Locker Dávid Ahogy mondani szokás, „rendhagyó” eseményen vehettek részt azok, akik – intellektuális szakadatlanságtól fűtve, az előadásaik, szemináriumaik után még – este hat órakor betévedtek az esztétika tanszékre. Itt került ugyanis bemutatásra Bacsó Béla Tanár Úr új tanulmánykötete, az Esztétika és műértés a Kijárat Kiadó gondozásában.
A „rendhagyó” jelzőt viszont nem a helyszínnel és nem is az időponttal érdemelte ki az esemény, hanem a megvalósítás módjával. Tudniillik – ahogy azt Darida Veronika tanszékvezető a megnyitójában elmondta – a bevont hallgatókkal szerettek volna valami nem megszokottat létrehozni, hogy elkerüljék annak a konvencionális felállásnak a dögunalmát – ezt már én teszem hozzá –, amit a „szerzőt a szerkesztője kérdezi” koncepció megelőlegezett volna. Így jött létre az a struktúra, amit a résztvevők is láthattak: a nyugalmazott egyetemi tanárt hét mesterszakos és egy doktori hallgatója méltatta a könyv egy-egy tanulmányának interpretációjával karöltve.
A néhol szakszerű, néhol humoros, néhol egészen érzelmes megnyilvánulásokat tárgyukon kívül személyességük kötötte össze. Az értelmezésekbe nemegyszer saját, nosztalgikus hangoltságú emlékek is beférkőztek. Utóbbira volt jó példa Popovics Kinga, aki felidézte, hogy Bacsó Tanár Úrtól azt tanulta meg a leginkább, hogy nem csak a műalkotásokhoz, hanem az élethez is csak vitálisan és derűvel érdemes odafordulni. De külön megmaradt bennem Rinkács Viktor visszaemlékezése, melyben alapszakos éveit idézte fel; pontosabban a szép és igazi diákéveknek – merthogy, ezt minden BA-diplomát szerzett hallgató és ex-hallgató tanúsíthatja, a valódi, tehát szabad, naiv és felelőtlen „egyetemista lét” arra bizonyos három, rosszabb (jobb?) esetben négy évre korlátozódik – azon mozzanatát, melyet bizonyára csak a szabadbölcsész hallgatók érthetnek igazán. Viktor elmesélte ugyanis, hogy a Bevezetés az esztétikába előadást rendszerint Somlyó Bálint és Bacsó Béla Tanár Uraknál lehetett elvégezni, ami hamar azt a mulatságos helyzetet eredményezte, hogy két részre szakadt az esztétika szak. Pár hét alatt le lehetett vágni, hogy ki melyik előadásra jár, és ezek a szerepleosztások az ifjak szocializációs reflexeire is kihatással voltak – magyarán hatással volt arra, hogy ki lóg kivel; költőibben szólva: hogy ki kinek a kezét szorítva kezdte meg óvatos tapogatózását a Bölcsészet sötét (vagy csak árnyképekkel teli?) barlangjában.
Magam szívesen hallgattam volna még arról pár gondolatot, hogy milyen eltérő szemléletmódoknak köszönhetően differenciálódtak az ifjú esztéták, de erre, felteszem, az időhiány miatt, nem volt lehetőség (na meg ez a szakos hallgatók részére bizonyára evidencia.) Azt azért sikerült leszűrnöm, hogy Bacsó Tanár Úrnál főleg Gadamer és Arisztotelész vizsgálatával voltak elfoglalva a hallgatók; ez nyilván összekapcsolódott azzal a jelenséggel, hogy az eseményen röpködtek – nem csak a Tanár Úr szájából – az ógörög kifejezések. Köztük a phronészisz, mely a hermeneutika egyik alapmozzanatként lett felmutatva. De elhangzottak a hermeneutika olyan jól ismert fogalmai is, mint a válasz(adás) és megértés, amely felé – Szapora Márk doktori hallgató szép megfogalmazásával élve – Bacsó Tanár Úr vezette a hallgatói kezét.
A könyv egyik fejezete, ahogy az Barcza Zsigmond tolmácsolásából megtudhattuk, a neves konzervatív történész, Reinhart Koselleck Kritika és válság című kötetével foglalkozik. Egészen pontosan arról, hogy – Koselleck és Foucault nyomán – a felvilágosodás híres kanti megfogalmazása, mely az ész ítélőszéke elé állítja az előítéleteket, maga is egy kritikai tevékenység: ítéletmondás, bírálat (a kritika és az ítélet etimológiai kapcsolata nem látható itt jól, de a görögben igen, hiszen mindkettő a krinein szóból ered). Ez a fajta kriticizmus, mely tehát nem fogad el vizsgálat, majd bírálat nélkül semmit – tehát hogy nem fogad el semmit eleve adottnak – a modernitás kvázi alapattitűdje.
Takáts Dávid Márk hallgató a kötet Joseph Conraddal foglalkozó részét választotta. Ennek kapcsán elhangzott, hogy míg Conrad könyvét a befogadás hajlamos – hozzáteszem: az általános Conrad-recepció mintázatait követve – a kolonializáció allegóriájaként olvasni, a szöveg termékeny és sokrétű metafiktív karakterrel is rendelkezik: a valóság és fikció határai a regény világán belül is elmosódnak – elég csak a cselekménynek helyszínt adó, realisztikus markerekkel ellátott, mégis fiktív közép-amerikai országra gondolni benne – a két létszint izgalmas játékát hozva létre ezzel. A regényben a jellem mibenlétének etikai kérdése is felmerül: nem valami örök, az emberben eleve meglévő esszenciaként, hanem szituációról szituációra változó fenoménként, mely – a hérakleitoszi hagyomány talaján (folyójában?) állva – sokszor éppen akkor mutatkozik meg, mikor a jellemünkkel ellentétesen cselekszünk.
A hallgatók értelmezései, laudációi után Bacsó Tanár Úr is helyet kapott a „színpadon”. Itt a főszerepet már inkább a szabad és spontán reflexiók vették át. Felmerült például „a náci Heidegger” neve, amit a Tanár Úr előzetesen megfogadott, hogy nem fog kiejteni, de szóba került a „senkiházi Kierkegaard” és a meglehetősen prepotensként lefestett Wilhelm Meister is – elvégre, tette hozzá a Tanár Úr, mit várunk valakitől, akinek az az önmaga által is szeretve hangoztatott vezetékneve, hogy „Meister”?!
A hallgatókkal és a főleg szakmabeli résztvevőkkel való rövid, de értékes disputa után lehetőség volt jutányos áron megvásárolni a sokat említett tanulmánykötetet. A Kijárat Kiadó effajta eseményeire azonban nem csak ezért érdemes ellátogatni a közeljövőben, hanem mert nagyon erős szerzőkkel is jelentkeznek. Legközelebb például egy új Walter Benjamin-fordítást vehetnek kezükbe az olvasók, a rákövetkező alkalommal pedig a hazánkban is egyre népszerűbb Bruno Latourral ismerkedhetnek az érdeklődők.
