Késelés Villával: Fedél Nélkül

„Életem maga a megnyitott tér”

[Leé József: Vers (lak)cím nélkül]

A Késelés Villával irodalmi-kulturális beszélgetéssorozat különleges decemberi epizódján a Fedél Nélkül 30. születésnapját ünnepelhettük meg a Nyitott Műhelyben. A Fedél Nélkül az ország egyetlen olyan utcalapja, mely egyben otthontalan emberek műhelyeként is funkcionál. Az esten nem csak e lap múltjáról és jövőjéről, hanem a hajléktalansághoz kapcsolódó szerzőkről és az elsőként lakhatás szemléletéről is beszélgettek a meghívottak.

A résztvevők személye – Kepe Róbert, a Fedél Nélkül felelős szerkesztője, a Menhely Alapítvány szociális munkása; Bellák Barnabás költő, blogger, a lap szerzője; Fancsali Kinga költő, az Utcáról Lakásba! Egyesület szociális munkása; és videós formában Röhrig Géza költő, Kossuth-díjas színész – ezúttal is biztosíték volt arra, hogy megrendítő szakmai élményben legyen részünk: nemcsak a hajléktalanságról szóló művekről és a lakhatási szegénységhez kapcsolódó szerzőkről kaphattunk átfogó és interdiszciplináris képet, de körüljárhattuk a magyarországi hajléktalanság helyzetének, a lakhatási válságnak és a szociális munka nehézségeinek kérdéskörét is. A beszélgetés azonban nem valósulhatott volna meg Bodor Emese és Bánfalvi Samu moderálása és precízen tematizált kérdései nélkül.

Az alkalom – rendhagyó módon – egy online bejátszással kezdődött: ekkor Röhrig Géza hangüzenetét hallgathatta meg a közönség. Röhrig Angyalvakond című verseskötete a Menhely Alapítvány gondozásában jelent meg 2018-ban, s többek között a Fedél Nélkül terjesztőitől lehetett megvásárolni. A kötet ötven hajléktalan portréját tartalmazta, s komoly politikai utóhatása lett, hiszen az Alaptörvény hajléktalanságot érintő változtatásai pont a kiadáskor lettek beiktatva. Az ominózus évben új szintre emelték a hajléktalanság kriminalizálását: elfogadták a törvényt, melynek értelmében az életvitelszerű közterületi tartózkodásért elzárás jár. A szerző akkor az Indexnek is interjút adott, melyben megfogalmazta kötete célját: azok helyett akar üvölteni, akiknek nem hallatszik a hangja.

„vizesblokk nélküli házban nőttem fel
hú ezt nagyon szépen mondtam
szóval putriban”

A Késelés első kérdése Röhrighez az volt, hogyan áll ahhoz a kijelentéshez, miszerint kötete egyfajta képviseleti irodalomként is felfogható. Válasza szerint a művészetet nem lehet semmilyen ügy szolgálatába állítani, hiszen az céltalan, de nélkülözhetetlen is egyszerre; illetve ez által az ellentmondás által válik megfoghatatlanná és szabaddá. Viszont annak ellenére, hogy nem elsődleges célja, a művészeti produktum közvetve fejthet ki politikai hatást, például egy politikai akció esetén (Szabó Tímea a Parlamentben szétosztotta a képviselők között a kötetet).

Röhrig gondolata alapján elmondható, hogy a hajléktalanság rosszabb, mint ha az ember elveszítene egy családtagot, hiszen még gyászolni, temetni sem tudja azt, amíg nem talál új otthont. Emellett a hajléktalanság folyamatos magányt, konstans traumát és permanens lelki leépülést is jelent, melyre mindenképp fel kell hívni a társadalom figyelmét.

Összességében a kötet több, mint „hardcore” valóságirodalom, hiszen hangsúlyos a szöveg metafizikai szintje is: nem csupán a hajléktalanságról szól, hanem az ember hajléktalanságáról. Az Angyalvakond a fényt és a sötétséget, illetve a konkrét és az absztrakt minőséget disztingválja. Eszerint két hajléktalan létezik: az egyik „ő”, de a másik „én vagyok”. Ez az a tudás (a „velem is megtörténhet” tudása), ami szükséges a valódi, bensővé tett részvét megszületéséhez.

Röhrig Géza arról is beszélt, hogy az Orbán-rezsim szegénységpolitikája kifejezetten arrogáns és részvéttelen. A kormány sem a szegények, sem a romák felé nem mutat kellő szociális érzékenységet, ami többek között azért probléma, mert e magatartásforma mintaként szolgál az állampolgárok számára is. A szerző szerint a felfedezéshez nem új helyek, hanem új szemek kellenek, vagyis az a képesség, hogy másképp lássuk környezetünket. Nem szabad elfelejtenünk, hogy rendszerváltáskor valóságos tömeg került az utcára, melyet a kormányzat egyszer és mindenkorra magára hagyott. Az igazi gond a szegénység; a hajléktalanság ennek csupán a végeredménye.

Kepe Róbert – mint a Fedél Nélkül felelős szerkesztője – azt tematizálta, hogy egyszerre túl sok és túl kevés dolog történik a Kürt utcában (a lap szerkesztőségében). Ez azt jelenti, hogy bár zsúfoltak a hétköznapok, és sok szerző, terjesztő jár be nap mint nap, még sincs elég nagy közösségi munka.

Az utcalap elsődleges célja a hajléktalan emberek extra készpénzhez juttatása volt, illetve az, hogy megkönnyítse az otthontalan művészek publikálását. A rendszerváltás utáni tömeges hajléktalanság krízisére adott választ a Fedél Nélkül intézményesülése és kiadóvá válása. A lap nemcsak létrehozott egy terjesztői-szerzői közösséget, de szembesítette is a társadalmat a hajléktalanság problémájával. Miután a szerkesztőség megvalósította kezdeti céljait, újabb vállalásokat tett: például professzionális és művészeti érzékenyítésbe kezdett (Első kézből a hajléktalanságról program). Mindeközben a Fedél Nélkül interdiszciplináris kulturális intézménnyé is vált, s kiállítások, színházi előadások szerveződtek köré.

Ha a hajléktalanságról beszélünk, központi kérdés az, hogy hogyan változott a szociálpolitika a rendszerváltás óta. Fancsali Kinga az Utcáról Lakásba! Egyesület munkatársaként sok új nézőpontot vezetett be a diskurzusba. Definiálta a láthatatlan hajléktalanság fogalmát, ami azt jelenti, hogy bár hajlamosak vagyunk a hajléktalan szóról sztereotipikusan egy utcán fekvő alkoholista személyre asszociálni, ilyenkor kognitívan torzítunk, és nagyot tévedünk, hiszen a tízezres hajléktalantömeg elenyésző százalékára gondolunk csak ekkor. Rengeteg ember él lakhatási szegénységben, akiket nem láthatunk az utcán, sőt, nem is hinnénk róluk, hogy otthontalanok. A lakhatási szegénység kb. 2-3 millió embert érint jelenleg Magyarországon. Nem csak a hajléktalan emberek tartoznak ebbe a körbe, hanem azok is, akik rossz minőségű, egészségre káros vagy nehezen felfűthető lakásokban élnek, valamint azok, akiknek a jövedelme jelentős részét elviszi a lakbér vagy épp a lakáshitel havi törlesztőrészlete (forrás: Habitat for Humanity – Éves lakhatási jelentés).

Mindemellett fontos hangsúlyozni, hogy sok állami gondozásból kikerülő fiatalt fenyeget az otthontalanná válás veszélye. Kepe Róbert szerint bár az itthoni hajléktalan-ellátás akadozó, illetve hazánk „négymillió lakásszegény országa”, az ULE (Utcáról Lakásba! Egyesület) teljesen új és üdítő tendencia a mai Magyarországon, hiszen gyakorlatba ülteti az elsőként lakhatás szemléletét. Eszerint a mentális-fizikai egészség feltétele a biztos lakhatás. A hajléktalanszállók átmenetisége, tömegszállásjellege helyett próbál megfelelőbb alternatívát nyújtani. A szemlélet fő pillérei az otthontalan emberek önállóságának biztosítása és a velük végzett intenzív szociális munka. Mindemellett az ULE fenntartható lakhatási megoldásokat is keres, például üres önkormányzati- vagy magánlakásokat újít fel, s megfizethető albérletet biztosít ügyfeleinek.

Felmerült még, hogy mennyiben változott a hajléktalanság megítélése a rendszerváltás óta. Bellák Barnabás költő szerint régebben nem volt akkora a hajléktalansággal kapcsolatos tabusítás és elfojtás, mint manapság. Barnabás egy Menhely Alapítvány által támogatott lakhatási program révén ismerte meg a Fedél Nélkült. Terápiás írásba kezdett, és támogató közegre talált az utcalapnál, ahol publikálták és gondozták írásait. Nem csak verseket, de blogbejegyzéseket is ír, melyek nagy népszerűségnek örvendenek (pl. A jobbos kocsmatörténész című írását ide kattintva olvashatjátok el).

Bellák kiemelte, hogy manapság hajléktalannak lenni stigma, amin nem segít, hogy a kormány szegénység elleni harca rendszerint a szegények elleni harcba csap át. Fontos, hogy részvéttel legyünk otthontalan embertársaink iránt, de ez a részvét sokszor részvétmunka révén jöhet csak létre. Ehhez viszont le kell bontanunk sztereotípiáinkat, melyeket szocializációnk folyamán internalizáltunk. Kérdés, hogy mi indíthat minket részvétre. Lehet-e az irodalom (például Röhrig lírája) az, ami oldja bennünk a tabusítást? Egyáltalán cél-e a részvét, vagy fontosabb volna az igazságtalanság kognitív felismerése?

Kinga az ULE-s munkája során dühösen tapasztalta a lakhatási válság aggasztó hatásait és a szociális háló (pl. szociális bérlakások) hiányát, melyek együttvéve óriási krízist okoznak az érintetteknek. Megélése szerint a szociális munka, amit végez, inkább elvesz az alkotásból, mintsem hozzáadna. Úgy érzi, elsősorban nem hajléktalan emberekkel foglalkozik, hanem emberekkel, ami miatt nehezebb esztétikai terméket gyártania, hiszen nem akarja tárggyá tenni és esztétizálni a lakhatási szegénységet. Itt hangzik el a Napirendi pont című verse:

„(…) A lakás távol tartja tőlünk mindannak a nagy részét, amit nem bírunk elviselni.” (Tamás Gáspár Miklós)

tulajdonosok egyöntetűen 
jegyzőkönyvbe vetetik közös panaszukat 
hogy a jelzett lakásban szobáztatás folyik 
néha óránkénti partnerváltással
nyitott ablak mellett 
sikítozással és különböző hangkibocsátásokkal 
ez tulajdonosok többségét 
zavarja és nem tartják biztonságosnak 
ezt a nagy forgalmat a házban
az érkező vendégek ismerik 
és használják a kapukódot
sürgős intézkedés szükséges (…)”

A társadalmi kiszolgáltatottság nyelvéről formált diskurzusokban felmerülhet a kérdés: hogyha verset írunk, azt kinek írjuk, és mi a tétje? Illetve milyen hagyományai vannak a nélkülözésről való írásnak? Fancsali Kinga szerint nemcsak esztétikai térbe kell emelnünk a szöveget és az utcáról begyűjtött mondatokat, de politikai képviseletet is kell folytatnunk. Nem csak a társadalmi kiszolgáltatottságról való írás hagyománya változott meg az évszázadok alatt (gondolhatunk József Attilára, Móriczra, vagy a kortársak közül Borbély Szilárd Nincstelenek című művére), de a politikai tét is, amellyel a szövegek rendelkeznek. Az újhullámos íróknak nincs igazán politikai céljuk, csak prezentálják a kilátástalanságot, azaz kézzelfogható szegénységábrázolást végeznek. Az volna az ideális, ha újra lenne politikai tétje a nélkülözésről való írásnak.

Bellák Barnabás hangsúlyozta, hogy fontos azoknak a hangján szólni, akik nem tudnak elég hangosak lenni ahhoz, hogy meghallja őket a többségi társadalom. Jó példa erre Illyés Gyula Puszták népe című szociográfiája, melyben az író saját szülőföldje nyomorát demonstrálja. A posztmodern ezzel szemben nem igazán érti a „nincsteleneket”, akikről ír. Barnát mindig a kisebbségi nézőpontok érdekelték az irodalomban is, és célja – az öngyógyításon kívül– a sorstársaknak való írás.

A Fedél Nélkül kapcsán eszünkbe juthat az „alternatív kánon” fogalma. A beszélgetés résztvevői megvizsgálták, mennyiben mondható alternatív irodalomnak egy utcalap, amely gyakran működik együtt az „elithez” tartozó irodalmi nevekkel. Kiderült, hogy a Fedél Nélkül e kettő között van: nem tud nem alternatív irodalom lenni, de ez az együttműködés rengeteget segít a lapnak és szerzőinek, hiszen ha összemosódnak neveik az „elittel”, könnyebben tudnak publikálni a jövőben.

Ehhez szorosan kapcsolódó kérdés volt, hogy „köztársaság-e” a magyar irodalom. Vannak-e benne teljes jogú állampolgárok, és könnyű-e bekerülni a kánonba? Bár érthető az analógia, mégsem mondható el, hogy a magyar irodalom köztársaság volna. Fontos lenne, ha társadalmilag reflektálnánk arra a tényre, hogy igazságtalan módon óriási kulturális tőke szükséges ahhoz, hogy egy személy ténylegesen bekerüljön a kánonba. Ha valakinek ez mégis sikerül, az könnyen kiemelt kisebbségi hanggá válik, ami egyfajta irodalmi gettósítást rejt magában (pl. „női irodalom”, „cigányirodalom” stb.).

E kérdéskör főképp Leé József (1956–2014) neve kapcsán vetődhet fel, hiszen ha valakinek, akkor neki sikerült megérkeznie az irodalmi kánon fősodrába. Az otthontalanságot megtapasztaló költő Vers (lak)cím nélkül című művét hallgathattuk meg:

„Életem maga a megnyitott tér,

S az eső a nyakamba csorgás –

Falak nélküli sorsom szobáján

Akárki megvetőn, közönnyel

Kopogtatás nélkül jár át.

Számukra mit sem jelent – tudom

Fájdalmam, önérzetem, dacom

Egy célom volt csak: a megtartó felejtés

De kell legyen valahol menekvés

Túlélni. Mit is? Már magam sem tudom.

Templomba járok. Imádkozom.”

Az estén holisztikus módon hallhattunk a hajléktalanságról: nemcsak az otthontalan emberek helyzete és megítélése, hanem a kormányzat szegénységpolitikája, a Fedél Nélkül utcalap története, az ULE szemlélete és a lakhatási válság komponensei is elemzésre kerültek. Megvizsgáltuk, hogy mi is az a képviseleti irodalom, mi az ára a „kánonba kerülésnek”, mi lehet a művészet valódi célja és a nélkülözésről való írás tétje. Ezeket az önmagukban is megterhelő témaköröket a hozzájuk illő betétversek még koherensebbé és megrendítőbbé tették.

A Késelés Villával beszélgetéssorozat alkalmai éppúgy metafizikai szinten fejtik ki hatásukat, mint Röhrig kötete, hiszen úgy biztosítanak maradandó irodalmi élményt, hogy közben reflektorfénybe helyezik az irodalomszervezés dilemmáit, elemzik az irodalom és a társadalom interakcióit, megvizsgálják az alkotás mechanizmusait, és égető társadalmi problémákat is tematizálnak.

A közönség nevében is köszönöm a moderátoroknak és a meghívott vendégeknek ezt a felejthetetlen alkalmat, a Nyitott Műhelynek pedig a lehetőséget és a befogadást!

A Késelés Villával következő alkalmára 2024. január 29-én kerül sor 19:00-tól a Nyitott Műhelyben, ahol a házigazdák ezúttal Kiss Tibor Noéval, Ferencz Mónikával és Nyerges Csabával beszélgetnek a queer irodalom kapcsán felmerülő kérdésekről. Minden információt megtaláltok a program Facebook-eseményénél: https://www.facebook.com/events/354713647508161/?ref=newsfeed. Ott találkozunk!

A képeket készítették: Földvári Natalie, Garai Bálint

Author

Ajánlott cikkek