Locker Dávid Neil Simon: Mezítláb a parkban
A Belvárosi Színház egy hamisítatlan romantikus komédiával rukkolt elő az idei évadban. A Mezítláb a parkban a műfaj egyik klasszikusának számít, ráadásul a színházszerető közönség az elmúlt években több hazai színpadon is összefuthatott vele. Neil Simon darabja – mivel, mint mondtam, egy klasszikusról van szó – magába sűrít mindent, amit a zsánerben szeretni lehet; s ez bizony azzal jár, hogy akiktől olyan távol állnak a romkomok, mint Makó Jeruzsálemtől, az nem biztos, hogy élvezni fogja ezt közel két órát.
A magyar közönség számára Neil Simon neve a Mezítláb a parkban mellett talán leginkább a Furcsa pár miatt lehet ismerős, amelyet a Pesti Színház 1968-as ősbemutatóját követően tíz évig sikerrel tartottak műsoron az olyan ikonikus figurák mint Tomanek Nándor, Bárdy György, Halász Judit, Szegedi Erika, Fonyó József, Szatmári István vagy éppen Prókai István. A most színre vitt Mezítláb a parkban pedig azért is lehetett bombabiztos találat, mert ez volt az a darab, amellyel az akkor 36 éves Neil Simon berobbant a köztudatba. A korábban elsősorban színészként, de rendezőként is ismerhető Kocsis Gergely így bizonyára tudta, hogy nehezen tud majd mellélőni a Zöldi Gergely által újrafordított darabbal.
A Mezítláb a parkban a műfaj legrosszabb szokásaihoz híven alapvetően zsánerfigurákra épít. A konzervatív, racionális, higgadt és mindig decensen öltözött fiatal férj, Paul (Rohonyi Barnabás) (aki mi más lenne, mint ügyvéd), a naiv és „idealista”, hebrencs, romantikus és (erősen hisztérikus személyiségjegyeket mutató) fiatal feleség (László Lili), Corie, na meg a minden lében kanál anyós (Kerekes Éva) és az európai (az amerikai tekintet számára nyilván már csak emiatt is „egzotikus”) bohém agglegény (Epres Attila).
A cselekményt, ha úgy tetszik, három fő „konfliktus” görgeti előre. Egyrészt adott egy „külső” konfliktus, ami elsősorban abból fakad, hogy Corie és Paul otthona bizony nem olyan, khm, otthonos, mint ahogy azt elképzelték (az ebben rejlő humorfaktort a darab pofátlan elszántsággal játsza is ki: legalább ötször csattan el valamilyen gag arról, hogy az ötödiken van a lakás és hogy lyukas a tető). A második egy „belső” konfliktus, ami lényegében abból áll, hogy Corie kerítőnősködni akar a magányos, savlekötőkön és/vagy fejfájáscsillapítókon élő nyárspolgár anyjának – aki számára ki is lenne jobb parti, mint a padláson élő gyanús egzisztencia. De a legfőbb, legmélyebb(nek szánt) konfliktus természetesen a fiatal pár között feszül a fent leírt alapvető jellemkülönbségeik frontvonalán.
Tulajdonképpen számomra a legérdekesebb (mint romantikarajongó irodalomtörténész-aspiránsnak), sőt az egyetlen valóban érdekes a romantikus komédia világképe, amit, talán éppen azért, mert a műfaj egyik klasszikusáról beszélünk, a Mezítláb a parkban is plasztikusan tükröz. Némiképp továbbélnek a romantika toposzai, de egyfajta kispolgári leszűkítettségben, letekertségben, amit az alapvető anakronizmuson túl csak azért nem nevezek biedermeiernek, mert néha azért halványan megvillan egy-egy bugyi. (Persze meztelenkedni azért meztelenkedjen mindenki a négy fal között!) A szerelem földi megváltásként, beérkezésként értelmeződik, de kerüli közben a szerelem felforgató, felsebző, pusztító, ha úgy tetszik, démoni erejét. (És a visibálást a nappaliban pusztán azért, mert a másik „unalmasan” korrekt és jólnevelt most ne számítsuk ide.) Ugyanígy távol tartja magát az igazán (akárcsak érzelmileg, morálisan) felforgató témáktól: valahogy nem derül ki, hogy a Mindenlébenkanál Anyósnak ugyan mi történt a férjével? Hisz ha már csak ott figyelne a tény, hogy, tegyük azt, Mr. Nagypolgár úr elhalálozott, akkor már mindjárt kevésbé tud zavartalanul örülni a publikum Anyósék osztályokon átívelő szerelmének.
Átöröklődik közben a polgár romantikus elvágyódása is, mind a darabban, mind a közönségben. Hisz melyik (pláne: a hatvanas években) unatkozó polgárfeleségnek ne imponálna egy egzotikus, tehát „izgalmas” hangzású név, amelynek tulajdonosa nem nyolc órányi munkától kifásulva érkezik haza, hanem egy padlásszoba bohém nemtörődőmségébe és esetlegességébe csábít, ahol nem a könyvelői irodában vagy a fogorvosi rendelőben történtekről mesél a kihűlt vacsora és egy pohár csapvíz fölött, hanem gyanúsan csodás anekdotákkal szórakoztat egy bizonytalan eredetjelzésű brandyvel a kézben? Úgy tűnik, rövidtávon mindig vonzó marad a bohém szélhámosság (már csak az a kérdés, hogy ez is totálisan történeti, vagy már a trubadúrok is ezért lehettek szexik?). De mindezek a vágyak persze csak a színpadon kiélhetők; a valóságban senki nem hagyná már ott a polgári stabilitást egy padlásszoba romantikájáért, a nézőtéren viszont meglepődhetünk, hogy „hát mik vannak” és megnyugodhatunk, hogy végül mégicsak „mindig utat tör magának a szerelem”.
A fentieknél jobban zavar tulajdonképpen a Simon-darab meg úgy általában a romkomok kitevő pszichológiai egyszerűsége. Vegyük a Paul és Corie között feszülő főkonfliktust! (És megpróbálom most ezt minimális spoilerezéssel megragadni.) Paul „racionális”, Corie „irracionális”. Azon túl, hogy az emberi jellemek nyilván komplexebbek ezeknél a bináris kategóriáknál, ezen konfliktus feloldása annyiban történik meg, hogy egyszerűen „elfogadják” egymást. Mintha a szerelem tényleg úgy lenne fenntartható, hogy egész egyszerűen belenyugszunk abba, hogy adott esetben teljesen ellentétesen viszonyolunk a világhoz. És bár tényleg nem kenyerem az etikai kritika, ezt a narratívát kifejezetten károsnak – és épp az ilyen kulturális produktumok miatt jelenleg is közkeletűnek – érzem. (Ahogy egyébként a mai 20-as és 30-as korosztálynál dominánsabb inverz vélekedést is, amely szerint mindenki „toxikus”, tehát kidobni való, aki picit is diszkomfortérzetet okoz.)
Ennek az az egyszerű oka, hogy kevés dolog írható le róla. De hogy mondjak valamit magáról az előadásról is: amit Kocsis Gergely csinál a Simon-darabbal nem igazán érdekes; élesre csiszolt, profi munka. Nagy kockázatot nem vállal; a színészek jelmezei, a díszlet, na meg az elszállós-bárban-viszkizős jazz riffek hozzák valahogy a 60-as évek New Yorkját, de pusztán annyira, hogy a „korszak” kellemesen ismerős távolságra legyen – aktualizálásokkal, ahogy én vettem észre, nem dolgozik az interpretáció. A már említett jelmezek is arra törekednek, hogy a zsánerfigurák hamar beazonosíthatóak legyenek: Bohém Uraságon a lehető legképtelenebb ruhák legképtelenebb összeállítása látható, míg Konzervatív Ügyvéd úr aludni is nyakkendőben megy. Persze, ez feltehetően nem a magyar művészek hibája, a darab (vagy tulajdonképpen maga a zsáner) követeli meg ezt. A színészek is „pontosan” hozzák a maguk pár ecsetvonásnyi összetettségű karaktereit. Az anyóst játszó Kerekes Évát külön kiemelném: az alakításától előre rettegni kezdtem a majdani lakásnézőktől.
Közben elgondolkodtam azon, érdemes-e ilyen eruditus (sznob?) dühvel nekitámadni egy romkomnak? Sőt magának a műfajnak? Bizonyos értelemben nyilván szélmalomharc. Még azt sem tagadom, hogy valószínűleg roppant ellenszenves. De mégiscsak azt gondolom, hogy a nevetésnek nem kéne egyet jelentenie az úgynevezett „könnyed”, valójában öncélú és felszínes szórakozással. Hisz Arisztophanész is szórakoztat. Shakespeare is. És Molnár Ferenc is – csak hogy időben és műfajban közelebbi példát hozzak.[1] Bennük ott van az, amit épp Kocsis Gergely állít Simon-darabjáról: egy csipetnyi univerzalitás. És ha ez megtörténne a Belvárosi Színház darabjában is, akkor – nos, akkor lehet, nem csak anyámnak tetszene.
Orlai Produkció
Belvárosi Színház
2023. 01. 06.
[1] A Játék a kastélybant ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi arra, hogy kell valóban humoros, szellemes de közben kérdéseket is felvető, (ön)reflektív vígjátékot írni. Elméletileg játszák a Vígben.
