Gönczi Dorina A kisfilmben a szakítást hozó vitát néhány hajszál robbantja ki. Hihetetlen, hogy emiatt legyen vége. A főhős, Lenke a vacsora alatt bejárja az elengedés fázisait és egy utolsó, kétségbeesett tettel bizonyítja, mennyit ér valójában a kapcsolata. A rendezésről, a közös munkáról, a film ötletéről és történetéről Szelestey Biankát kérdeztük.
Mesélj magadról egy kicsit, kérlek! Hogyan kezdődött a filmkészítés iránti vágyad?
Szelestey Bianka: Kiskoromtól fogva szerettem írni, de érdekes módon olvasni nem annyira, viszont, Édesapámnak hála, mégis sok történetet megismertem, mert esténként regényeket olvasott fel nekem. Később egy gimis osztálytársam ajánlására elkezdtem járni a Mediawave alapítvány nyári alkotótáboraiba, ahol kisfilmeket forgathattunk. Eleinte diákszínjátszósként azt képzeltem, hogy színész szeretnék lenni, de
„rájöttem, hogy nem eljátszani, hanem elmesélni szeretném a történeteket.”
Bizonyos módon a hobbim, a lovaglás is kötődött a filmkészítéshez, hiszen komoly koncentrációt, összeszedettséget és közös munkát igényel, nem csak az élőlénnyel, akivel egyként kell működnöd, hanem a társaiddal is. Valahol ez nagyon hasonlít a filmkészítéshez szükséges készségekhez.
Sikeredet az ELTE-n eltöltött éveidnek köszönhetően kapcsolják az egyetemhez. Milyen visszaemlékezned az ott szerzett tudásodra?
Bianka: Miután leérettségiztem, azért távlati célként ott volt a rendező szak az SZFE-n, viszont ahogy felkerültem Pestre, azt éreztem, hogy még nem állok készen arra, hogy gyakorlati szinten tanuljak erről. Ezért az ELTE-t, a filmelmélet alapszakot céloztam meg, ahol Kovács András Bálint, Pápai Zsolt és Gelencsér Gábor órái voltak rám nagy hatással.
„Ma is az ELTE-n tanultatokból élek. Abból a hozzáállásból, tudásból, amit a tanáraimtól kaptam. Számomra hihetetlenül jó érzés, hogy mi lehetünk az első ELTE-s versenyfilm Cannes-ban, és ezzel kicsit viszonozhatom, amit kaptam.”
Hogyan álmodtad meg a filmet? Melyek voltak az első lépések?
Bianka: Négy éve az SZFE felvételijének egyik fordulóján kaptuk azt a feladatot, hogy négy óra alatt írjunk meg egy öt perces etűdöt, amit azután leforgattunk, majd az utolsó fordulóban kielemeztünk. Én úgy álltam neki, hogy nem akartam előre kitalálni semmit, annak a fordulónak a hajnalán jutott eszembe az ötlet magja. Akkor az inspirálta, hogy három nappal azelőtt szakított velem a barátom. Alapvető emberi működéseket szerettem volna benne megvizsgálni, tanulni róluk. A megálmodás után végül az ELTE mesterszakján fejlesztettem két évig, a megvalósításig.
Hogyan találtad meg, akikkel együtt dolgozol? Mi alapján határoztad meg a szereposztást?
Bianka: Mindkét főszereplőt ajánlották nekem. A lányt eredetileg máshogy képzeltem el, törékenyebbnek, szürkébbnek. Bár vonakodtam, végül mégis felkértem, miután utánajártam a munkásságának, és találtam olyan momentumokat, amiben megláttam Lenkét. A stábtagokat ismét ajánlások alapján választottam ki. Nagy része volt ebben a bizalomnak.
Hogyan zajlott a közös munka? Voltak esetleg necces pillanatok?
Bianka: A koronavírus-járvány közepén forgott a film. Teljes maszkozás volt egy zárt, lesötétített lakásban egy héten keresztül a forgatás alatt. Feszültségek minden forgatáson vannak, szerintem az a fontos, hogy semmilyen konfliktus ne hasson ki a többi stábtag munkájára és hangulatára. És persze vannak az akkor feszült, de utólag vicces helyzetek, például este tizenegy van az Astorián és valahonnan szerezni kellene egy hangyát…
Hogyan fogalmazódott meg benned a cím: Hajszálrepedés?
Bianka: Sokan kritizálták, hogy didaktikus, hiszen a film főbb momentumai a hajhoz kötődnek. Nekem ez másról szólt, amikor kitaláltam. Számomra a hajszálrepedés egy olyan tökéletlenség vagy hiba, ami megjelenik egy addig homogén, tökéletes felületen, és nem vesszük észre, vagy tehetünk úgy is, mintha nem vennénk észre. Ez a repedés már megbontja ezt a tökéletes egészet, és számomra ez az, ami átül a filmre, hogy itt van ez a lány, akit látszólag váratlanul ér ez a semmiből jött szakítás, de valójában az ő kapcsolatuk már régen megtört, diszfunkcionális és számukra romboló dolog volt.
„Azt gondolom, hogy ez egy elengedéstörténet. Nyilván egy szakítás áll a középpontban, de nekem arról szól, hogy a főszereplő egy olyan ember, aki elnyomja magát, megszünteti énjét a kapcsolatban, és kiszolgálja teljesen a másik felet.”
Mit gondoltál, amikor megtudtad, hogy a cannes-i filmfesztiválon helyet kapott a filmed?
Bianka: Először el sem hittem, azt hittem, csak egy előválogatás, de lassan-lassan felfogtam ezt az örömöt. Nagyon érdekes, hogy nem úgy választották ki, hogy végignézték az összes filmet, majd a legvégén szavaztak, hanem még utánam is néztek más filmeket.
Tervben van esetleg, hogy a mozikban is látható legyen a Hajszálrepedés?
Bianka: Nem nagyon szoktak moziban rövidfilmeket vetíteni, Az nagyon nagy dolog lenne. Illetve tervben van, hogy megkeresek internetes platformokat, hogy minél többen láthassák.
Az idő elteltével mennyire sikerült egybeolvadnod a filmmel? Említetted, hogy saját történésekből merítetted az ihletet, vannak esetleg még sérelmeid ezzel kapcsolatban?
Bianka: Nem csak az én történetemről szól ez az egész, fúziója annak, amiket megéltem vagy láttam, hogy megéltek. Már több nézőpontban is meg tudom élni a történetet. Van egy eltávolító hatása annak, hogy egy stábbal közösen dolgozunk egy eredendően személyes anyagon.
Mit szerettél a legjobban az éveken át tartó folyamatban? Mi volt a legkiemelkedőbb pillanat számodra?
Bianka: Maga a forgatás. Nagyon szeretem a színészekkel kielemezni a karaktereket, néha jobban értik a filmbéli önmagukat, mint ahogy én először megírtam, sok mindent tudnak hozzáadni a karakterformáláshoz. A stábtagok hozzáállása azt az érzetet keltette bennem, hogy semmi nem lehetetlen, és együtt mindent megoldunk. A szaktudásuk és kreativitásuk olyan gondolatokat adott hozzá a filmhez, ami egésszé tette, amit megálmodtam. Ezeket az érzéseket nagyon szerettem.
Milyen filmek várhatóak tőled a közeljövőben?
Bianka: Két vizsgafilmen dolgozom. Most a szülő-gyerek kapcsolat irányába szeretnék elmozdulni.
Az egyik vizsgafilm egy hirtelen jött trauma hatásáról szól, a másik pedig egy anya-lánya történet, arról, amiről kicsit a Hajszálrepedés is mesél, hogy mennyire figyelmetlenül tudjuk szeretni egymást, mennyire nem úgy, ahogyan arra szüksége van a másiknak. Próbálok még inkább az abszurd irányába mozdulni a teljes realizmustól, ebbe a Hajszálrepedésben épphogy belekóstoltam.
Nagyon érdekel a videoklip-rendezés is, van már egy felkérés is a tarsolyomban.
„Tekintek-e erre mint önterápia? Szerintem nagyon más ez a két dolog. Annyi ember nézőpontja belejön a képbe, nem csak a stábtagok, színészek, hanem a nézőké is, a kívülállóké is. Amiatt valóban van egy erős kinyitó hatás, hogy alkotóként minden szereplő nézőpontjával azonosulnod kell ahhoz, hogy teljes komplexitásában mesélhesd el a történetet. Ezáltal tanulsz, nem csak magadról, de az esetleg ellentétesen gondolkodó »másik«-ról is. Ezt nem nevezném terápiának, inkább tapasztalásnak.”
– vélekedik Bianka a filmezés terápiás jellegéről, az aktuális személyes témák feldolgozásáról.
Ebből az interjúból, remélem, nagyon sok mindenkihez eljutottak olyan információk, amelyek nem csak a filmekben hordoznak újdonságot, hanem lélektani gondolatokat is megmozgattak az olvasókban. Ez a beszélgetés számomra is nagy tanulsággal járt!
Köszönöm szépen ezt az izgalmas betekintést a filmek világába. Gratulálok a fesztiválhoz, és további sok sikert kívánunk neked a munkádhoz!
