Török Sára Az alternatív nyelvrokonítási kísérletek közül kiemelkedő jelentőséget kapott a török–magyar nyelvrokonság elmélete. Ennek két fő oka volt: Vámbéry Ármin neve ismert volt munkássága miatt, valamint ezen irányú írásaival kirobbantotta az úgynevezett ugor–török háborút, melynek alakulását a 19. század végén tudósok és laikusok ezrei követték nyomon országszerte.
Vámbéry Ármin munkásságában a magyar nép eredete és a nyelvrokonság kérdéskörei uralkodtak. Turkológiai kutatásait keleti utazásai során igyekezett kiteljesíteni, elméleteit bebizonyítani, és bár a nép- és nyelvrokonsággal kapcsolatos feltételezései tudományosan nem helytállók, útjai során sok értékes anyagot gyűjtött.
Vámbéry lelkesedését főleg az táplálta, hogy mielőtt Közép-Ázsiába utazott volna, még nem jelentették ki, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű, inkább a törökhöz tartották közelebb állónak.
Mire azonban visszatért, a nyelvtörténészek a finnugor rokonságot szentesítették,
a török elemeket jövevényszavaknak nyilvánították. Vámbéry kiállt elmélete és bizonyítékai mellett – ebből robbant ki az „ugor–török háború”, amit tulajdonképpen ketten „vívtak”, bár mindkét oldalon voltak támogatók. Vámbéry Ármin a török nyelvrokonságot bizonygatta, Budenz József pedig a finnugor oldalon állt, és egymás publikációira reagáltak, egymás érveit és példáit cáfolták meg.
A „harc” Vámbéry 1870-es tanulmányával kezdődött, melyet a Nyelvtudományi Közleményekben jelentetett meg, Magyar és török-tatár szóegyezések címmel. Ebben ugyan ugor eredetűnek ismeri el a magyar nyelvet, ám a török nyelvrokonságot sem veti el, kettős eredetűként definiálja a magyart.
Nem választatja szét a nyelvi és etnikai rokonságot, szóegyezéseinél sok a hamis etimológia és jelentés, valamint a nyelvek szerkezeti és nyelvtani paraméterei nem jelennek meg az érvelésében.
Válaszul Jelentés Vámbéry Ármin Magyar-török szóegyezéseiről címmel 1873-ban Budenz József is publikál a Nyelvtudományi Közleményekben. Ebben négy csoportra osztva tárgyalja és kritizálja Vámbéry példáit: helyes egyezések (többnyire jövevényszavak), látszatos egyezések (valójában helytelenek), látszatosnak se mondható, helytelen egyezések, jelentéktelen egyezések (hangutánzó és kései török jövevényszavak).
Felhozza Vámbéry ellen, hogy
a tudományos morállal szembemenve egy előre kitűzött célt akar igazolni.
Példái esetén azt írja, hogy hangmegfelelései zavarosak és motiválatlanok, eltekint a képző elemek jelentőségétől, gyakran másodlagos jelentést veszi alapul (pl. tamur ’belső üreg’, ám ’gyomor’-ként közli). Ezenkívül sokszor eltérő jelentéseket kapcsolt össze (pl. a gyalu-t a jul- ’kitép, szaggat’ szóval), és a török adatok közlésében „kegyes csalásokat” követ el (pl. az avul szónál obulmak ’kopni’, ám az valójában öbülmek).
Vámbéry válasza csak 1882-ben jelent meg A magyarok eredete címmel, ami tágabb körben is vitát robbantott ki a tudományos lapok hasábjain. Ebben ugyanis azt írta,
a magyar nép és nyelv egyértelműen és teljesen török eredetű, a kevés finnugor szórvány csak másodlagos jövevény.
Budenz válasza nem késett sokat, 1883-ban a Nyelvtudományi Közleményekben jelent meg a Felelet: Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin A magyarok eredete cz. munkájára, melyben ismét kemény kritikával illeti a turkológust, egyenesen az író „nyelvészeti fogyatékosságaira” hívja fel a figyelmet.
A tudósok és a tárgyilagos közvélemény Budenz oldalára állt, a laikusok közül azonban egy csoport Vámbéry köré szerveződött. Budenz hosszan fejtegette, példákkal is alátámasztva, hogy Vámbéry hamis etimológiáinak szinte mindegyike hibás, mert csak a hasonlóságokra támaszkodott, nem szabályszerűséget vagy rendszert keresett.
Emellett önkényesen változtatta meg a szavak hangalakját, hogy igazolják az elképzeléseit.
Vámbéry Ármin 1895-ben kiadta A magyarság keletkezése és gyarapodása könyvét, melyben részben módosított korábbi elméletein. Az uralkodó nyelvalakokat ugor eredetűnek tartja a magyarban, azonban a szavak többségét továbbra is a törökből származtatja, vagyis kiáll téves etimológiái mellett. A magyarok etnikai eredetének török-tatárt határoz meg, ám elismeri a finnugort is, és Európa népeit „tarka etnikai vegyülékként” írja le.
Kifejti, hogy nem kell etnikai rokonsággal foglalkozni, csak nyelvivel – saját állításával szembemenve megmarad az „etnikailag és nyelvileg is kevert nép” teóriánál. Budenz erre már nem reagált, így huszonöt évnyi tanulmányfolyam és érvelés után lezárult az „ugor–török háború”.
Elismerendő, hogy Vámbéry elméleteinek szálai tartalmaznak érdekes és értékes információkat – turkológiai munkássága jelentős nyelvtudása és útleírásai miatt, jól ismerte a török népek történelmét, néprajzát,
azonban a nyelvészeti kutatásokkal és a szakirodalommal nem volt tisztában.
Többek között a nyelv- és néprokonság elválasztása nem történt meg nála, és a rengeteg nyelvtörténeti, hang- és jelentéstani hiba, koholt bizonyítás, az önkényesen kezelt adatok a török-magyar nyelvrokonság elméletét nem igazolják.
Vámbéry a jelentős mennyiségű török eredetű szavunkból indította ki a kutatásait. Az egyik probléma ezekkel az volt, hogy sok hangutánzó szót, vagy a törökben már jövevényszóként létező kifejezést is felhasznált a bizonyításaihoz. A másik, hogy a saját önkényes hangmegfelelés-bizonyításai gyakran vagy egymásnak, vagy a hangtörténetnek mondtak ellent.
Ezenkívül sokszor – akár tudatosan, akár nem – hamis jelentéseket társított a szavakhoz, ezáltal jutva a számára megfelelő következtetésekre.
Ezektől eltekintve a rokonságot a példái nyelvtörténetileg sem bizonyítják, hiszen a valóságban ezek olyan jövevényszavak voltak a magyarban, amelyek az időről időre bekövetkező areális kapcsolat révén kerültek át a törökből. Legkorábbi átvételeink ugor koriak, például a hattyú és a hód. Az életmód (ökör, árpa, sátor), természeti környezet szavai (borz, kőris), egyes testrészek nevei (kar, nyak, gyomor) az 5-9. század közötti ótörök hatás miatt épültek be nyelvünkbe, többek között a Kazár Birodalommal való kapcsolat során.
Vagy éppen a 16-17. századi török uralom során ételek, rendszerek elnevezéseit vettük át, melyek némelyike nyelvjárásokban él, például a szárma ’töltött káposzta’, de ha történelmi tanulmányainkra gondolunk, a janicsár, bég szavak is a törökből erednek, sőt, ezek némelyike köznevesült: basáskodik, harácsol. De a 19. században a diplomáciai oszmán-magyar kapcsolatnak, kölcsönös látogatásoknak, vagy éppen Kossuthnak köszönhetően is több kifejezés átkerült a magyarba.
A területi érintkezések során történő szóátvételek viszont nem minősülnek nyelvrokonságnak.
A finnugor nyelveredet ténye azóta csak egyre biztosabbá vált, és a török–magyar nyelvrokonság egyes, máig is aktív képviselői visszaszorultak a többi alternatív elmélet közé. Vámbéry nyomdokaiban sok török–magyar nyelvrokonság-hívő lépked, akik átveszik és tovább is fejlesztik a tévedéseit. Ők azonban, Vámbéry Árminnal ellentétben, nem tekinthetők tudományos vitapartnernek a finnugor nyelvészek számára, ugyanis érveik nem szakszerűek, a nyelvészeti kutatások módszereiben sem járatosak.
Szakirodalmi források:
Honti László (főszerk.) 2010. A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Tinta Könyvkiadó, Budapest.
Rédei Károly 1998. Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. Magyar Őstörténeti Könyvtár 11., Budapest.
A kiemelt kép forrása: nyest.hu
