Gecse Zsófia A dán író és pszichológus második, magyar nyelven a Jelenkor kiadónál megjelent regénye az egyéni gyászfeldolgozás és a gyógyszeripar kapcsolatának útvesztőit járja körbe.
A Danish Pharma nevű gyógyszergyártó cégnél dolgozó Elisabeth Nordin a kisfia, Vinter elvesztése után a bénító veszteségérzet és – ahogyan a könyvben nevezik – az elhúzódó gyászzavar enyhítésének érdekében egy Callocain névre keresztelt új gyógyszer kifejlesztésén fáradozik, ami reményei szerint enyhítené ezeket a tüneteket. A Callocaint hamarosan az Aarhusi Egyetemen is tanulmányozni kezdi egy kutatócsoport, amikor a projektben részt vevő pszichológiaprofesszor, Thorsten Gjeldsted felfedezi, hogy a kísérleti gyógyszernek lehet egy nyugtalanító mellékhatása is: a vizsgált alanyok empátiaszintje jelentős csökkenést mutat a korábban mért értékeikhez képest. Miután a főnökei igyekeznek a szőnyeg alá söpörni a problémát, Thorsten gyanakodni kezd, hogy valaki szándékosan megváltoztatja a teszteredményeket. Ezért gyakorlatilag az árral szemben úszva magánnyomozásba kezd a Callocainról két hallgatójának bevonásával, akik közösen írnak szakdolgozatot a gyászfeldolgozásról: az impulzív Annával, aki maga is gyászolja nemrég elhunyt édesanyját, és a szorongással küzdő Shadivel, aki remek statisztikai ismeretekkel rendelkezik. A lányok a gyászprojekt egy részét is felhasználják a saját kutatásukhoz, és Annának hamarosan szintén kétségei támadnak a kutatással és magával a gyógyszer létjogosultságával kapcsolatban is.
A Callocain a Danish Pharma szavaival élve alapvetően az agy kémiáját próbálja megváltoztatni, hogy a túl hosszan tartó gyász tüneteit csillapítsa, és ezáltal megelőzze a súlyosabb mentális betegségek kialakulását. Ezt olvasva nem csupán a szereplőkben, de az olvasóban is felmerülnek kérdések azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán létezik-e olyan, hogy kóros gyász, és ha elfogadjuk, hogy igen, mit lehet megtenni, meddig lehet elmenni annak érdekében, hogy enyhítsük a saját fájdalmunkat. Ezekre a kérdésekre természetesen nincsenek egyértelmű válaszok, de, ahogyan a könyvben is, talán elindulhat valamiféle párbeszéd a néha még mindig tabunak számító halál, gyász vagy akár a terápiára járás témáiról.
Bomann pszichológia iránti érdeklődése a Kék legnagyobb pozitívuma és negatívuma is egyben. Ez az érdeklődés a könyv nyelvezetében is visszaköszön: habár az írót elsősorban a történetében megbúvó morális kérdések érdekelték, néhány, laikusok számára valószínűleg idegen pszichológiai szakkifejezés azért fellelhető a szövegben, ennek ellenére mégis könnyen érthető marad – elvégre a könyv nem egy ismeretterjesztő mű. Azonban míg a gyászdiagnózis relevanciáját vagy a gyógyszeripar erkölcsi felelősségét firtató viták a szereplők között érdekesek és fontosak, addig a karakterek, akik egyúttal az események narrátorai is, kissé egydimenziósak maradnak, és leginkább csupán egy-egy mentális probléma mentén írhatók le: Shadi erős szorongással, Elisabeth és Anna a bénító gyásszal, Thorsten a magánnyal küzd – ez utóbbi éppenséggel a többiekről is elmondható. A legrejtélyesebb és talán legérdekesebb karakter Elisabeth, akinek fejezeteiben végigkövethetjük a Callocain fejlesztésének fázisait az évek folyamán, és megtudhatjuk, hogy ki és milyen célból manipulálja az adatfeldolgozás folyamatát. És mivel Elisabeth az állatokon kívül saját magán is teszteli a készítményt, felmerül a kérdés, hogy a tompa, sokszor érzéketlennek tűnő, de céljai elérésének érdekében minden akadályon átgázoló nő viselkedése leginkább a fia halála miatt érzett gyász számlájára írható, vagy nála is jelentkezett a gyógyszer empátiát érintő mellékhatása. Legtöbbször úgy tűnik, hogy igen: Elisabeth már-már mániákusan ragaszkodik ahhoz, hogy a gyógyszer forgalomba kerüljön, és bár azt állítja, a célja az, hogy másokon segítsen, a történet előrehaladtával ez egyre kevésbé lesz hihető. A nő érveit olvasva feltehetjük magunknak azokat a kérdéseket, amelyeket az író Anna karakterén keresztül meg is fogalmaz: miért van szükség arra, hogy mindenáron és a lehető leggyorsabban elfelejtsük a gyászunkat? Mi értelme van a gyógyszer szedésének, ha a saját gyászunkat enyhíti ugyan, de mások problémái iránt egyre érzéketlenebbé tesz?
Thorsten, Shadi és Anna a könyv végén valóságos versenyfutásba kezdenek az idővel, hogy valamiképpen megakadályozzák a Callocain forgalomba kerülését – hogy sikerül-e, azt természetesen nem árulom el, de én magam is csak a könyv végéhez közeledve ismertem fel, hogy nem is feltétlenül ez a lényeges kérdés, hanem sokkal inkább az, ami Elisabeth egyik fejezetében hangzik el: „amit elkendőznek, azzal lehetetlen együtt élni”.
Képek forrása: WDR, saját kép
