalom teljesen más fejlődést mutatott, mint a magyarországi, hiszen a nyugati közelség miatt sokkal erősebb kapcsolatban voltak a jugoszláviai szerzők a világirodalmi áramlatokkal, mint az anyaországiak. A kint élők jóval merészebbek és kísérletezőbbek voltak, mélyebb a kapcsolatuk a korabeli világirodalommal, mint az itthoniaknak.
Deczki kiemelte személyes kedvencét a kötetből, mégpedig az Eltűnni csak (A halál mint kánon- és kultuszformáló Borbély Szilárd életművében) című írást, különösen azért, mert kerek évforduló van, ráadásul nemcsak a szerző halálának időpontját tekintve, de azért is, mert Borbély tavaly novemberben lett volna hatvanéves. Ez a tíz év pedig nagyon jelentékenyen járult hozzá az életmű integrációjához és a körülötte kialakult kultuszhoz, valamint a morális és etikai kérdésekhez, amelyeket a szerző öngyilkossága felvet.
A moderátor ezután arra tért ki, hogy két fajsúlyos életmű után Kerber Balázs költészetével foglalkozik a kötet, ami számára azért jelentett kakukktojást, mert egy fiatal, egykötetes szerzőről van szó, aki ráadásul nagyon posztmodern-jellegű, jelentésburjánzó poétikát hajt végre. Deczki szerint ha az ember egy tanulmánykötetet olvas, a szövegek óhatatlanul párbeszédbe lépnek egymással, sőt nemrég volt egy színházi fesztiválon a Vajdaságban, ahol azt tapasztalta, hogy az irodalom formálja az életet, vagyis Tolnai számunkra újdonságként ható nyelvi fordulatai ott benne vannak a mindennapi beszédben. Visy elmondta, ezért is kapta a kötet a Súlyos határsértés címet, mert nem érzi azt, hogy neki csak egy irányba kellene haladnia, szívesen foglalkozik egymástól igencsak eltérő költői világokkal.
Kifejtette, amikor először olvasta Kerber kötetét, nem igazán értette, második nekifutásra kezdett valami kiviláglani belőle, és addig nyúzta a szövegeket, amíg meg nem adták magukat. Azt mondta, sokszor előfordul vele, hogy addig kell bajlódnia egy-egy szöveggel, míg annyira bele nem kerül, hogy el tudjon indulni különböző értelmezési horizontokon. Hiszen muszáj róla gondolni valamit, ami orientálni tudja, meg tudja mutatni az olvasóknak az értelmezési lehetőségeket. A Kerberrel foglalkozó szöveg azért is került bele, mert futurisztikus, jövő felé nyitó zárlatot ad. Mindenképp szeretett volna valami nagyon modern befejezést a Mészölyék generációjával történő kezdés után. Visy elmondta, neki irodalomtörténészként is szívügye a kortárs irodalom, kritikusként pedig küldetésének tartja, hogy a fiatalok költészetével foglalkozzon, éppen ezért az utóbbi tíz esztendőben nem volt olyan év, amikor ne írt volna elsőkötetes szerzőről.
Deczki szerint a Kerber által használt poétika Tolnaiéval kerül párbeszédbe, hiszen mindkettőjüknél fontos a jelentésburjánzás. Visy úgy gondolta, a teljesen szétbombázott nyelv hozza össze a két szerzőt. Elmondta, először a Világpor kapcsán foglalkozott Tolnaival, akinél a széthullott elemek közül bújnak elő a szabadság érzetei, valamint a szétbeszélés, szétírás, fecsegés mögött mutatkozik meg a lét súlya. A szabadságba való kapaszkodás és a szögesdrót feszülnek egymásnak. Deczki merész vállalásnak tartotta, hogy az egyik fejezetben több értekezés is olvasható a szerző műveiről, amiből kettő a Világporral, három pedig a Szeméremékszerekkel foglalkozik. Erre Visy azt felelte, hogy az első kritika megírása után egyre jobban belegabalyodott a Tolnai-életműbe, végigolvasva a Világporról szóló korabeli recepciót pedig rájött, hogy ebben egy kritikán túlmutató anyag van. A további szövegek konferenciákra születtek meg, amiket talán két nagyobb egységgé is össze tudott volna dolgozni, de idő hiányában maradt ez az öt, egymást olykor ismétlő írás.
Deczki szerint érdekes, hogy egymás mellé került Tolnai és Kemény költészete, hiszen mindkettőben fontos szerepet kapnak a vizek, csak éppen előbbi a tengerrel, utóbbi a folyókkal, a Dunával foglalkozik sokat. Emellett szó esik Petőfiről, József Attiláról, Adyról, Szálinger Balázsról, Kosztolányiról, Faludyról is a téma kapcsán, illetve ennek a hagyománynak a folytatójaként jelenik meg Kemény. Visy kitért arra, hogy a vajdasági irodalom rengeteg toposzt tud megmozgatni a tenger által, de Tolnai a folyampoétikába is beemelhető a tiszavirágzás kapcsán. Illetve azt is hozzátette, Kemény legutóbbi kötete, a Nílus volt az, ami őt erre a témára rávezette. Mivel korábban több kötetéről is írt, kapott egy felkérést a költő hatvanadik születésnapja előtt egy átfogóbb jellegű szöveg megalkotására. Magától értetődött, hogy a Nílus címadó versére és a magyar költészet rengeteg toposzát behozó Rakpartos balladára irányítsa majd a fókuszt, ráadásul észrevette, hogy a 2009-es Kedves Ismeretlen című kötetben is megjelenik a folyó, ami éjjelente különös látogatást tesz egyes területeken.
Deczki ezután az Arannyal foglalkozó tanulmányt emelte ki, amelyben Visy Tóth Krisztina Kikapcsolom a gépet és Parti Nagy Lajos Nyugalomb című verseit elemezte. Visy pedig elmesélte, hogy az Arany 200 alkalmából szerkesztett egy kötetet, amihez kortárs költőket kértek fel, hogy írjanak a bicentenárium kapcsán verseket. A beérkezett anyag összeállítása közben látta, rengeteg kapcsolódás van a ma élő szerzők irodalma és Aranyé között, ami első pillantásra meglepő is lehet, hiszen Aranyt nem igazán tartja a szakma a mai költők előképének. A tanulmányban azt igyekezett megmutatni, hogy hogyan nyúl hozzá két kortárs költő a hagyományhoz, az pedig nagyon látványos, hogy Parti Nagy a posztmodern lírapoétikával teljesen mást csinál a Családi körből, mint ahogy az az irodalomkönyvekből ismert, hiszen nyelvileg bombázza szét a szöveget. Míg Tóth Krisztina tematikusan kapcsolódik rá a Letészem a lantotra, a jelentésrétegeket azonban mégis átmozgatja.
Ezután Deczki a Szvoren Edina összes kötetéről szóló tanulmányra terelte a szót, kifejtette, hogy a kritikusok, amikor Szvorenről beszélnek, azt szokták mondani, a szövegek olvasás közben egy idő után megfekszik a gyomrukat. Arra volt kíváncsi, Visy milyen váltásokat, elmozdulásokat fedezett fel az eddig megjelent könyvek egymásutánjában. Visy kifejtette, Szvoren mindig nagyon profi novellákat ír, ezért öt kötet után már nehéz újdonságokat megfogalmazni róluk. Ő maga a mikrometszeteket akarta megvizsgálni, az örkényi groteszk és a nyelvi leleményesség keveredésének tükrében. Úgy véli, jó értelemben egyszerűsödött Szvoren prózanyelve, a Pertu bonyolult elbeszélői helyzetei helyett a világ abszurditásának megmutatása került előtérbe. Emellett a szerző nyíltan felvállalja az őt foglalkoztató kérdéseket, legyen szó szexuális irányultságról, társadalmi nyomásról vagy a hatalom erejéről.
Majd a nosztalgia került középpontba, mégpedig Mándy és a forma kapcsán, Visy elmondta, Mándy viszonya ironikussá válik a fogalommal szemben, hiszen a szerző a Régi idők mozijában felidézi a két világháború közötti némafilmnézés hangulatát. Ezek a filmek hőseposzként jelennek meg a könyvben szereplő gyermek emlékezetében, aki a hiányzó család okozta fájdalom elől menekül a filmek világába, de ezek mégsem teljesítik be a nagy elvárásokat. Ráadásul a filmnézéssel folyton baj van, hiszen a tekercsek elszakadhatnak, és a jegyszedőnőnek kell elmondania a történetet, így mégsem tudják teljessé tenni a nosztalgiát.
Végezetül Deczki az autofikció fogalmát dobta be, amire Visy egy olyan dilemmát vázolt, ami minden irodalmár életében megjelenhet. Hiszen sosem tudhatja előre, hogy éppen valami olyasmivel foglalkozik-e, amivel senki sem, vagy olyannal, amit aztán mindenki kutatni kezd, éppen ezért nehéz újszerűnek lenni. Kifejtette, amit régen az önéletrajzi regény fogalmába igyekeztek besöpörni, az mára az autofikció fogalma által elnyerte a szabadságot. Vagyis a szerzők szabadon bánhatnak a fikcióval, bevethetik a mesélőelemeket, de mégis érződik, hogy valami életrajzi alap van ezek mögött. Éppen ezért arra figyelt fel, hogy visszafelé, a huszadik század szövegeit elemezve is mennyi ilyen példát lehetne találni. Tanulmányában Láng Zsolt Bolyai, Tompa Andrea Haza és Bartók Imre Lovak a folyóban című regényeit elemezte, úgy gondolja, közülük kettő ki is forgatja az autofikció fogalmát, vagyis kifejezetten rájátszik arra, hogy ennek most nagy divatja van, éppen ezért számtalan módon kisiklatja a sémákat. Visy azzal zárta gondolatmenetét, hogy őt ezek a határhelyzetek foglalkoztatják, ami a kötet címében is tükröződik.
A beszélgetés után a közönség tagjai lehetőséget kaptak arra, hogy szűkebb keretek kötött tegyék fel kérdéseiket, a szerző pedig dedikált.
Fotó: Károlyi Csaba, Horváth Florencia
